Sétáltatott már cápát a hóna alá csapva, látta, hogyan pusztulnak el a korallszirtek egy év alatt a Maldív-szigeteken. A világ legelhagyatottabb helyein is dolgozott már környezetvédelmi projektekben egyedüli magyarként. Karáth Emil tengerbiológus és operatőr az elmúlt évtizedekben bejárta az egész világot. Készített interaktív reggeli víz alatti műsort, és olyan helyeken is forgatott, ahol a mai napig dinamittal halásznak. Tengerbiológusként szeretné a gyerekeket is bevonni az óceánok, tengerek megmentésébe. Ehhez keres most támogatókat a Kids For The Ocean projekt keretében.
Néhány évig együtt dolgoztunk a híradóban, te operatőrként, én szerkesztő-riporterként. De azt két forgatási helyszín között soha nem mondtad, hogy megharapott egy cápa. Biztosan nem hittük volna el.
Ez még 2000-ben volt, amikor a Tropicarium megépült, annak voltam a vezető biológusa. A látogatók szórakoztatására azt találták ki, hogy bizonyos napokon legyen cápaetetés, és az egyik etetés alkalmával történt a baleset. Egy nagy makrélát tartottam a kezemben, és három cápa jött felém, szinte mindegyik ugyanolyan távolságban volt. Néztem, hogy vajon melyik ér oda előbb, és ez annyira megosztotta a figyelmemet, hogy pont elég volt ahhoz, hogy egy tizedmásodperccel később engedjem el a halat, mint ahogy kellett volna. Így aztán nemcsak a hal került a cápa szájába, hanem az ujjam is.
Nem engem akart megharapni, nem támadott meg, szó sincs erről, én voltam lassú. Az volt a szerencsém, hogy csak egy foga akadt az ujjamba, így aztán az ujjam megmaradt, nem harapta le, de elég csúnya seb volt. Az üzletközpontban volt üzemorvos, elmentem hozzá, mert nagyon vérzett. Kérdezte, hogy mi történt. Hát, mondom, megharapott a cápa. Mondta, hogy ne szórakozzak már, mondjam el, hogy tényleg mi történt. De hát, mondtam, tényleg megharapott egy cápa. Bekötözte, majd átküldött az ügyeletre, hogy össze tudják varrni.
Karáth Emil tengerbiológus és operatőr tévéknek dolgozik és különböző nemzetközi expedíciókban is részt vesz
Na, ott is megkérdezte az aktuális doki, hogy mi történt. Balga módon azt mondtam, hogy megharapott egy cápa. A doktor szó nélkül kifarolt a szobából. A nővérke nézett rám, hogy most akkor mi van. Visszajött a doki, és újra megkérdezte, hogy történt a baleset. Újra elmondtam, hogy cápa harapott meg itt meg itt. Végül elláttak, de pár hónapig nem éreztem az ujjamat, mert így is eltépett néhány ideget a cápa foga. De azóta már teljesen megjavult.
Your browser doesn’t support HTML5
A tengerbiológus, akit Magyarországon harapott meg egy cápa
Honnan jöttek a cápák? Mi volt a feladatod, dolgod velük?
Ezeket Floridából hozták, éjszaka érkeztek repülővel nagy fémládákban, amelyekben közben forgatták nekik a vizet, hogy ne fulladjanak meg, hiszen abban nem tudnak úszni. Amikor bekerültek a nagy medencébe, mindegyik sokkos állapotban volt. Az volt a feladatom, hogy amikor bekerült a cápa az akváriumba, szépen lementem a medence aljára, hogy megúsztassam. Volt két barna cápa is, amikkel az a gond, hogy ha nem úsznak, megfulladnak. Ezek egyébként elég nagyok voltak, le kellett menni értük a medence aljára, a hónom alá csapni őket, és szépen körbe-körbe úszni velük egészen addig, amíg nem éreztem, hogy már van bennük egy kis erő. Amikor már éledeztek, meglöktem őket, adva nekik egy kis lendületet. Ha így sem tért magához, akkor megint lesüllyedt a medence aljára. Utánamentem, és kezdtem az egészet elölről. Egész éjszaka ezt csináltam. Nagyon kimerítő éjszaka volt, mert ezek az állatok nem könnyűek, még a vízben sem.
