Nem az a teljesítmény, hogy ki hány gyereket tud leigazolni – Interjú Steinmetz Ádámmal

A profi sportklubokba egy évtizede ömlő közpénzek alapján a kedvezményezett sportágakban a magyaroknak le kellene tarolniuk a mezőnyt, ehhez képest a legtöbb helyen az utánpótlás romlását sikerült elérni. Túl sok a lopás, az észszerűtlen beruházás, aránytalanul keveset adóznak a leggazdagabb sportolók, miközben a legszegényebb gyerekek közül sokan ha akarnának se tudnának versenysportolni. Teljesen kiszorítaná a pártpolitikát a sport világából Steinmetz Ádám olimpiai bajnok vízilabdázó, az Egységben Magyarországért sportpolitikai kabinetvezetője.

Tegyük fel, hogy Sadiq Khan londoni polgármester odamenne az Arsenalhoz, és azt mondaná, hogy itt van tízmillió font közpénz a sportra, mert arra gondoltam, hogy ti nagyon sok gyereket fociztattok, fantasztikus legendákat neveltetek az angol focinak, tessék, tegyétek el, csináljátok továbbra is ezt a kiváló munkát. Erre a londoniak azt mondanák, hogy a polgármesterük megőrült, mert egyrészt az Arsenal tőzsdei cég, nem arra alapult, hogy minden gyereket megfociztasson, sőt az erőforrásaikhoz képest kifejezetten kevesen sportolhatnak náluk. Vagy az adófizetők azon is felháborodhatnának, hogy miért csak ezt a csapatot szemelte ki az állam. Nagyon furcsa lenne azt mondani, hogy ezt a pénzt a sportra szánja a polgármester, amikor valójában a szórakoztatóipar egyik szereplőjének adja. Magyarországon viszont mintha ez lenne a sztenderd, magyarul ugyanazt a szót használjuk a profi sportolóra és az egészségmegőrzés céljából mozgó, edző emberre. Nem visz ez teljesen rossz irányba?

Németül a „Leistungssport”, teljesítménysport fedi le versenysportot, illetve azon belül az élsport fogalmát. Vagy mára egy elterjedt angolszász megfogalmazás a „sports for all” a mindenki sportjára, magyarul szabadidősportnak mondanám, ha már fogalmakról van szó. Ez az a fajta testmozgás, amit az emberek azért végeznek, hogy a fizikális állapotuk megfelelő legyen, ennek hatására pedig a szellemi állapotuk is javuljon. De valóban el kell választani a versenysportot és a szabadidősportot, van ilyen megkülönböztetés. A versenysporton belül is nyilvánvalóan van az élsport, ami egy teljesítmény alapú tevékenységet jelent.

Magyarországon sajátos a helyzet. Nálunk van hat csapatjáték sportág, a labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, a jégkorong, a vízilabda és a röplabda, amelyek taotámogatásokat vehetnek igénybe. Azaz egyes cégek a társasági adójukat nem az államkasszába fizetik be, hanem ezen sportágak sportszövetségeinek adják, illetőleg sportkluboknak, egyesületeknek. Ez egy lehetőség, nagyságrendileg 90 milliárd forint éves szinten, ami nem kevés pénz.

A taót létesítmény-felújítások és építések mellett, elsősorban az utánpótlás-nevelésre, képzésre adják. Ennek hatására egyébként nagyon sok helyen kezdtek el sportolni, mozogni a gyerekek. Sokkal több utánpótláskorú gyerek űzi a labdarúgást vagy akár a vízilabdát is, mint 10 évvel ezelőtt, mai egy jó dolog. Egyrészt azért, mert a szülők válláról is terhet vesz le, az eszközberuházások, a sportszerek támogatása által. Másrészt így sokan gyerekkortól kezdik el a rendszeres sportmozgást, hozzászoknak ahhoz, hogy edzésre járjanak, mozogjanak. Ennek kétségkívül lesznek hosszú távon jótékony hatásai.

Akkor mi adja a helyzet sajátosságát?

