Öt, napszámba induló roma munkás halt meg egy vonatbalesetben szeptember elején. Heten ültek a kocsiban, volt velük két magyar is. Az oláhcigány és a mélyszegény élet keménysége és emelkedettsége egy temetés kapcsán.
Üdvözlettel:
MÁV Zrt. Kommunikációs igazgatóság”
Emberek a csomagtartóban
Állítólag többször fordultak a pár kilométerre lévő Kiskunhalasról azon a hétfő reggelen. Sok embert vittek ki napszámba. A sínektől már látszik a cél, a bodzás. Nemes bodza, mondják. Magyarországon több ezer hektáron termesztik.
„Fél 7-kor indultak otthonról, már ott voltak a terepen, csak át kellett volna menni a sínen. Fél nyolckor már tudtam” – mondja az autót vezető Renátó nővére, Balogh Noémi. A már kint lévő unokatestvérük azt nyilatkozta az RTL-nek, hogy ő rohant vissza a roncshoz. De hallani azt is, hogy Renátó öccse, Ricsi is ott volt, aki a bátyja Opel Corsája előtt ment át a maga fuvarjával. A családban kettejüknek volt kocsija és jogosítványa.
A Corsában öten ültek, köztük az anyjuk és az apjuk. Talán párás volt az ablak, talán figyelmetlenség, a sínek sem lehettek jól beláthatók. Látni a száradó növényeken, hogy az átkelő melletti 10-15 méteren a baleset után irtották ki a cserjéket.
A helyszínelők csak órákkal később jöttek rá, hogy még két holttest van. A két ember a csomagtartóban talán gyalogló napszámos lehetett, akit fölvettek, talán eleve vitték őket. Azt mondják a romák, hogy románok voltak, romániai cigányok, de Szűcs Csaba alpolgármester szerint „két magyar, akiket először nem tudtunk beazonosítani. Ha a roma közösségben történik valami, fél órán belül tudjuk. Gyanús volt, hogy még estére sem tudtuk, kik.”
A román nagykövetség szerint azonban nem volt román állampolgár az elhunytak között.
A baleset helyszíne
Tisztelettel:
Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság”
A szőlőültetvény és az út között futó síneken lévő átjáróban nincs biztosítóberendezés, hacsak a szokásos, rúd tetején lévő, piros-fehér andráskeresztjelzést nem hívják annak. A vonat legalább kétszáz métert tolta a kocsit, mire meg tudott állni. Ott most pár mécses, virág, eldobott gumikesztyűk, az autó piros lámpabúrájának darabjai, fehér, festékszerű anyag a helyszínelésről. Kati halkan imádkozik romanesz.
A 17 éves Kamilla nagyon izgatott, zsibbadásról, a halál megérzéséről, álmokról, titokzatos jelekről beszél a kocsiban, amikor a temetés napjának délelőttjén odaautózunk, ahol a Balogh család fele meghalt. Eltakarja a szemét, amikor ugyanott áthajtok a szőlő melletti földútra.
Kamilla Ricsi barátnője a szomszédos Kecelről. A kocsiban ül még egy keceli asszony, aki Kamilla anyjával együtt átjött a temetésre, valamint Sztojka Kati, országosan is, de a megyében különösen jól ismert roma aktivista.
Mindenki oláhcigány és mindenki beszéli a nyelvet.
Julcsi néni nem nyilatkozhat
Renátó a speciális általánosba járt. Öccsének, Ricsinek van még egy osztálya az általánoson túl, de aztán elment dolgozni, hogy letehesse a jogosítványt – ami ha van, el lehet jutni munkába is. A három fiútestvér legidősebbje, Laci nyolc, Renátó özvegye, Gabi hat osztályt végzett. Kamilla, Ricsi barátnője viszont még iskolába jár, nővérképzőbe.
„Szegregált iskola nincs, nem is engedem – mondja Szűcs Csaba alpolgármester. (Aki szintén roma, és mint később megtudom, nagy ember a megyében, arról is hallani, hogy államtitkár lesz.) – Nálunk az már nem téma, hogy az általánost befejezik. Elértük, hogy középiskolából is egyre kevesebben morzsolódnak le. Van már olyan középiskola, ahol a szalagavatón látszik, hogy sok a roma.”
Ellenőrizni nincs módom, a tankerület még azt sem engedi, hogy Renátó – testvérei szerint – kedves tanárnője a speciálisban, Julcsi néni visszaemlékezzen nekem a fiúra.
„Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?” – kérdezem a kocsiban velünk tartó keceli asszonyt. „Semmi. 17 évesen született a lányom.”