„Az volt a feladatom, hogy amikor bekerült a cápa az akváriumba, akkor szépen lementem a medence aljára, hogy megúsztassam”
Veszélyes meló bekómált cápákkal a hónod alatt úszkálni. Nem féltél?
Erre azt mondják, hogy szakmai ártalom. Minden szakmának megvan a kockázata, veszélye. Dolgoztam a Maldív-szigeteken még a kilencvenes években egy német biológus kollégámmal, akinek hiányzott a kisujjának a felső perce. Kérdeztem, hogy mi történt vele. Mondta, hogy elvitte egy oroszlánfóka a Galápagos-szigeteken. De van olyan kollégám, akinek a fenekébe harapott egy aligátor. Munkahelyi ártalom ez.
Hogyan lett a Maldív-szigetekből Margit-sziget?
Hát ez a sztori még a kilencvenes évek környékén történt. Akkor a Maldív-szigeteket itthon még nem nagyon ismerték. De amíg ott dolgoztam, addig értelemszerűen nem tudtam a lányomért elmenni az óvodába, és ez feltűnt az óvó néninek is. Megkérdezte a lányomat, hogy mi van apával. Mondta, hogy apa a Maldív-szigeteken dolgozik. Az nem Maldív, az Margit-sziget. Nem gondolta, hogy valaki a Maldív-szigeteken dolgozhat, vagy nem ismerte a Maldív-szigeteket. Így lett ez Margit-sziget.
Mit csináltál ott a kilencvenes évek végén?
Ott volt a világon az első világméretű korallszirtkutatás. Az volt a célja, hogy felmérjük, hogy az ember milyen hatással van a szirtek élővilágára. A világ gyakorlatilag minden pontján egy időben, ugyanazon kutatási módszerrel kellett felmérnünk, hogy az adott területnek milyen az egészségi állapota. Én egy kis svájci csapathoz csatlakoztam, akiket szétszórtak a Maldív különböző szigetein.
Hogy csípted meg ezt a melót? Hogy kerültél be a csapatba?
Nagyon egyszerűen. Akkor még kevésbé volt jellemző, hogy interneten ilyeneket lehet találni. Egy újsághirdetésben találtam ezt a lehetőséget egy német napilapban, mert akkoriban épp Berlinben dolgoztam. Jelentkeztem rá, ők jónak találtak, Közép-Kelet-Európából én voltam az egyetlen résztvevő.
Karáth Emil részt vett az első globális korallszirtkutatásban a kilencvenes években
Mi volt ennek a nagy felmérésnek az eredménye? Te mit láttál akkor és mit látsz ma?
Ahol én voltam ’97-ben, ott egészen rendben volt a korallszirt, hemzsegtek a halak a vízben, alig lehetett látni, annyira nyüzsgött az élet. Erről még akkor csináltunk is egy dokumentumfilmet. Következő évben, ’98-ban visszamentünk ugyanoda, és megdöbbentünk, mert őrületes pusztulást láttunk. A szirt nagyjából kilencven százaléka kifehéredett, ami azt jelenti, hogy az El Niño jelenség – ami egy meleg tengeráramlat – egy év alatt három-négy fokkal megemelte az óceán hőmérsékletét, amit a korallok már nem toleráltak.
Az elpusztulásuk pedig az egész ottani élővilág fennállását veszélyeztette: gyakorlatilag az ott élő összes élőlény szinte eltűnt a vízből. Láttunk három halat meg tiszta fehér korallokat. A korallok akkor fehérek, amikor elpusztulnak.
Azóta azt látom egyébként – ez térségtől is függ –, hogy a globális felmelegedésnek köszönhetően egyre több helyen és egyre nagyobb mértékben fehérednek ki a korallok. Elég nagy baj van. Tavaly is mentem az Indiai-óceánba. Ott szerintem 34-36 fokos volt a víz, ami irtózatosan melegnek számít.
Történt azóta bármilyen pozitív változás? Vissza lehet ezt – csúnyán mondva – csinálni?
