Régen esküvőket fotóztak, most az ukrán pár dokumentálja az orosz invázió borzalmait

Egy ukrán katona egy ágyú előtt öleli a menyasszonyát

Oroszország ukrajnai inváziója előtt Vlada és Kosztyantin Liberov esküvői fotós volt Odesszában. Hét hónappal később már haditudósítók, akik keményen dolgoznak, hogy olyan képeket készítsenek, amelyek nem hagyják a világnak elfelejteni Ukrajnát.

A fotós pár az első civilek között volt, akik az északkelet-ukrajnai Harkiv régió területére léptek a sikeres villám-ellenoffenzíva után, amelynek nyomán elmenekültek a megszálló orosz erők.

„A helyiekkel folytatott beszélgetéseink során úgy tűnt, hogy a megszállás elviselhető volt” – mondta Vlada a Szabad Európa orosz szolgálatának adott kettős interjúban.

„Mindannyian nagyon boldogok voltak, hogy az otthonuk visszatért a szülőhazájukhoz, hogy újra ukrán szót hallhatnak. Tényleg – a saját szemünkkel láttuk – örömkönnyekkel köszöntötték az ukrán katonákat.”

Mielőtt Oroszország február 24-én megindította volna Ukrajna elleni invázióját, Liberovék esküvői fotósként és fotóoktatóként dolgoztak a fekete-tengeri kikötővárosban, Odesszában. Azóta azonban beutazzák az országot, hogy dokumentálják a háborút. Fényképeik többek között Volodimir Zelenszkij elnök közösségi oldalain is megjelentek.

„A fő feladatunk az, hogy senki ne feledkezzen meg a háborúról – mondta Kosztyantin. – Talán furcsán hangzik, de mindezeket a borzalmakat szépen akarjuk megmutatni.”

Képeik olyan érzelmes pillanatokat örökítenek meg, mint például a katonák és házastársuk újraegyesítése vagy a megrongált otthonukba visszatérő kitelepítettek. Az egyik képen egy gyászoló katona annak a járműnek a roncsait nézi, amelyben egyik bajtársa életét vesztette az orosz erők tüzében:

„Tudjuk, hogy különbözünk a klasszikus háborús fotósoktól, de nem változtatunk semmin – mondta Vlada. – Ahogy Kosztya mondta, a közösségi média az egyik front, ahol harcolunk ezekben a napokban. (…) A mi fotóinkat használják a bloggerek és a hagyományos média. Gyakran segítenek az embereknek kifejezni a saját fájdalmukat, még olyan dolgokkal kapcsolatban is, amelyeket nem a saját szemükkel láttak.”

Amikor egy fényképet tíz- vagy százezerszer posztolnak újra – tette hozzá –, tudja, hogy tíz- vagy százezer embernek jutott eszébe, hogy Ukrajnában háború van – és emlékeztetnek rá másokat.

„Ha nem posztolták volna újra, nem emlékeztek volna rá – mondta. – Tényleg úgy gondolom, hogy az egyik oka annak, hogy Ukrajna túlélte – az egyik oka annak, hogy Ukrajna kitart –, az az, hogy nem felejtettek el minket. Nyugati partnereink nem felejtettek el minket, és mi sem hagytuk magunkat elfelejteni.”

„Mert folyamatosan kiabálunk róla” – tette hozzá Kosztyantin.

A házaspár felidézte, hogy nemrégiben fényképeket láttak Oroszország 2015–16-os szíriai katonai akcióiról és állítólagos háborús bűneiről.

„Először is az ember megérti, hogy ott ugyanazok a dolgok történtek, mint itt” – mondta Vlada.

Egy ukrán katona görögdinnyét tart, miközben a háttérben egy rakétavető tüzel

„Aztán rájössz, hogy nem tudtál róla – fejezte be Kosztyantin. – Az a borzalmas felismerés, hogy Oroszország ugyanezt csinálta ott is – városokat tettek tönkre. Egész utcákat látsz egyetlen épségben maradt épület nélkül (…) Mindez megtörtént, de én még csak nem is hallottam róla.”

Vlada szerint a média tudósít róla, és továbblép, de a világ hamar elfelejti, „mert azon a területen abban az időben nem alakult ki az a képesség vagy szokás, hogy elővegyék a telefont, és maguk kiáltsák világgá a fájdalmukat”.

Egy nő cipőjét vér borítja, miután az orosz erők egy megállót lőttek Mikolajivban. Öt ember meghalt

„Ebben a tekintetben az ukránok jól állnak, mert mindig emlékeztetjük rá a világot, hogy létezünk – tette hozzá. – És Kosztya és én segítünk ebben, azt hiszem.”

Amikor megkezdték útjukat, a házaspár nehezen tudta feldolgozni azokat az emberi tragédiákat, amelyeket nap mint nap láttak.

„Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy ma vagy holnap valakinek a fia, apja vagy férje elmegy a háborúba, és soha nem tér vissza – mondta Vlada. – De ukrán családok ezrei és ezrei mennek keresztül pontosan ezen. Megrémít, hogy ez csak egy statisztikai adat lesz. Ez az egyik ok, amiért Kosztya és én azt tesszük, amit teszünk.”

Egy fiú először öleli meg az apját azóta, hogy hat hónapig orosz megszállás alatt élt a harkivi területen

Az invázió hét hónapja alatt a házaspár rendszeresen tűz alá került, de rendületlenül próbáltak minél közelebb kerülni a harcokhoz.

„Robert Capa kitűnő idézete vezérel bennünket, aki azt mondta: »Ha a képeid nem elég jók, akkor nem vagy elég közel«” – mondta Vlada.

Ráadásul a páros, akinek orosz az anyanyelve, a nyilvánosság előtt és a magánéletben is kizárólag ukránul kezdett beszélni. Kosztyantin elmondta, hogy szerinte Ukrajna sok baja elkerülhető lett volna. „Ha mindannyian ukránul beszélünk, nem lett volna ez a sok orosz nyelvű régió és így tovább.”

Egy idős férfi áll lerombolt háza maradványai között Sevcsenkovéban, a harkivi terület felszabadított részén

„Az egyik első dolog, amit az orosz megszállás után tettem, hogy megváltoztattam a telefonom, a számítógépem és más berendezéseim nyelvét.”

A házaspár jelenleg Harkivban él, csak ritkán tudnak visszatérni Odesszába, hogy meglátogassák szüleiket és szeretett kutyáikat.

„Valahányszor visszamegyünk Odesszába, két napnál nem telik el több, mire eluralkodik rajtunk a bűntudat – hogy nem teszünk eleget, hogy túl keveset tettünk, és hogy tovább kell mennünk” – mondta Vlada.

Szöveg: Mark Krutov Robert Coalson, a Szabad Európa munkatársa közreműködésével.