Nehéz kérdés a korai házasság a romáknál, főleg az oláhcigányoknál. Már roma aktivisták is igyekeznek kampányolni ellene, mert ezzel a tinédzser anyák iskolai pályafutása, így életlehetőségeik is lezárulnak. Másrészt a közösségben, amelybe belenőnek, ami talán az egyetlen támogató közegük, és amelynek – persze átalakuló – szokásai között élnek, az anyává válás státusznövelő. Ott nem kell népszerűsíteni az anyaságot, ahogy ezt a családbarát kormány szeretné a magyar középosztályban.
A kormánynak a tankötelezettség 18 évről 16-ra levitelével sem az volt a célja, hogy növelje a roma nők termékenységét. A tinédzserek körében mégis elérte, mert a törvény meghozatala óta jelentősen megugrott a korai iskolaelhagyás. A nőknél a 2010-es tíz százalékról 2017-re 13 százalékra nőtt, igaz, azóta visszament valamennyire: 2020-ben 11,3 százalék volt, de Nógrádban, ahol népességarányosan a legtöbb roma él, az arány 25 százalék.
2020-ban csak három volt szocialista uniós országban volt mind a fiúk, mind a lányok esetében tíz százalék fölött a korai iskolaelhagyás: Bulgáriában, Magyarországon és Romániában.
Balogh Renátó
„Ha vannak a munkának hősei, akkor ők nekem azok”
Roma Parlament – Polgárjogi Mozgalom elnöksége”
A mezőgazdaságban dolgozó összes fizetett alkalmazott munkateljesítményének nagyjából egyharmadát időszaki foglalkoztatottak adják. Olcsó, rugalmasan alkalmazkodó, a legkiszolgáltatottabb helyzetű munkaerő. Egyrészt a tartós munkanélküliségben ragadt, alacsony státuszú, iskolázatlan szegények váltak főfoglalkozású napszámossá, másrészt az idénymunka etnicizálódott a munkanélküliség romák közötti magas koncentrálódásával.
Facebook-posztok
„...akikről írni akarok az a szegénységnek azok az áldozatai, akik falujukból túlzsúfolt roncsautókkal indulnak rendszeresen alkalmi munkába, hajnalokban, gyenge fékkel, leült hátsó tengellyel, rossz gumikkal, bevállalva a jogosítvány nélküli vagy gyakorlatlan vezetést is. Mert dolgozni, a pénz után menni kell. Mindenáron. Hétfőn egyetlen autóban hét ember halt meg Kunfehértónál a vasuti sineken. Idénymunkára indultak és nem akartak elkésni. Nagyon sokan lelik így halálukat, nyomorodnak meg egész életükre az utakon. Én ha tehetném nekik állítanék emlékművet, mert ha vannak a munkának hősei, akkor ők nekem azok.”
„Ferenc onokaöcsém két hónapja szintén napszamoskent dolgozott amikor leállt a szíve! Kiskunhalasi 7 Roma ember halála mindannyiuk gyásza! Igen ok a mi hőseink.”
„Pár napja a nem megfelelő munkakörülmények miatt egy pince szakadt rá az emberekre. Hasonlóan szomorú eset. Sajnos a romákat sokan rabszolgaként tartják, és gyakran tragédia a vége.”
„1200-1500-at fizetnek óránként. Én csak nyár végén, ősszel megyek, tavasszal nem, mert nem értek a szőlőmunkához.”
Az éves foglalkoztatás kétharmada öt hónapra koncentrálódik, követve a mezőgazdasági idénymunkák munkaerőigényét: a munkacsúcs júniusban indul a csonthéjasok betakarításával, és októberben fejeződik be a szürettel.
„Szezonban jobban megéri a napszám. Az novemberig van. Ilyenkor még van paprika, zöldség, bodza, szüretelés. Télire benti munkát keresünk, elmegyünk bejelentettre, például a Barneválba, a baromfifeldolgozóba.”
Elöl László, Richárd, Gabriella
Hamar Anna: Idénymunka a zöldség-gyümölcs ágazatban (részlet)
„A hálózat fenntartását, a munkaerő toborzását a termelők vagy a vállalkozó munkaszervezők megbízott alvállalkozói kapcsolataikon keresztül biztosítják. Az alvállalkozói rendszer a pótlólagos munkaerő elérésének kitaposott útja, mely a mezőgazdasági idénymunkások térbeli mozgását, munkavállalását is irányítja, az eltérő kereslet és kínálat térbeli összehangolását teszi lehetővé (…)
A termelők által szívesen »foglalkoztatott« vállalkozó szervező (…) egy adott gyümölcsös betakarítási munkáit vállalja el szerződéssel, az összes terhet és kockázatot átvállalva a termelőtől, és a szükséges munkaerőt általában több településről, alvállalkozói hálózaton keresztül éri el. A szervezés mellett feladata a munka ellenőrzése, a gazdaság által megadott követelmények betartatása, a konfliktusok rendezése, és ő mondja meg a termelő által alkalmatlannak ítélt munkásnak, hogy többé nem tartanak igényt rá.