Például az, hogy az állami forrásokat – és nem csak a taot, hanem más közpénzforrásokat is – sok esetben külföldi labdarúgók finanszírozására fordítják. Ha megnézzük a magyar NBI-es egyesületek összbevételét, akkor abban nagyon komoly súllyal bírnak a direkt vagy indirekt állami támogatások. Na, ez az, ami az ön által említett Arsenalban nincs és nem fordulhat elő. Ott a klubtulajdonosok a saját pénzüket teszik be és a klubnak vannak olyan komoly bevételei mellé, mint például a játékoseladások, jegybevétel, közvetítési díjak, csecse-becse kereskedelem – hogy csak egy párat említsek. Ebből tudják állni a világsztárok fizetését. Magyarországon a játékoseladásokból nem igazán tudnák fenntartani magukat a klubok. Hiszen Magyarországon mínuszos ez az oldal, több pénzt költünk játékosvásárlásra, mint amennyi pénz befolyik a játékosok eladásából. Ez kifejezetten sajnálatos, mert ez az utánpótlásnevelő munka színvonalát és eredményességét is minősíti.

Döbbenetes, hogy az elmúlt 10 évben tulajdonképpen minden pénzügyi háttér adott volt a minőségi munkához, mégis azt látjuk, hogy nagyon rosszak az utánpótlás eredmények, tisztelet a kivételnek persze. Gyengék a felnőtt válogatottak eredményei is, vagy legalábbis várakozáson aluliak. Soha ennyi külföldi játékos nem volt például az első osztályban a labdarúgásban, de a kézilabdát és kosárlabdát is idesorolhatnám. A magyar tehetségek elől a külföldiek elveszik a helyet. Azok elől a magyar tehetségek elől, akiket menedzselni kellett volna az elmúlt 10 év során. Ilyen viszonyok közt nekünk le kellene tarolni a nemzetközi mezőnyt, de sajnos nem ez történik. Úgyhogy ezen a téren nem maradhat el a számonkérés, és a sportfinanszírozási rendszert átláthatóvá, igazságossá és teljesítményalapúvá kell tenni április 3-a után, mindjárt a választások megnyerését követően.

Sokak szerint a klubok függők lettek, mivel a bevételük igazából sem a nézők számán, sem az eredményeken nem múlik, csak attól, hogy mennyire állnak közel az államhoz. Ilyenkor nem érdemesebb azt mondani, hogy mostantól egy forint közpénzt se kapjanak?

Kétségtelen, hogy sokan érzelmi alapon közelítenek ahhoz, hogy miközben kórházak pusztulnak le Magyarországon, csilli-villi stadionok épülnek gombamódra. Ezek pedig átlagosan nagyjából 2500 szurkoló szórakozását biztosítják hétről hétre, ami valljuk meg, elég alacsony szám. Pláne annak fényében, hogy ebből az adófizetői pénzből zömében nem magyar játékosok küzdelmét nézhetik. Nagyon fontos ezt a helyzetet felülvizsgálni, és tényleg minőségi alapokra helyezni a magyar utánpótlást. Ezzel együtt annak van jogosultsága, hogy az állam támogassa azokat a szülőket, azokat a gyerekeket, akik sportolni kezdenek. De a magyar adófizetők pénzén külföldi sportolók finanszírozása megengedhetetlen. A határon innen és a határon túl.

Ez utóbbit nem lehet egyszerűen megoldani valami más, kapcsolódó szabályozással? Ha például a profi sportolók brutális magyar adókedvezményét, az ekhót nem ötszázmillió forintos éves jövedelemig, hanem mondjuk csak ötvenmillióig választhatnák az érintettek, lehet, hogy rögtön kétszer ennyi magyar fiatalt szeretnének játszatni a klubok.

Ez a szabályozás szintén reformra szorul. Jelen pillanatban évi 500 millióig kedvezményesen adóznak a sportolók, ami havi több mint 40 millió forintos keresetet jelent. Nem tudom, hogy ki mennyit keres, de gyanítom, hogy ha az országgyűlési képviselőknek olyan törvényt kellett hozniuk, hogy 500 millió forintban húzzák meg ezt a limitet, akkor van, aki közel ennyit is kereshet Magyarországon. Ami egy döbbenetesen nagy összeg, és rögtön azt is felveti, hogy arányos-e és igazságos-e ez, miközben egy gyári munkásnak vagy egy kórházi ápolónak minden adóterhet és járulékot meg kell fizetnie. Itt nálunk például, Marcali térségében 160-180 ezer nettó körüli fizetéseket kapnak az emberek három műszakos munkáért. Igazságos az, hogy arányaiban sokkal kevesebbet adózik az, aki viszont havi 40 milliót keres? Ezek a kérdések jogosan háborítják fel az embereket.

Ezekről a várható reformokról lehet többet tudni? A tao​ kapcsán is sokszor elhangzott, hogy most már tényleg ellenőrizni fogják a felhasználását, de ezek a bejelentések rendre csalódást okoztak.

