Beköszöntött az október, Londonban a hol esős, hol napos időben az őszi ünnepek szokták feldobni a hangulatot: a Guy Fawkes Night, a Dívali tűzijátékai és a Halloween, a német virslit kínáló magyar utcai árusok meg a forralt bor. Az ilyen tömegrendezvényeket most el kell felejtenünk, sőt, a megugrott fertőzési szám miatt még azt a kevés szabadságot is elvehetik tőlünk, ami eddig megvolt.
Október közepén jöttek az újabb korlátozások, de a közhangulat mégsem volt annyira ijedt és sötét, mint márciusban.
A szigorítást az váltotta ki, hogy a nyári „gödör” után, szeptemberben meredeken emelkedni kezdett a Covid-görbe. Csütörtökön az hallottuk, hogy immár Londonban a legmagasabb az R-szám (reprodukciós szám) Angliában, és minden fertőzött, körülbelül további három embernek adja át a vírust. Úgy tűnik, nem ússzuk meg azt, amit az észak-angol városok már átélnek.
Eddig nem volt pánik a hónap közepi szigorítás ellenére sem
Október 16-án jelentette be az újabb korlátozásokat drámai hangon Sadiq Khan főpolgármester, de nem lehetett azt érezni, hogy nagyon változott volna az emberek viselkedése.
A boltokat nem rohanták le, és nem lett hiánycikk a vécépapír - valószínűleg a mémgyárosok nagy bánatára. Még csak sorban sem kell állni ahhoz, hogy az ember bejusson a szupermarketbe, ahol teljesen feltöltötték a készleteket.
Azt, hogy az összes londoni számára hogyan változott az élet, nehéz átlátni, főleg, ha az ember főnöke a járványt kihasználva megszüntette az irodát, és csak otthonról lehet dolgozni. Ez történt velem is.
Az otthoni munka örömei és bánatai
Megvan az a szabadságom, hogy én osztom be a munkám, és ha nincs Zoom meeting, elmehetek sétálni vagy futni. Totális szabadság persze nincs, hiszen a munkát le kell adni, és zoomolni is gyakran kell. Viszont örülök, hogy az én állásom egyelőre covidbiztosnak tűnik. Ami fejfájást okoz: az internet gyakran akadozik, és ilyenkor szembesülök azzal, amire az irodában nem volt szükség: nekem kell intézkednem.
Azaz, hívogathatom a szolgáltatót, ami időt vesz el, és ideget gyilkol. A home office-ból dolgozók életét a hosszas várakozás, az aktuális problémát nem lefedő telefonos menüpontok és az idegölő módon ismételgetett, „inkább online intézze el” típusú üzenetek keserítik. Rejtély, hogy egy kritikusan fontos szolgáltatássá vált ágazat miért nem tud elég telefonközpontost alkalmazni.
A lakásfelújító szomszédok is el tudják terelni a figyelmet. Úgy tűnik, a járvány és az első karantén miatt mindenki lakásfelújításba, építkezésbe kezdett, és Londonban valahol mindig lehet hallani fúrás-faragás zaját.
És ha be kell járni a munkahelyre?
A jelenlegi szabályozás furcsasága, hogy munkahelyen és iskolában nagyobb tömegben is lehetnek együtt emberek - itt vajon másképp terjed a vírus? A megugrott fertőzések miatt ez most változhat.
A barátaim egy része bejár dolgozni, és busszal, metróval vagy vonattal közlekedik. Ezt annak ellenére teszik, hogy a kormány eltanácsolta az embereket a tömegközlekedéstől. Sokan felteszik a kérdést: akkor hogyan jussak be, biciklivel? Lehetne, de nem napi 40 km-t letekerve.
Az egyik ismerőst arra akarta kényszeríteni a főnöke, hogy autóval járjon, sőt néhány kollégát is szedjen fel/tegyen ki útközben. Mivel Angliában az átlag autóbiztosítás kizárja, hogy munkára használja az ember a kocsiját, a HR-s előtt kellett szembeszállni a főnökkel.