(…) [A] legnagyobb tőkének az öreg, rozoga, de működőképes autó bizonyul. Az autó biztosítja a mozgékonyságot, a húsz-harminc kilométerre fekvő, hosszabb időre folyamatos munkát nyújtó gazdaságok elérését, a napi ingázást. Az üzemképes autó kiemeli tulajdonosát – ha ideiglenesen is – a napszámosok soraiból, ő dönti el, hogy kit visz magával, ki juthat kereseti lehetőséghez.”
„Igyekvők voltak, nem leszakadtak.” Az udvar minden centijén valamilyen begyűjtött lom áll, köztük kacsák, gyöngytyúkok, csirkék, ólban két disznó.
„Renátó előtte Kiskunfélegyházán, a barackfeldolgozóban dolgozott négy évet, éjszakai, nappali műszakban. A gyerek miatt akart bejelentett melót. Az apjuk, Balogh László nyugodt természetű volt. Világ életében jószággal foglalkozott. A fiúnak volt keltetőgépe is. Az asszonynak előtte kétéves munkaviszonya volt. Tojást törülgetett Halason.”
Ricsi szerint épp azt tervezték, hogy a három fiútestvér a félegyházi pékségbe megy dolgozni. Már elő volt készítve a felvételük, a tragédia napján mentek volna tüdőszűrésre, állítja. „Kocsival jártunk volna a pékségbe melózni. Hol ez, hol az vezethetett volna. Jó tervei voltak a testvéremnek.”
Gabriella, az özvegy
„Közmunka nagyon kevés van már, a gazdaság felszívta a cigányokat is – mondja Szűcs Csaba a kunfehértói munkalehetőségekről. – Szerencsénk, hogy sok roma vállalkozó is van, felszívták a romák nagy részét. 2015-ben még háromszáz fölött voltak a közmunkások, most húsz-harminc van. Már megfizetik a kétkezi munkát. Ezt az országot ugyanúgy a romák is építették, mint a magyarok. Nincs olyan építkezés vagy mezőgazdasági munka, ahol ne lenne roma.”
Ködösítenek arról, ki is volt kint a bodzásban, az sem világos, kinek dolgoztak és ki volt a közvetítő. Hallani, hogy az utóbbi egy rokonuk volt. A közvetítők is kapnak pénzt természetesen, ahogy a munkaerőt a földre fuvarozóknak is jár, vagyis Renátó is kapott volna. A napi tíz-tizenegyezer forint a napszámos nettója.
Városkép etnikai háttérrel
„Amikor volt a nagy buszbaleset, akkor a vasút beszállt a temetésbe. Most, hogy romák haltak meg, biztos nem fog” – mondja később Kati.
Az önkormányzat sem szállt be a temetés költségeibe, de az alpolgármester hozott egy céget, amely ideiglenesen átvállalta. „A családok kérték a segítséget, mert megtakarításuk nincs. Nagy feladat volt, hogy ne terheljük őket, de találtunk megoldást. A kárrendezéses cég kezességet vállalt, és majd azokból az összegekből jut a pénzéhez, amit a családok fognak kapni” – meséli az alpolgármester.
Bár ő azt mondja, az autó után is fognak kapni pénzt a családok, de azon csak kötelező biztosítás volt, így inkább az állami áldozatsegítő pénzek kerülhetnek majd a közvetítő céghez.
Csak kistelepüléseken tudok cigány polgármesterről, városiról még nem hallottam, kivéve a hétezres Ács polgármesterét, az ellenzéki Lakatos Bélát, aki végül nem tudott tovább politizálni, mert városát kiszárította a Fidesz.
Szűcs Csaba viszont befolyásos politikus Bács-Kiskun megyében, milliárdos beruházásokat vitt oda, állami kitüntetést is kapott. A választás előtti videójában a térség fideszes országgyűlési képviselőjét ajánlotta a szavazóknak, ahogy rengeteg településvezető tette.
„Erős üzenetértéke van, hogy a második ciklusomat töltöm romaként alpolgármesterként. Ez is jelzi, hogy nálunk példaértékű az együttélés” – mondja.
