Mielőtt rakéták kezdtek volna záporozni Harkivra, a Barabasova néven ismert kiterjedt labirintus volt Európa legnagyobb és legforgalmasabb piaca.
Most Olekszij Cselisev 12 négyzetméteres férfiruhaboltja az egyike annak a két apró üzletnek, amely még mindig nyitva van egy elhagyatott, szeméttel borított folyosón, a rommá lőtt, 75 hektáros piac szélén. A többi boltot – illetve ami maradt belőlük – a tulajdonosok hullámlemezekkel zárták le.
Cselisev viszont dacosan úgy döntött, hogy újra kinyit, amire csak kevés kiskereskedő vállalkozott a Barabasovában. Az ő bódéja egyike a piac tizenötezer kereskedelmi és raktárhelyiségének, egyfajta kereskedői Bábelnek, ahol több mint kilencvenezer ember – többek között vietnámi, kínai, afgán, afrikai és orosz kereskedők – dolgozott, mielőtt a háború lecsapott volna Ukrajna második legnagyobb városára.
Olekszij Cselisev vásárlókra várva a harkivi Barabasova piacon
„Ez a hely általában tele van emberekkel. Minden bolt nyitva szokott lenni. Most nincs üzletelés, de az életnek folytatódnia kell” – mondta a 37 éves férfi, miközben bezárta a boltot egy hétköznapi munkanap után. Aznap csak egyetlen vásárlója volt.
„Nem fogom hagyni, hogy az az idióta a Kremlben térdre kényszerítsen” – mondta egyértelműen Vlagyimir Putyin orosz elnökre utalva, aki február 24-én átfogó inváziót indított Ukrajna ellen.
Március közepén orosz rakéták csapódtak be a Barabasovába – 15 hektárnyi üzlet és áru pusztult el. A városi hatóságok szerint a piac húsz-harminc százaléka semmisült meg.
A 75 hektáros piacot egykor Európa legnagyobbjának tartották. „Nem fogom hagyni, hogy a Kremlben ülő idióta térdre kényszerítsen” – mondta Olekszij Cselisev férfiruhaárus
A Harkiv elfoglalását célzó orosz offenzíva azonban kudarcba fulladt, és a Barabasova most ismét az élet embrionális jeleit mutatja. Egy maroknyi kereskedő – köztük Cselisev – a folyamatos fenyegetés ellenére újra kinyitott. Sokan közülük a közeli Szaltivka külvárosból származnak.
Szaltivka, ahol Harkiv másfél millió lakosának több mint egyharmada él, a februári invázió előtt Ukrajna legsűrűbben lakott területe volt. A város északkeleti peremén, az orosz határtól mindössze negyven kilométerre fekvő település kezdettől fogva az orosz erők egyik fő célpontja volt.
A rakéták már az invázió másnapján elkezdtek becsapódni Szaltivka 12 és 16 emeletes fehér panelházaiba, és még négy hónappal később is célpontok.
Kiégett autók látványa egy megrongálódott autó ablakán keresztül a Szaltivka negyedben május 10-én
Június 13-i, Bárki bármikor meghalhat című jelentésében az Amnesty International jogvédő szervezet közölte: bizonyítékot talált arra, hogy az orosz erők többször használtak Harkivban 9N210-es és 9N235-ös kazettás vagy fürtös bombát és szórható aknákat, amelyek mindegyike tiltott a nemzetközi egyezmények értelmében. (A tilalomról szóló nemzetközi egyezményt sem Oroszország, sem Ukrajna nem írta alá.) Az ilyen bombák többtucatnyi kisebb bombát vagy gránátot szórnak szét, amikor felrobbannak a levegőben, további pusztítást okozva több száz négyzetméteren.
„Otthonukban és az utcán, játszótereken és temetőkben ölték meg az embereket, miközben segélyért vagy élelmiszerért álltak sorba, vagy gyógyszert vásároltak” – írta Donatella Rovera, az Amnesty vezető válságkezelési tanácsadója a jelentésben. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszország városban végrehajtott akciói háborús bűnnek minősülnek.
Az általában forgalomtól és élettől nyüzsgő Szaltivka hatalmas lakótelepe ma már szellemváros. Elszenesedett, omladozó emeletes házak sora emelkedik némán a sugárutak fasorai fölé. Az épületek falait letépték a robbanások, felfedve a lakások belsejét, amelyek így megrongálódott babaházakra hasonlítanak. A fák mellett hatalmas kupacokban hever a törmelék. A lezuhant és széttört vasbeton elemek között fekszenek Szaltivka lakóinak összezúzott holmijai és emlékei. A helyi lakosok többsége csatlakozott a menekülthullámhoz, amely elérte Ukrajna és Európa más részeit.