Potenciális fertőzésveszély a metrón
Annak, aki messze lakik a munkahelyétől, marad a metró vagy a vonat, ahol manapság nincs akkora tömeg, mint „békeidőben”. Viszont a legkülönbözőbb környékről érkezett emberek utaznak zárt térben, így megnő a fertőzés kockázata. Van olyan ismerősöm, aki mindig retteg, amikor fel kell szállnia, és igyekszik kerülni a metrót. Mások viszont elfogadják a helyzetet, és nem aggódnak.
A kocsik nem zsúfoltak, de van olyan, hogy sok az utas. Érdekes megfigyelni: a maszkos emberek először igyekeznek minden második szabad ülésre leülni. Aztán az újabb felszállókat ez már nem izgatja, és beülnek közéjük. A buszokon közben gyakran látni „megtelt” táblát – ilyenkor a sofőr már meg sem áll, hogy újabb utast vegyen fel.
Egyre nagyobb fejfájás autóba ülni
Ha már közlekedés, akkor beszéljünk az autókról is. Annak ellenére, hogy a londoni főpolgármesteri hivatal és az önkormányzatok a dugódíjjal, parkolási bírságokkal, váratlanul felszerelt térfigyelő kamerákkal ahol csak lehet büntetik az autósokat, mégis sok a kocsi.
Most, a második hullám idején nagyobb a forgalom, mint márciusban, gyakoriak a dugók. Ebbe a kerületi önkormányzatok is besegítenek. Szinte sportot űzve zárják le a főutak melletti, korábban járható mellékutcákat, amelyek régebben elvezették a forgalom egy részét.
Az eredmény: hosszú kerülővel lehet néha elindulni, és még csendes időszakban is dugóban araszolhat az ember a főutcán. Hirtelen a 15 perces út, hogy az ember felszedje a gyerekét az ex-nejétől, több mint félórásra duzzad. Metróval, busszal pedig még tovább tartana, és többe kerülne.
Mivel az emberek vágynak kiszakadni a bezártságból, elmenni valahova kocsival egyfajta szabadságérzést ad. Ám épp ezt nehezítik most meg az „empatikus” hivatalnokok.
És mi van a magánélettel?
A legfontosabb szigorítás a nyári nyitás után, hogy ismét tilos egymás otthonának látogatása, sőt más háztartásbelivel történő, zárt térben való szabadidős találkozó is.
Nem lehet másokkal étterembe vagy kiállításra menni, de van pár kiskapu: a szabad ég alatt még engedélyezett hatos csoportokban találkozni. A születésnapi bulim így egy kerthelyiségben zajlott, barátokkal együtt fagyoskodva.
Még egy kis élő zene is volt: egy fuvolás és csellós Vivaldit és népszerű popdalokat játszott, bár nem bírták sokáig. Különösen szomorú a zenészek, előadók és közönségük számára is a járvány. Korábban remek hangulatot teremtettek a pubokban az egyedül vagy kis csoportban játszó zenészek. Egy tanulmány szerint az egész brit élőzene ágazatban karácsonyra 170 ezer munkahely szűnhet meg, azaz az állások 64 százaléka.
A pubok egy része sátrakat állított fel – mivel ezek oldala nyitott, ezért nem számítanak zárt térnek. Így lehet barátokkal vacogva sörözni.
Buborékban élni jó
Van egy másik kiskapu a kapcsolattartásra: ha az ember egyedül él vagy csak 18 év alatti gyereke lakik vele. Ilyenkor létrehozhat egy úgynevezett „támogató buborékot” egy másik háztartással, például a máshol élő partnerével, és így oldhatja a bezártság érzését. Az ilyen párok vagy barátok, családtagok számára többé-kevésbé zökkenőmentes marad az élet, sőt ők még étterembe, pubba is járhatnak együtt.