A kisebbségi önkormányzat (amelyet nemzetiséginek hívnak, nem romának vagy cigánynak) épületében csendesen üldögélnek az emberek a szombat esti virrasztáson. Kérdezősködhettem, akkor még valószínűleg amiatt, mert az alpolgármesterrel beszéltem először.
Kérdezem Szűcs Csabát, hova tegyem az italt és a cigit, amit a szokásoknak megfelelően hoztam, de elutasítja: „nálunk nem szokás”. Azért örül neki Renátó sógora, amikor éjjel átadom, miután kivittem őket a csecsemőkkel a tanyára.
„Nálunk már csak három telepféle van meg a nyolcból – mondja Szűcs Csaba a 28 ezres városról, ahol négy-ötezer roma él. – De igazából azok is olyanok, mint egy városban a kertvárosi rész.” Éjszaka van, zuhog is az eső, de a hosszú utca, ahol autózom éjjel a családdal, és a ház, ahol kiteszem egyiküket, nekem inkább klasszikus cigánysornak tűnik.
Baloghék egyébként, meséli Kati, régen több más roma családhoz hasonlóan beljebb laktak Kiskunhalason, csak őket is kilakoltatták és kiszorították onnan. Sok vidéki városban voltak ilyen botrányok a kilencvenes években, amikor az egyre értékesebb városi belvárosi ingatlanokból hol kivásárlással, hol törvénytelenül kiszorították a szocializmusból a tanácsi lakásokban ragadt csórókat. Köztük főleg cigányokat, akik a cigánysoron vagy falvakban vettek lepattant házat a kiköltözési pénzből, amilyenben most is lakik a Balogh-család megmaradt része a városszéli tanyán. De a budapesti Ferencváros vagy a Corvin-negyed dzsentrifikálása is lakosságcserével járt. Jöhetett az „értékesebb” népesség.
A temetés és a grófnő
„Valakinek itthon kéne maradni. Apu mindig mondta, hogy sose hagyjuk őrizetlenül a házat, mert sok erre a drogos” – Laci, a legidősebb testvér ezért biciklivel indul a temetőbe, „maradok egy kicsit, aztán sietek haza”. Végül persze végig marad.
Mi kocsival megyünk, de eltévedünk, és mire megvesszük a virágot, a temetői kápolna előtt álló három koporsó mellett már ott az egész család, akik a rengeteg gyerekkel legyalogolták a 20-25 percet. Pendrive-ról mennek a hallgatók, nem volt pénzük arra, hogy legalább egy zenészt fogadjanak.
Épp azon megy a vita, elírták-e a családfő életkorát: 52 van a koporsón, pedig 69-es születésű. Át akarják gyorsan íratni, de aztán marad, megegyeznek, hogy még nem töltötte be az 53-at.
A testvérek és gyerekeik a koporsók körül járkálnak, Ricsi halkan sír, néha felkiált, egyedül Babi zokog hangosan. Ő egyébként sem tud beszélni. A nővére az elhunyt anyának, aki gondozta („pelenkás”, mondják), ő volt a gyámja. „Itt marad lakni”, valaki majd a gyámja lesz. Laci végig figyel rá, halkan nyugtatgatja a kétségbeesetten síró nőt, akiről nem tudni, mit vesz le abból, ami történik. Azt biztosan, hogy a hozzá legközelebb álló ember fekszik az egyik koporsóban.
Ricsi rákiabál a családot közelről is filmező TV2-s stábra, de aztán nem lesz balhé, pedig sokféle feszültség kavarog a levegőben. A szegénységé, mert nem tudnak nagy temetést rendezni, főzni sem volt miből. Aztán a rokonság családjai között. A temető körüli utcákban ráadásul egy csomó rendőrkocsi áll. „Most megmutatják az erőt – mondja Kati. – Hogy mekkora balhé lenne itt nélkülük. Ezt a képet sugallják a romákról, hogy vigyázni kell velük. Felháborító.”
Csak neked engedik, hogy videózz, mondja, és te bármit fotózhatsz is. Nem nagyon akarok fotózni, a noteszemet sem vettem elő egész nap. Nem akarok kilépni a felkínált lehetőségből: búcsúzom én is a három ismeretlentől.
Miután megoldódik a feliratügy, új feszültség gerjed: ki akarják nyittatni a koporsókat, mert nem látták a halottakat. Pedig az autóról készült fotókból ítélve a testek nagyon rossz állapotban lehetnek.