Egy lakos a kutyáját sétáltatja a romos szaltivkai piac mellett május 29-én
A háború során Harkivban megölt mintegy hatszáz civil közül sokan épp itt haltak meg, egy olyan területen, ahol több százezren éltek és ahol csak néhány tucatnyian maradtak. Többségük nyugdíjas, aki élete alkonyán van, és nem akarja vagy nem tudja vállalni a menekültléttel járó bizonytalanságot.
Az egyik olyan lakótömbben, ahol általában 250 ember él, most hét lakót találni.
„Senkinek sincs ránk máshol szüksége” – mondta a 65 éves Halina Zakuszova nyugdíjas mérnök, miközben töltött az épület alatti téren, a nyílt ég alatti tűzhelyen forralt teából.
„Ez az otthonunk. Minden holmink itt van.” A 69 éves Ljudmilla Hevrjaszova, férje, a 72 éves Tolik Hevrjaszov, a 32 éves Olekszandr Szinkarjov és még két másik férfi csatlakozott napi rituáléjukhoz: a délutáni teához. „Ez a mi örök lángunk – mondta Zakuszova a tűzre mutatva. – Három hónapja mindennap itt főzünk.”
Ljudmila Hevrjaszova (balra) és férje, Tolik Hevrjaszov (harmadik jobbra) a szomszédokkal a megrongálódott lakóházuk előtti rituális teadélutánon
A lakóházuk még áll, de a háború sebhelyeit viseli. „Május 1-je volt a legrosszabb – mondta Hevrjaszova a betört ablakokra és az épület homlokzatán lévő lyukakra mutatva. – Négyszer találták el egy bombatámadás során. Én az első emeleten voltam, ott kuporogtam. Azt hittem, hogy az egész épület összeomlik. Nagyon ijesztő volt.” Zakuszova számára a legnehezebb időszak a tél volt: „Nem volt fűtés. Olyan hideg volt, hogy négy paplan alatt kellett aludnom.”
Nehéz volt elviselni a gyakran a föld alatt töltött életet három hónapon keresztül gáz, áram és víz nélkül. Az embereken csak a hirtelen megjelenő szolidaritás segített. „A háború előtt nem voltunk különösebben barátságosak egymással – mondta Hevrjaszova, miközben a tea mellé salátát, kenyeret és hagyományos ukrán szalonnát szolgált fel. – Most egy család vagyunk.”
A bombázás veszélye mellett a stressz és a szorongás is megviselte a lakókat. Eredetileg nyolcan tartottak ki, de Hevrjaszov szerint egyikük meghalt. „Az ablakok javításával, a lakása felújításával töltötte az idejét. De amikor minden újra elpusztult, egyszerűen elvesztette a reményt, és nem sokkal később szívrohamot kapott” – mondta a szomszédról, aki fél életét az épületben töltötte, és 62 évesen halt meg.
A Hevrjaszov házaspár szerint a háború előtt a szomszédok nem voltak különösebben barátságosak egymással. „Most olyanok vagyunk, mint egy család”
A meleg és napsütéses júniusi délutánon a csoport hangulata is derűs. Az épületben bekapcsolták az áramot, így a lakásokban van világítás és tévéadás. A háború folytatódik, nem látszik a vége, de úgy érzik, véget értek a legrosszabb megpróbáltatások.
Hevrjaszov felidézte az inváziót követő első napok könnyes pillanatait, amikor a fiai megpróbálták meggyőzni, hogy menjen el, de inkább maradt.
„Nem volt értelme elmenni. Mindenhol bombák hullottak, nem csak itt – mondta. – Ismerek valakit, aki elment, és máshol bombázták. Hová mehettünk volna? A sors elől nem lehet elmenekülni.”
Hevrjaszov fatalizmusa a kétségbeesés elleni védekezés – a túlélés értékes eleme egy olyan háborúban, amelyben, úgy tűnik, nincs más logika. Ez a hozzáállása azoknak is, akik visszatértek dolgozni a Barabasovába.
„A bombák oda esnek, ahová esnek – mondta a 49 éves Ljudmjla Kirejeva, aki újra megnyitotta a piacon az általa vezetett női ruházati üzletet. – Ha halálra vagy ítélve, akkor meg fogsz halni. Semmit sem tehetsz ellene.”
Ljudmjla Kirejeva bikiniüzlete előtt várja a vásárlókat
De közben optimista – mondta a Szabad Európának. „Van egy közmondásunk: Aminek meg kell történnie, az meg is fog.”
