Teheránban született, de tíz évet tanított Afrikában, majd Kanadába ment egyetemre. Huszonhét évvel ezelőtt érkezett Magyarországra, és csak két évig akart maradni. Ez volt a terv. A perzsa származású Furugh Switzer és férje végül maradt. A szociológus elindította a MesÉD programot, amelynek célja, hogy hátrányos helyzetű édesanyákat oktasson mesékkel úgy, hogy közben a gyerekek is kedvet kapjanak az olvasáshoz és a tanuláshoz.
Van kedvenc meséje?
Nekem minden mese kedvencem. Szerintem minden mesének van valami üzenete, amelyet ki tudunk találni, hogy mit szól az én lelkemhez.
Az ön élete meseszerű. Teheránban született, megkerülte a fél világot, végül Gödöllőn kötött ki. Felidézné a legfontosabb állomásokat?
Fiatal voltam, húszévesen elmentem Afrikába, ahol szinte az egész kontinenst bejárva tanítottam gyerekeket majdnem tíz évig. Onnan elmentem Kanadába, ahol újra egyetemre jártam. Az afrikai tapasztalat azért is volt jó, mert Kanadában már tudtam, hogy mi érdekel az oktatás területén. Különböző pedagógiai módszereket, főleg interkulturális oktatást tanultam. Aztán a férjemmel és két kisgyerekünkkel idejöttünk Magyarországra, most már huszonhét éve itt élünk.
Meghívásra jöttek Magyarországra. Ki hívta meg önöket és mi volt a feladat?
Mi a férjemmel a bahái vallás, a bahái hit követői vagyunk. Ebben a vallásban nincs papság, nincsenek misszionáriusok, csak önkéntesek, akik különféle bahái közösségeknek próbálnak meg segíteni. Így kerültünk a férjemmel Magyarországra, segíteni az itteni társainknak. Nagyon örülök ennek, mert a sok utazástól nagyon gazdag az életem, rengeteg különféle kultúrával ismerkedtem meg, rengeteget tanultam az évtizedek alatt.
Látom, hogy a kisebbségek fejlődnek. Látom, hogy kicsit jobbak lettek a szociális körülményeik. De sajnos nem látom, hogy a kapcsolat, a hozzáállás, az előítéletek sokat csökkentek volna.
Két évre tervezték a magyarországi tartózkodást, huszonhét lett belőle. Mi az, ami miatt úgy döntöttek, hogy maradnak?
Megismerkedtünk a magyarországi bahái közösséggel, és egyre jobban megszerettük őket. Az egyetemi munkánk is jól alakult, mert minden év végén újabb szerződést ajánlottak, és megkértek, hogy maradjunk. Ez egészen addig ment így, amíg végül le nem telepedtünk Magyarországon.
Hol hallott először a kisebbségek, egészen pontosan a romák integrációs problémáiról? Hol kezdődött az ötlet, mikor jött a vágy, hogy ezzel foglalkozzon?
Amikor a veszprémi egyetemen angolt tanítottunk a férjemmel, volt egy továbbképzés a tanároknak, akik mindig meséltek arról, hogy nem jól megy az oktatás a roma gyerekeknek, mert nincsenek felkészülve az iskolai rendszerre. Épp akkor olvastam egy kutatást arról, hogy azok a gyerekek, akiknek iskoláskoruk előtt sok mesét olvasnak, sokkal jobban megtalálják a helyüket a magyar oktatási rendszerben, és tovább megmaradnak benne.
Úgy gondoltuk, hogy egy kis projektben kipróbáljuk ezt. Tulajdonképpen öt anyukával kezdtem a foglalkozást, akiket a bahái közösségen keresztül ismertem meg. Amikor elmentem hozzájuk, láttam, hogy otthon nincsenek mesekönyvek, egyáltalán nincsenek könyvek, ezért a gyerekek sincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki meséljen nekik vagy a kezükbe vegyenek egy mesekönyvet. Amikor elkezdtük a foglalkozásokat, egy idő után azt vettem észre, hogy az anyukák is nagyon élvezik, mert újraélték a saját gyerekkorukat.
Ezzel a nagyon egyszerű projekttel kezdődött az egész. Az akkori bahái közösség nagyon sokat segített könyvekkel. A családoknak végül egy kis otthoni könyvtárat is létre tudtunk hozni, ami miatt a gyerekek hozzászoktak a könyvekhez és beleszerettek az olvasásba.
Your browser doesn’t support HTML5
Két évet tervezett, 27 lett belőle
A Jászságban és Szolnok környékén kezdték el a programot. Nem néztek furcsán önökre, amikor bekopogtak a családsegítőbe és azt mondták, hogy szeretnék, ha a roma asszonyok mesét olvasnának?