Sajnos csak a kommunikáció szintjén hangzik el gyakran, hogy itt minden átlátható. Valójában úgy kellene működnie, hogy az ember két gombnyomással megnézhesse, hogy mondjuk az adott egyesület az elmúlt tíz évben mennyi taoforrást kapott és mire költötte. Mi azt szeretnénk, ha ez így lenne, hiszen közpénzfelhasználásról van szó. A másik oldalról pedig a szakmai ellenőrzés sem maradhat el. Milyen pénzügyi ellenőrzés az, amin átmegy, hogy egy egyesület háromezer forintért veszi a szendvicsek darabját, a gyerekeknek szánt ásványvizet pedig 1500 forintért? Azért álljon meg a menet! És itt az is szempont, hogy a sok elköltött pénz után mi az eredmény, mi a produktum. Hány játékost sikerült a saját felnőttcsapatának átadni vagy eladni magasabb osztályokba vagy külföldre? Azt gondolom, hogy az ilyen támogatásokat teljesítményhez is illene kötni. Az én olvasatomban nem az a teljesítmény, hogy ki hány gyereket tud leigazolni egy évben, hanem az, hogy ki hány gyereket tud megtanítani focizni, kézilabdázni, vízilabdázni.

Nincs itt egy elvi probléma is, hogy miért kell a győriek adójából szponzorálni a mondjuk a debreceni kosárlabdát? Vagy miért kell az újpestiek pénzéből megtámogatni a Fradit? Nem lehet, hogy ezeket a támogatásokat önkormányzati szintre kéne vinni, hogy ha a piaci lehetőségeiken túl is nagyon fontos a helyieknek a szórakoztatóipar e része, akkor költsenek rá ők? Helyben talán jobban akarják majd ellenőrizni is.

Az önkormányzatok is sok pénzzel járulnak hozzá a sportélethez. Nem csak a nagyvárosok, hanem akár falusi szinten is. Sok esetben például a megye I-es csapat is évi többmillió önkormányzati támogatást kap, ami egy pár száz lelkes falu esetében arányaiban szintén egy óriási és értékelendő dolog. Maga a tao-rendszer is eredetileg arra lett kitalálva, hogy a helyi sportéletet a helyi vállalkozások úgy tudják támogatni, hogy az nekik is megérje. Most viszont azt látjuk, hogy bizonyos értelemben irányított taotámogatók vannak. Tehát nem feltétlenül területi alapon, vagy települési alapon dőlnek el ezek a támogatások. Hanem az alapján, hogy hol mennyire rendelkeznek jó kapcsolatokkal. Az is probléma, hogy a tao megjelenésével nagyon háttérbe szorult a piaci alapú szponzoráció és a reklámozás. Azok a cégek, melyek korábban az adózott jövedelmükből adtak a sportszervezeteknek, most leginkább csak tao-t adnak.

A 2010-es évek elején egy jelentősebb magyar cég vezetője úgy érvelt az aggódó részvényeseknek, hogy mivel a magyar miniszterelnöknek nagyon fontos a foci, ezért az ő cégük nagyon gyorsan a magyar foci mellé fog állni, de senki nem fog rosszul járni a cég környékén ezzel a befektetéssel. Egy esetleges kormányváltás után megszűnhet a szabályozás ilyen típusú befolyásolásának lehetősége?

Kétségtelen, hogy miniszterelnök úrnak szívügye a foci, és a rendszerváltás óta nem volt ilyen jó helyzetben a magyar labdarúgás. Megújult a sportinfrastruktúra, és sokkal több gyerek focizik, mint korábban. Ez fejlődést jelent bár a megfelelő infrastruktúra a XXI. században a kulturált sportolás feltételeihez hozzá is tartozik, és nem ettől nem jönnek jobb eredmények.

Visszatérve az eredeti kérdésre, a tao jelen pillanatban lélegeztetőgépként működik, éppen ezért a kormányváltást követően ezt nem fogjuk beszántani. Futó pályázatok is vannak, de leginkább azért, mert a legtöbb sportszervezet annyira rá van kényszerülve az állami támogatásra Magyarországon, hogy összedőlne a rendszer, ami kiépült az elmúlt 10 évben. Ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. A rablásfaktort kell kivenni minél előbb. A mi szívügyünk az, hogy pártpolitikusok ne vezethessenek olyan sportszervezeteket, amelyek jelentős állami támogatásból gazdálkodnak. Mi ezt összeférhetetlennek tartjuk, az egész tendenciát pedig versenyellenesnek. Törvényi szabályozással fogjuk elérni, hogy valóban a sportszakma vezesse a sportot, ne pedig pártkáderek. Mert azt gondoljuk, hogy egy párttagsági könyv nem elég egy sikeres sportvezetéshez.