Annyi történt, hogy azóta az eltelt időszakban nagyon sok helyen van korall visszatelepítés. Megpróbálnak olyan technikákat kialakítani, amivel ezeket az elpusztult korallszirteket valahogy megpróbálják helyreállítani. Nem csak a felmelegedésnek köszönhetően pusztultak korallszirtek például Tanzániában. Ott azt láttam, hogy dinamittal halásznak az emberek. Bedobják a dinamitot a vízbe, felrobban, azon a területen megöli a halakat. Feljönnek a felszínre, összeszedik a halászok, boldogok, kész. De a robbanás miatt a nyomás gyakorlatilag a területen mindent összetör, többek között a korallokat is. Apró darabokra törnek.
Ott például azt csináltuk, hogy ezeket az összetört, de még élő koralldarabokat összegyűjtöttük, majd felfűztük. Úgy kell elképzelni, mint egy irtózatosan nagy fregolit. Vannak kötelek, amit egyébként kókuszból fonnak az asszonyok. Ezekbe a kókuszkötelekbe beleraktuk ezeket a két-három centis koralldarabokat. Egymás után sorakoznak nagyon hosszú sorokban, korallóvodának hívják ezeket. Ezekben az óvodákban nevelkednek, növekednek nagyjából kilenc hónapig, és hozzáteszem, sokkal gyorsabban növekednek, mint az óceánban, hiszen itt nincs gátló tényező.
Korallóvoda: a letört, megsérült darabokat kókuszkötélhez rögzítik, itt nevelik őket addig, amíg meg nem nőnek
Amikor már jó öklömnyi méretűek lesznek a korallok, leszüretelik a kókuszkötélről. Aztán különböző ragasztóanyagokkal, ami nem károsítja a környezetet, visszaragasztják a területre, le az aljzatra, ahol tovább növekedhetnek. Ilyen projektből szerencsére egyre több van. Megpróbálják az ottani élővilágot valahogy helyrehozni, hiszen ebből élnek. Jönnek a turisták, akik azt szeretnék látni, hogy de csodálatos a tenger alja. Rájöttek, hogy jobban járnak, ha megpróbálják megmenteni a szirteket.
Magyarországnak már nincs tengere.
Sajnos nem túl jó helyre születtem.
Ennek ellenére mégis tengerbiológus lettél. Hogyan?
Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy vagy felfedező leszek, vagy állatorvos, de ehhez jött a vízimádat. Általánosban már versenyúszó voltam, utána válogatott lettem, és búvárúszásban is szó szerint elég mélyen lemerültem. Az ELTE-n biológia szakos hallgató voltam, de aztán egy tengerbiológus-alapképzést is elvégeztem. A diplomamunkámat is tengerbiológiai témából, az Adrián írtam korallokból. Míg a többiek a laborban kutyultak, addig én a tengerben, a víz alatt írogattam az adataimat. Amikor meg kellett védenem a diplomadolgozatom, ez annyira új volt még akkoriban, hogy a tanárok annyit tudtak kérdezni, hogy hogyan tudtam jegyzetelni a víz alatt. Ceruzával. Ennyi.
Válogatott úszó is volt, aztán elmélyedt a búvárkodásban, tengerbiológus lett, majd operatőr
Hogy lett belőled filmes, operatőr? A kettő nyilván nem jár együtt.
A maldívos első kutatáson, amikor kimentem, a szigeten egy német kollégával dolgoztam együtt mint biológus. Még előtte megbeszéltük, hogy kiviszünk egy kamerát dokumentálni a munkánkat. Ebből lett hetvenórányi forgatott anyag. Egyáltalán nem értettünk a filmezéshez. De miután hazajöttem, józan paraszti ésszel elkezdtem kiírogatni a jó snitteket, elkezdtem szkriptelni, de nem tudtam, hogy az szkriptelés. Aztán elmentem egy filmes céghez, elmondtam, hogy mit forgattunk, és nagyon tetszett nekik az egész. Azt mondták, hogy itt van egy vágószoba. Adtak egy gyakornok vágót, és ránk csukták a szobát, hogy csináljunk, amit akarunk. Egy hónapig vágtunk az akkori gépekkel. Egy hónap után elkészült egy 25 perces film, ami aztán két filmfesztiválon nyert. Így kezdtem a filmes pályafutásom. A vágó a filmművészeti egyetemen vágást tanít. Így indultunk.
Belecsöppentél ezek utána a tévézésbe is, amit azóta is csinálsz. Négy évvel ezelőtt kezdtél el dolgozni egy nagyon érdekes dolgon, interaktív adást csináltatok. Mi volt ennek a munkának a neheze?