Kirejeva boltja előtt fényes, bikinis próbababák virítanak a napsütésben, ami éles kontrasztot alkot a szomszédos butik romos maradványaival.
Több ezer tonna elszenesedett törmelék maradt eltakarítatlanul a piac területén. A romos építmények veszélyesek, recsegnek-ropognak a szélben, és fokozatosan dőlnek össze. A pusztítás mértéke egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a túlterhelt hatóságok eltakarítsák a romhalmazt. Ehelyett néhány kereskedő, akinek a bódéja megmenekült a tűz elől, visszatért, és a romok mellett nyitotta meg üzletét.
A 37 éves Zsenya Poljakova szaltivkai lakos egyedülálló anya, akinek az orosz csapás megsemmisítette az otthonát. A Barabasovában lévő jövedelmező esküvői ajándékboltja viszont megúszta, így amint talált magának és 14 éves fiának ideiglenes otthont, visszatért dolgozni.
„Tizenhét éve dolgozom a piacon, és szeretem, de tegnap este úgy feküdtem le, hogy a bugyimon és a hátizsákomon kívül nem volt rajtam semmi, így álltam készen a menekülésre egy újabb bombatámadás esetére” – mondta a szomszédos kereskedők füle hallatára, akiket láthatóan szórakoztatott fekete humora.
Zsenya Poljakova éppen zár a piacon, amelynek működése lassan visszatér a normális kerékvágásba, miután rakétatalálatok érték
„Nincs szükségem alamizsnára. Nincs szükségem pénzre. Még férjre sincs szükségem. Csak arra van szükségem, hogy Putyin meghaljon – mondta. – Amikor ez megtörténik, négy napon át matt részeg leszek!”
Poljakova humoros hozzáállását sok barabasovai kereskedő osztja, akiket részben a közösség iránti emberi vágy hajtott vissza a munkába.
A 66 éves Halja Kramarenko egy vietnámi vállalkozó napszemüvegboltját vezeti, 26 éve dolgozik a piacon. „Amikor elkezdtek hullani a bombák, a lányom két hétre a pincébe költözött. De nem hagyhattam ott a férjemet, aki túl beteg volt ahhoz, hogy lemehessen, így vele maradtam, és gondoskodtam róla.” A férje május 3-án halt bele a betegségébe, ő pedig néhány nappal később visszatért dolgozni.
„Az élet megy tovább – mondta. – Még mindig élnünk kell. Nincs értelme csak ülni és sírni.”
Halja Kramarenko megengedte, hogy a boltjában fotózzuk
Lemar Oszmanov Kazahsztánban született krími tatár szülők gyermekeként, hisz Istenben és szereti a sört. Miután bezárta a barkácsboltját, néhány barátjával együtt legurított egy korsóval, és elmesélte, hogy az elmúlt néhány hónapot milyen apró szerencsék kísérték, és megúszta a halált.
„Május 15-én épp szünetet tartottam, elmentem a boltból. Ahogy eltávolodtam, a környéket elkezdték bombázni. Néhány nappal később újabb bomba csapódott be száz méterre az otthonomtól” – mesélte a 42 éves Oszmanov. Barátai koccintottak a szerencséjére, és azzal ugratják, hogy a sorsa már 15 éve Barabasova poros folyosóin tartja.
„Nem tudom, mit akar Isten. Ide vagy oda akarja, hogy becsapódjon a bomba? – kérdezte. – Mi értelme ide vagy oda futni? Isten dönt, a rakéták repülnek, én pedig dolgozom tovább.”
Lemar Oszmanov a béke jelével a barkácsboltja előtt, amelyet épphogy elkerültek az orosz rakéták
Cselisev is eltökélt, hogy folytatja a munkát – és bízik abban, hogy Ukrajna képes lesz ellenállni Oroszországnak.
„Egy atombomba legyőzhet minket – mondta mosolyogva a bódéjából –, de a szél visszaviszi a sugárzást Oroszország fölé, úgyhogy mit tehetnek?”
A messze fekvő, észak-oroszországi Murmanszkban született Cselisev gyermekként sok évet töltött Moszkvában, mielőtt Harkivba költözött. De egyértelmű, hogy hová kötődik.
„Három hónapja vannak nálunk, és semmit sem értek el – mondta a megszálló erőkről, és a nyomaték kedvéért megtoldotta egy ízes káromkodással. – Ez nem az, ami száz évvel ezelőtt volt. Ukrajna most erős. Soha nem fognak legyőzni minket.”
„Én nem félek. Mi értelme félni? – tette hozzá. – Nem akarok pincében élni. Csak előre tudok menni. Hátrafelé nem.”