A kép nem az interjú során készült. Steinmetz Ádám 2021. november 17-én az Országgyűlésben beszélt

Vegyünk csak két példát: Szűcs Lajos fideszes országgyűlési képviselő lett a Magyar Tenisz Szövetség elnöke, amit aztán sokmilliárdos adóssággal hagyott ott, rengeteg közpénzzel nem tudnak elszámolni és a mai napig nem látunk tisztán ebben a kérdésben. És ez még csak a pénzügyi oldal. A szakmai oldal kapcsán ott van például Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője, aki mellesleg a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke is. Ide az elmúlt 10 évben csak a taón keresztül több mint 200 milliárd forintnyi közpénz áramlott, viszont mára minden idők legrosszabb eredményeit produkálja, mind a női, mind a férfi szakág. Senki nem vállalja a felelősséget. Elég nagy baj, hogy olyan emberek vezetik ezeket a szövetségeket, ezeket a sportklubokat, akik nem biztos, hogy értenek hozzá, nincs erre idejük, rendkívül megosztó a személyük és alapvető összeférhetetlenség mellett szólhatnak bele a támogatások elosztásába is. Vannak a társadalomnak olyan szférái, ahová nem szabad a pártpolitikának benyomulnia, ilyen például a sport világa is.

Említette, hogy az állam jelentős részben felépítette az infrastruktúrát a sportkluboknak, főleg profi sportkluboknak, itt már az államnak jellemzően nem az infrastrukturális beruházásokban kéne részt vennie. De sok olyan stadion vagy sportcsarnok is épült, amelyek nem véletlenül nem épültek meg korábban, mert nem látszik, hogyan lehetne őket legalább nullszaldósan fenntartani. Ezeket be lehet zárni, vagy örökké közpénzből kell finanszírozni a veszteségüket?

Az én retinámba beégett a kép, ahogy a gaz felveri az egykor szebb napokat látott akasztói Stadler stadiont. Semmiképpen nem szabad ezeket a sportlétesítményeket az akasztói sorsára juttatni. Az államnak itt felelőssége van, mert ezek a legtöbb esetben állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő létesítmények. Nagy szívfájdalmunk az, hogy az utóbbi években ezeknek a létesítményeknek csak a megépítése volt a fontos. Az már másodlagos volt, hogy ezek mennyire felelnek meg a modern és költséghatékony üzemeltetési szempontoknak, vagy adott esetben környezetvédelmi szempontoknak. Ezen létesítmények, jégpályák, uszodák fenntartása nem fog működni állami szerepvállalás nélkül. Viszont olyan üzemeltetést akarunk, amelyik egyrészt mindent megtesz azért, hogy ez költséghatékony legyen. Az is fontos, hogy az iskolások vagy a lakosság is tudja rendszeresen használni az erre alkalmas sportlétesítményeket. Érezze magáénak az adott településen élő polgár azt a létesítményt, már csak azért is, mert az ő pénzéből is épült. Azt viszont már most látjuk, hogy a sportra fordított költségvetés egy markáns részét a sportlétesítmények fenntartására és korszerűsítésére kell félretenni.

Magyarország abból szempontból egyedivé vált, hogy pont a legszegényebb gyerekek nem igazán tudnak becsatlakozni a versenysportba, különösen nem kiskorukban. Itt mi a terv?

Az a helyzet, hogy vannak a taóval támogatott sportágak, amelyeket egyébként a Fidesz helytelenül látványsportágaknak nevez. És ott vannak a taóval nem támogatott sportágak, ahol bizony teljes mértékben a szülőnek, vagy adott esetben egy-egy mecénásnak vagy az önkormányzatnak kell megfinanszírozni, hogy a gyerekek tudjanak sportolni. Ez önmagában komoly ellentmondás, adott esetben feszültséget is jelent. De még a taóval támogatott sportágaknál is van rengeteg olyan település, ahol a tehetséges gyerekek buszcsatlakozás vagy gépjármű híján esélytelenek, hogy eljussanak az edzésre, versenyekre. Úgyhogy mi azt szeretnénk, hogy a hátrányos helyzetű gyermekekre nagyobb hangsúlyt fektessenek a taoval támogatott egyesületek. Azaz a támogatási rendszerben anyagilag motiválnánk a sportegyesületeket arra, hogy felkarolják a hátrányos helyzetű gyerekeket, akik a sportolás által kaphatnak egy komoly esélyt az élettől. Jóval nagyobb társadalmi felelősséget kell vállalnunk, hogy ezek a gyerekek a jelenleg sokszor kilátástalan, elszegényedett környezetükből ki tudjanak szakadni, és sportolóként sikeres és boldog pályafutást tudjanak befutni.