Nagyon úttörő projekt volt, a Kajmán-szigeteken csináltunk száz napon keresztül interaktív élő adást a víz alatt, ami azt jelentette, hogy te otthon ülsz a számítógéped előtt, belenézel a reggeli műsorba, csak éppen a műsor szó szerint a víz alatt van. Ott van a műsorvezető egy olyan búvárruhában, amiben képes beszélni, illetve hallja is a hozzá beérkező kérdéseket. Te pedig nézőként megkérdezheted, hogy az éppen a képbe beúszó teknős hány éves, és a műsorvezető válaszol. Nagyon nemzetközi csapat jött össze, de nem volt egyszerű technikailag kivitelezni. Ahhoz, hogy a partra juttassam a víz alatti képet, amit háromszáz méterre forgattunk éppen a tenger alatt, ahhoz háromszáz méter optikai szálat kellett húzni a hátamon, ami nem egyszerű úgy, hogy élő adást csinálsz közben: engem iszonyatosan ráncigált az optikai szál az áramlat miatt, de ezt a nézőnek nem szabadott látnia. A műsorvezetőnek tökéletesen képben kellett lennie, amiről beszéltem, azt meg kellett mutatnom a kamerával.
Felkészülés az interaktív víz alatti reggeli műsorra
Fizikálisan mennyire volt megterhelő?
Amikor a víz alatt kell dolgozni, az érdekes módon egyáltalán nem tűnik munkának. Természetesen amikor az volt, hogy ott úszik egy cápa, ott úszik egy rája, gyorsan mutassuk meg, menjünk utána, és képben is érjük utol a nagy kamerával, a hátamon két darab palackkal, az természetesen nagyon melós. Néha-néha elfárad az ember. Azért úgy lett kiválasztva a csapat, hogy szinte tengerbiológusok voltak a műsorvezetők is.
Hol jött veled szembe a pandémia, és mikor?
Pápuán forgattunk egy dokumentumfilmet olyan helyen, ahol sem internet, sem telefon, sem semmi nem volt. Az isten háta mögött voltunk kettővel. Az út előtt a producer mondta is, hogy ne sérüljön meg senki, ne legyen baja senkinek, mert esélytelen, hogy orvos lássa el vagy kórházba kerüljön. Tudomásul vettük. Egy hónapig egy hajón éltünk a világ végén. Civilizáció nuku. Talán két pápua faluba eljutottunk az út során. Semmiféle hírt nem kaptunk a külvilágból, és ők sem tudtak rólunk semmit.
Amikor már a vége fele közeledett az egész projekt, végre civilizáció közelébe értünk. Mielőtt kikötöttünk volna, jött egy motorcsónak, mindenféle maszkos, furcsa emberek voltak rajta. Mi éppen vacsoráztunk a fedélzeten. Néztük, hogy mi történik itt. Hőmérsékletet mértek, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi van. Szerintem ha két nappal később kötünk ki, akkor fél évre Pápuán ragadunk.
A pandémiáról nem is hallott egy hónapig, mert a civilizációtól elzárva Pápuán forgatott egy expedíción
Most már azért a gyerekeket is bevonod ebbe az egészbe. Van egy új projektetek, a Kids For The Ocean, amihez támogatókat is kerestek.
Az, hogy egy szétrombolt korallszirtből ismét virágzó korallszirt legyen, az nem két nap, hanem több évtized munkája. Lehet, hogy mi már nem is fogjuk ennek a szépségét újra látni, hanem majd a gyerekeink, az unokáink. Arra gondoltam, hogy ha ők látják, vonjuk be most a jövő generációját azokba a kutatásokba meg munkákba, ami azt célozza meg, hogy megpróbáljuk visszaállítani a tengerek egészségét vagy egészségi állapotát. Alapítottunk egy szervezetet, a Kids For The Oceant, aminek az a célja, hogy a gyerekeket aktívan bevonjuk ezekbe a munkákba. Tavaly már sikerült az első ilyen projektet létrehozni, amiben a saját gyerkőceim vettek részt. Egy koralltelepítésen ők maguk is visszatelepítettek korallóvodába korallokat. Nagyon élvezték, szerették a munkát. Azon dolgozunk, hogy több ilyen fiatalt próbáljunk ezekbe a munkákba bevonni.