Most figyelek fel először a korábban a délelőtt a tanyaudvaron már látott asszonyra, az elhunyt családfő Tompán élő nővérére. Nem a koporsó mellett ül, hanem oldalt áll, de ő a mater familias, az igazi családfő. Papucsában, kopott fekete leggingjében időnként odaballag az egyre jobban izgalomba jövő Ricsiékhez, néhány szót súg a fülükbe, máskor megöleli, megcsókolja a két fiút, aztán elvizesedett lábain visszasétál oldalra.
Kati nagy tisztelettel beszél róla. Érthető, ha egy kicsit is figyeli az ember az asszonyt: sugárzik belőle az arisztokratizmus és az erő. Magamban elkezdem grófnőnek hívni.
„Azt mondta nekik, hogy ő megnézte a holttesteket, és senki más nem nézheti meg” – súgja Kati. Ami valószínűleg nem igaz, de mindenki szeretné, hogy az legyen. A kötelesség, a szokás, a patyiv így teljesítve van, hiszen az oláhcigányok a kisgyerekeket is oda szokták vinni a nyitott koporsóban felravatalozott halottakhoz. Akár meg is érinthetik őket, hiszen a halott is közénk tartozik.
„Mindig mellettem ültél a kocsiban, ki fog most mellettem ülni?” – jajdul fel hangosan Ricsi apja koporsójánál. A közeledő katolikus papot száz méterre megállítja a temetkezésiek egyik embere, valószínűleg elmagyarázza neki a helyzetet, mennyire feszült a légkör, mire ügyeljen. Végül nagyon szépen, nem frázisokban beszél, Ricsi feszülten figyeli, de lassan megnyugszik mindenki. Látszik, hogy elhitték neki, hogy Istennél jó helyen lesznek a szeretteik.
Megszólal a lélekharang. Lassan elindulunk a sírhelyek felé, a papnak minden keresztútnál meg kell állnia, és elmondania egy imát. Földbe ásott kriptában temetik el őket, itt ez a szokás.
Ott már csak Babi sír. A ravatalozónál, ahol azért fel-feljajdultak a gyerekek, sem volt az ilyenkor gyakori teatralitás: nem tépik a hajukat, nem akarnak a sírba ugrani a koporsó után. (Igaz, itt betonlapok kerültek a felfalazott kis beásott kripták tetejére, a föld nem a koporsók tetején dübörgött.) Azért a családfő bátyjának karját végig diszkréten fogja egy férfi.
„Olyanok voltak a szüleim, hogy begyűjtöttek nekünk mindent, hogy minél több mindenünk meglegyen” – mondta még a virrasztáson Ricsi.
„Ők voltak a reményünk – tette hozzá a nővére. – Ha eldőltünk volna, felemelnek, hogy álljunk egyenesen az életben. Föl se fogtuk még észileg. Nagy a szegénység, egyik napról a másikra élünk. Régen évente emeltek árat, most meg már ezer forint a kenyér, és napi öt-hat fogy. Hat gyerekem van. Renátónak egy, a harmadik testvérnek, Lacinak kettő. Mostohaanyám szellemi fogyatékos testvérét is kell nevelni, neki is kell pelenka, gyógyszer.”
„A kislányt nagyon szerette, mondta, hogy hordja majd az oviba, vesz neki ruhákat, iskoláztatja, semmi hiányt nem fog szenvedni” – mondja Ricsi a 23 éves Renátóról, aki egy pár hónapos gyereket és 16 éves feleséget hagyott hátra. Kérdés, az özveggyel mi lesz, neki is kell gyám. Úgy hallom, valószínűleg hazaköltözik a családjához.
A családfő Ricsi lesz, már próbálgatja a szerepet, és úgy látszik, bele fog nőni. Úgy hallom, bátyjának, Lacinak nemsokára be kell vonulnia a börtönbe. Valószínűleg nem csak a gyász miatt tétova, csendes mindegyikük. Fiatalok még, rájuk zuhant a család fenntartásának felelőssége, amit eddig apjuk és anyjuk viselt. „Félek a jövőtől. Ők voltak a családfenntartók, főztek, kiszolgáltak minket” – mondja Noémi.
Mélyszegénység, speciális iskola, napszám, börtön – a cigány élet rendje. Az viszont nem, ha nem tudnak főzni a rokonságnak, ha nem tudnak tort tartani, ha nincs zenész a temetésen. Büszke oláhcigányok akarnak lenni, ha kell, élesen megrajzolt etnikai határokkal. Amilyen a lenyűgöző grófnő a papucsában, a gyász miatt fésületlen hajával.
Aztán a távolban látom, ahogy csapatosan, a gyerekkocsikat tolva sietnek haza az úttesten. Ahogy a romák vonulni szoktak. A házat nem szabad őrizetlenül hagyni. Sok a drogos, azoknak semmi nem szent.