Ha mondjuk szülőként elvinném az ovis gyerekemet úszni, nem biztos, olyan klubba akarnám vinni, ahol mindenképp olimpiai bajnokot akarnak belőle csinálni, hanem azt szeretném, hogy ez a kérdés 13 éves korában merüljön fel, addig meg szeressen nagyon úszni, ne üvöltsék le a fejét, ha kétszer rosszul úszik.

Nekem olimpikon volt az édesapám, többszörös magyar bajnok az édesanyám, értelemszerűen engem mindig is a teljesítmény, az élsport felé tereltek. Már gyermekkoromban is olyan csapatokban játszottam, amelyek a mezőny egyik legjobbjai voltak. De az is igaz, hogy sok szülőt nem az motivál, hogy a gyermekéből olimpiai bajnok legyen, hanem hogy tartozzon egy közösséghez, mozogjon, jól érezze magát. Nem is lehet mindenkiből olimpiai bajnok, egy bizonyos életkor után derül ki, hogy kibe mennyi tehetség szorult, és hogy mik a céljai. A csapatjáték sportágakban mindenki meg tudja találnia a tudásának megfelelő szintet. Vannak olyan klubok, amelyek azonos korosztályból két csapatot is versenyeztetnek különböző szinten. Egyesek csak a sportolás élményéért járnak le az uszodába, mások pedig elsőosztályú játékosok akarnak lenni. Őket másképp kell menedzselni, de megfér ez a két szint egymás mellett. Nem feltétlenül kell eltanácsolni valakit azért, mert nem akar kiváló első osztályú játékos lenni, de amúgy szeret a közösséghez tartozni. Az a baj, amikor hitegetik a szülőt és nem mondják meg neki a frankót. Nem mondják meg azt, hogy az ő gyermeke már nem elég tehetséges az adott szinthez. Mivel a taótámogatásokat fejkvótára adják, ezért sokáig benntartják a rendszerben ezeket a gyerekeket, ahelyett, hogy átirányítanák egy másik közösséghez vagy akár egy másik sportághoz. Aztán egy idő után teljesen elmegy a gyerek kedve, és nem, hogy nem megy el más csapatba, hanem teljesen feladja a sportpályafutását. Ezen a rendszerszintű problémán is változtatni fogunk.

Külön probléma a hazai focinál, hogy rendszeresen komoly gond van a drukkerekkel a válogatott meccsein. A klubcsapatok különösebb gond nélkül meg tudják oldani, hogy ugyanezek az emberek civilizáltan viselkedjenek a nemzetközi meccseken.

Más országokban komolyabb problémák vannak ezen a téren. Például az angol szurkolókra jellemző, hogy a szigetországot elhagyva nem tudnak viselkedni, törnek, zúznak. De ezt érdekes módon az angol stadionokban nem csinálják. Ott rend van, pedig még kerítés sincs a pálya és a nézőtér között. Mégis meg tudják állni, hogy ne másszanak be, vagy ne bántsák az ellenfél éppen gólt lőtt és ünneplő futballistáját. A gyűlöletkeltés, a rasszizmus egyébként korábban is jelen volt, emlékszem, hogy amikor a 90-es évek közepén az Ajax látogatott az Üllői útra, mondhatni nem volt szívélyes színesbőrű játékosok fogadtatása. De ebben tett lépéseket az UEFA, világszinten a FIFA is, az MLSZ-nél is régóta fut A gyűlölet nem pálya kampány. Egyre komolyabb büntetéseket kapnak azok a klubok, akik nem tudják megakadályozni, hogy ne legyen botrány a lelátókon. A Ferencváros rengeteget javult ezen a téren. Csak azt sajnálom, hogy az utóbbi időben megjelentek a Fidesz pártpolitikai üzenetei a stadionban. Nem véletlenül, hiszen a Ferencváros elnöke Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója. Miközben pont a Ferencvárosnak akár milliós nagyságrendben is lehetnek olyan szimpatizánsai, akik ki nem állhatják a jelenlegi rezsimet. Azt kell elérni, hogy az ember akár a pici gyerekét is jó szívvel el tudja vinni egy labdarúgó mérkőzésre, ahol nem éri bántódás. Akkor se, ha esetleg felveszi szeretett klubjának a mezét. Vagy ugyanúgy végig tudjon utazni a metróval anélkül, hogy belekössenek.