De, nagyon furcsállották, viszont sok helyen nagyon örültek a kezdeményezésnek a családsegítő dolgozói, házról házra jártunk együtt. Először nagyon furcsa volt az anyukáknak, mert nem tudták, mégis mit akarunk ezzel. Például szégyellték, hogy nem tudnak szépen olvasni.
A MesÉD programban részt vevők közül az évek alatt már több édesanya főiskolára is jelentkezett
Amikor jobban megismertük egymást, és meg tudtak bízni bennem, mondatról mondatra megtanítottam őket, hogyan olvassanak. Együtt olvastunk, nevettünk, beszélgettünk, hogy mit jelent az a mese, mit szólnak hozzá. Olyan fórumot tudtunk teremteni az anyukáknak, ahol egy kicsit kiszabadulhattak a mindennapi gondjaikból és ahol mindenről beszélhettek. A mesekönyv eszköz volt ahhoz, hogy mindenről tudjunk beszélni, az életről, a kihívásokról, a reményekről, a gyerekekről, a férjekről, a házasságról, mindenről.
Milyen hosszú egy ilyen foglalkozás? Mennyi ideig tart a közös meseolvasás? Mi történik, amikor vége lesz? Továbbviszik a helybéli asszonyok, akik elkezdtek ezzel foglalkozni?
Mostanában próbálunk helybeli csoportvezetőket találni. Ebben az a jó, hogy munkahelyeket is tudunk teremteni roma anyukáknak, akik jobban tudnak olvasni. A projekt kilenc hónapig tart, három fázisa van. Benne van az olvasás, az írás, az életbeli kihívások, különböző kurzusok, különféle előadókat hívunk meg, szóval nagyon multidimenziós. Tulajdonképpen új barátságok jönnek létre. A szülőknek az a feladata, hogy minden este olvassanak a gyerekeknek azokból a könyvekből, amelyeket hazavisznek. Ezzel mindenki csak nyer.
Nagyon nehéz szociális helyzetben lévő emberekkel is találkozott, akik az otthonukba invitálták önt. Pontosan tudja, milyen problémáik vannak. Mi volt a tapasztalata, mi volt a legnagyobb kihívás ezeknek az embereknek?
Sok kihívás van számukra, de szerintem a legsúlyosabb az az előítélet, amely Magyarországon van, és ezzel nehéz nap mint nap szembenézniük. Nagyon károsítja az életüket, elveszi tőlük az önbecsülést, a reményt, a hozzáállást, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy továbbjusson az életben. A legfontosabb az lenne, ha ezzel is tudnánk valamit kezdeni, mert akkor az ország is másképp viszonyulna hozzájuk.
Majdnem harminc éve él Magyarországon. Amióta elkezdte a meseprogramot, javult vagy romlott a helyzet – a megkülönböztetés, a rossz szociális körülmények? Befogadóbb vagy kirekesztőbb a magyar társadalom, mint huszonhét évvel ezelőtt volt?
Sajnos nem tudok sok jót mondani, de azt látom, hogy a romák szociális körülményei az elfogadásuk ellenére sokat változott.
Van olyan sikertörténete, amire azt mondja: ezért is értelme volt megcsinálni ezt a programot?
Igen, rengeteg ilyen van. Tudni kell, hogy a projekt más országokban is folyik. Magyarországon is sok helyen voltam, ahol hátrányos helyzetű családokat látogattam. Ezen a nagyon egyszerű projekten keresztül szerencsém volt látni, hogy voltak olyanok, akik tényleg kezdték kibontakoztatni a tehetségüket. Azok az anyukák, fiatal nők, akik esetleg négy vagy nyolc évig tanultak iskolában, majd utána soha nem használták az ott megszerzett tudást, ebben a projektben újra megtanultak tanulni. Visszakapták azt a magabiztosságot, hogy igenis tudnak olvasni, tudnak tanulni, tudnak beszélni, kifejezni magukat. Voltak olyanok, akiknek a tehetségük egy idő után kibontakozott, és visszamentek az iskolába. A csoportvezetők közül voltak, akik főiskolára mentek. Ezzel a projekttel azt is el tudtuk érni, hogy anyukák és apukák együtt tudtak működni később a pedagógusokkal.
A perzsa nevek mind jelentéssel bírnak. Az ön neve mit jelent magyarul?
A nevem jelentése fény. Amikor Afrikába mentem, akkor is a hátrányos helyzetű emberekkel foglalkoztam, Kanadában pedig sok indiaival, Magyarországon meg sok romával. Szerintem mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy egy kicsit jobbá tegyük a világot, amíg élünk, és ne csak a saját kényelmünkkel foglalkozzunk.