Három hónapja járok a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokba, amit a helyiek arénaként emlegetnek. Három hónapja itt éli mindennapjait a csíksomlyói tűzeset nyomán otthon nélkül maradt cigányok nagy része. Több mint száz ember. Akiket lassan megismertem. Fiatal családok, sok gyerekkel. Minden nap egy új érzést fedezek fel magamban.
Pár hete jártam rendszeresen az arénába mesét olvasni. A gyerekek nagyon örültek, de mindig „odarendeződtek” a felnőttek is, kíváncsian hallgatták Szimbát, vagy a székely népmesék, cigány népmesék valamelyikét. Kiderült, a felnőttek közül nagyon sokan egyetlen osztályt sem végeztek el, többségük az elemit fejezte be. Írni-olvasni sem mindenki tud.
Újságíróként nem először találkozom cigány közösséggel, láttam már olyan telepet, ahol 4-500 ember él viskókban villany és vezetékes víz nélkül. Hiszen a Hargita megyében élő cigányok – egy napokban zajlott konferencián bemutatott adatok szerint – rosszabbul élnek, mint Románia más településein a romák. Ennek ellenére megdöbbentett és elszomorított, hogy 2021-ben, Csíksomlyón felnőtt emberek élnek úgy, hogy nem tudnak írni, olvasni.
Három hónapja otthontalanul
A mesék világa
A meseolvasáshoz sok önkéntes kapcsolódott. Jöttek kismamák, nagymamák, hozták gyermekeik, unokáik mesekönyveit, és olvastak a köréjük gyűlt gyermekeknek, felnőtteknek. Ebből alakultak ki a „sütis-akciók”, melynek keretében süteményt sütöttek a csíkszeredaiak és bevitték az arénába. Tudom, a világ nem fog ettől megváltozni, a Föld nem fog a másik irányba forogni. De láttam őszinte találkozásokat, pillanatokat. Amikor nem a kukázó cigányt látta a süteményes tálat tartó ember az előtte állóban, hanem egy éhes, meglepett, hálás nőt, fiút, kislányt.
A meseolvasások lassan beszélgetésekké alakultak. Meséltek mindennapjaikról, kérdeztek engem a munkámról, a családomról. Kiderült, többüket pár éve megkeresztelt a neoprotestáns egyházhoz tartozó egyik felekezet, azóta egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt, nem dohányoznak, nem káromkodnak, és rendszeresen járnak imaházba. Életvitelükön látszik, komolyan gondolják, hogy be kell tartani a törvényeket, és hisznek abban, hogy Isten megsegíti őket. Nagyon furán néztek rám, ha véletlenül csúnyán beszéltem, bevallom az utóbbi időben – épp miattuk – le is szoktam kedvenc szitokszavaimról.
A meseolvasás lassan-lassan átalakult felnőttekkel való beszélgetésbe. Volt alkalom, amikor csak arra maradt erőm és energiám, hogy leüljek közéjük, hallgassam őket, nézzem, ha épp táncoltak a fiatalok. Megszoktuk egymást. Nem vártam tőlük semmit, ők viszont mindenre figyeltek, amit mondtam. Megértettem, ha feszültséget éreztem, ha kiabálást hallottam, ha szikrázó tekinteteket „kaptam el”.
Több mint száz ember heteken keresztül két négyzetméteren él úgy, hogy nincs jövőkép. Paravánnal elválasztott ágyaik körül megpróbáltak otthont teremteni. Függönyökkel, párnákkal, plüssjátékokkal. Ki, amivel tudott. Az önkormányzat ígérete szerint a kormány egy évre ad lakókonténereket, de azoknak egyelőre nincs helye. A kérdésre, hogy meddig lesznek az arénában, éppen ezért nincs válasz. És ezek az emberek, mindezek ellenére békések, türelmesek, többnyire nyugodtak.
Megbecsülni azt a keveset, ami a tűzvész után maradt
Sokat tanultam tőlük
Egyik alkalommal érkezésemkor egyik anya teljes erejéből ütötte körülbelül tizenegy éves fiát. Éreztem, láttam, minden keserűségét, reménytelenségét próbálja ráverni a gyerekre, aki összeszorított fogakkal tűrte. Úgy tűnt, valamiféle bocsánatkérést várt tőle az anya, tenyere élesen csattant a gyerek hátán, fején. Kővé dermedtem.
Nyilván meg kellene állítani – futott át a fejemen. De az ilyen esetekben általában csak állok és tanácstalan vagyok, sírnék, elfutnék, ordítanék és elrángatnám a bántalmazót egyszerre, de sose tudom, mi a helyes. Meglepetésemre egy másik anyuka lépett oda, csendben megfogta a kezét, és csak azt mondta: „Meg fogod ölni”. A gyereket kivette a kezéből és arrébb húzta. Halkan, nyugodtan. Csend lett. Mindenki elhallgatott, csak a dühét kifújó anya lihegése hallatszott.
Ítélkezni persze könnyű. Gyermeket megverni soha semmilyen körülmények között nem szabad. De vajon ezt az asszonyt valaha meghallgatta valaki? Arról, hogy tizenéves korától folyamatosan gyermeket nevel reménytelen, jövő nélküli életre. Vajon életében legalább egyszer ült már úgy fürdőkádban, hogy csak magára figyeljen, elfelejtse aggodalmát? Vajon miért hisszük, hogy ő nem álmodik jobb jövőt, élhető jövőt a gyermekeinek, és miért hisszük, hogy ő időnként nem kerül az őrület határára amiatt, hogy tudja, sose lesz normális élete a gyermekeinek?