Bármit lehet tenni a stadionokon belül vagy kívül, nehezen enyhülhet ez a probléma, amíg a válogatottmeccseket sok politikai szereplő úgy akarja beállítani, mint a háború helyettesítőjét. Ha a történelmi sérelmeinket akarjuk megtorolni, és hadba vonulunk mondjuk a mostani román röplabda-válogatott ellen, akkor őket a szurkolóknak sem kell sportemberként tisztelniük, sőt.

Egy válogatott sportoló mindig a nemzetet képviseli. Annak idején, amikor 2004-ben megnyertük az athéni olimpiát, mi is pontosan tudtuk, hogy 15 millió magyar szurkol nekünk. Az ő szeretetükből erőt merítve tudtuk megfordítani mínusz három gólról a szerbek ellen a döntőt. A válogatott sportolók sikere gyógyír tud lenni korábbi, akár történelmi kudarcokra is, ennek évtizedes, akár évszázados hagyománya is van. Ezért is fontos, hogy a sportoló is tudatában legyen annak, hogy az eredménye hatással van a társadalomra. Mindazonáltal én mindig azt vallottam, hogy bár a vízilabda egy kemény sport, ahol elcsattannak pofonok, és a víz alatt is történnek különböző dolgok, de ez nem egy háború. A meccs után, a legtöbb esetben teljesen normális emberi hangon el tudtunk beszélgetni az ellenfél játékosaival, és barátságok alakultak ki. Én is törekedtem erre, és általában nagyon szimpatikus volt, hogy ha kemény is a küzdelem a ringben, a medencében vagy a futballpályán, utána az indulatok nem viszik el az embert, nem ellenségként tekintünk a minket legyőzni akarókra, hanem ellenfélként.

Nemcsak a sportra igaz ez, hanem a politikában is jó lenne elérni, hogy ne hazaárulózzák le az embert oda-vissza, csak azért, mert nem tartozik egy adott politikai szekértáborhoz vagy esetleg kritikát fogalmaz meg egy politikai párttal kapcsolatban. Ez nagyon rossz út. Az országot vezető politikusoknak is jó példát kellene mutatniuk, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsünk egymásra.

Sokszor elhangzik, hogy a híres sportolók példaképek, hiszen sok kisgyerek elkezdheti miattuk az adott sportágat. De a magyar társadalom nagyobb része már nem kisgyerek, kifejezetten pocsék egészségügyi állapotban van, és évtizedek óta semmit nem sportol. Nekik lehet valaki bármekkora gólvágó démon, nem nagyon fogják tudni utánozni. Olyan példaképből pedig alig akad, aki a mozgás felnőttkori újrakezdésében lehetne minta. A rossz bőrben lévő felnőtteknek mit lehet ajánlani?

Azzal vitatkoznék, hogy a rendszeres sportmozgást nem folytató honfitársainknak ne lehetne élsportoló a példaképe. Nem kell teljes mértékben azonosulnia vele vagy ugyanazt edzéstervet követnie, hiszen aki csak egészséges életet szeretne élni, annak bőven elég heti 2-3 alkalommal egy órára elmenni biciklizni egyet vagy futni, úszni, illetve bármi mást mozogni, amihez csak kedve van. Az eredményes és sokak által példaképnek tekintet sportolók viszont a jelenleginél jobban is felhívhatnák a figyelmet a rendszeres sportmozgás jótékony hatásaira. Magyarország Európa-bajnok az elhízás terén, ami leginkább a mozgásszegény életmódnak köszönhető. Élen járunk a szív- és érrendszeri megbetegedések terén is, aminek hátterében szintén a mozgásszegény életmód áll. Nyilvánvalóan nem lehet mindenkinek fogni a kezét, de a példaképnek tekintett emberekre, sikeres sportolókra jobban hallgatnának. Az lenne az ideális, ha Magyarországon bárhol járva, nagyjából sétatávolságon belül biztosított lenne sportolási lehetőség. És ha erre kiváló sportolók is ösztönzik az embereket, akkor fogunk markáns változást elérni ezen a téren is. Ez mindannyiunk érdeke, mert egy életünk, egy testünk van, ne felejtsünk el vigyázni rá!