De hogyan vizsgálják a vendéglátóhelyeken, hogy az érkező társaság betartja-e a szabályokat, és nem különböző helyekről érkező emberek adják át esetleg egymásnak a vírust?
Amikor betértem kedvenc ciprusi kávézómba egy csirkés-baconos-spenótos bagettért, elbeszélgettem a tulajdonossal: mi lesz most, hogy csak egy háztartásban vagy buborékban élők ülhetnek egy asztalhoz? Széttárta a kezét és ironikus mosollyal visszakérdezett: „És ezt mi hogyan tudjuk ellenőrizni? Talán elkérjük az útlevelét?” Ami hiábavaló is lenne, mert az útlevélben nincs lakcím. Személyi igazolvány pedig nem létezik Nagy-Britanniában.
Covid-19 app és kocsmai adattolvajok
A hatóságok számára az ellenőrzésben segíthet a brit egészségügyi szolgálat, az NHS hivatalos COVID-19 appja. Ez jelzi, ha az ember covidossal került kapcsolatba. Ezt az appot használja több étterem és pub is.
A vendéget megkérik, szkennelje be a bejártnál található QR-kódot adatai leadásához. Ám az alkalmazás nem mindig működik még új telefonon sem. „Ja, semmi baj, az enyém se” – mondta nekem egy pincérlány, és elém tolt egy füzetet. „Akkor írd ide a neved és telefonszámod!”.
Itt megszólalt bennem a kisördög: GDPR! Azaz, nem megy ez szembe az érvényben lévő adatvédelmi szabályozással? Mi tart vissza valakit, hogy gyorsan lefotózza a füzetet, és elkezdjen üzengetni a megszerzett telefonszámokra? Ezt tette júliusban az egyik étterem dolgozója egy neki megtetsző hölggyel, és a Telegraph című lap cikke szerint nem egyedi eset, hogy így zaklatnak, főként nőket. Ilyenkor azzal lehetne megelőzni az adatlopást és visszaélést, hogy minden új vendégnek egy üres lapra kell ráírni a nevét és telefonszámát – javasolja az írás.
Befellegzett-e a társaságban űzött hobbiknak?
A londoniak – életkortól függetlenül – imádják a társas tevékenységeket. Van, aki könyvklubba jár, van aki rajzolni vagy country táncra, van aki agyagozik vagy zumbázik, és sokan hódolnak még egy sor más hobbinak. A londoni rendelkezések nem lehetetlenítettek el mindent, de nehezebb lett a szabadidős tevékenység. A sportolás például nincs tiltva zárt térben, ha „kontaktmentes” marad.
A legnagyobb tömeget alkotó „passzív sportolók”, azaz söröskorsóval bicepszre edző focirajongók élete emiatt jóval visszafogottabb lett. Meccsre amúgy sem lehet járni, és csordába verődve, pubban sem lehet drukkolni. Asztalnál ülve viszont nézheti az ember a mérkőzéseket, ami még mindig jó.
Az én hobbim egy harcművészet, és a tavaszi-nyári kényszerpihenő után egyelőre meg tudjuk tartani az edzéseket, ha a „no-contact” szabályt követjük. Így el kell hagynunk sok dolgot, például a küzdelmet, de megfelelő távolságban és maszkban tovább gyakorolhatjuk az alapokat – ami még jó is lehet. Ha viszont további szigorítás jön, akkor bezár a sportközpont, és otthon várhatjuk, amíg elvonul a hullám.
Ezután ismét a Zoomra terelődhet át a társasági élet, amire személy szerint nem vágyom.
Egyelőre nem ez a helyzet, és ilyenkor emlékeztetem magam: „élvezd, amíg lehet! Ha Walesben, Manchesterben vagy Liverpoolban élnél, ahol sokkal több a korlátozás, ott még kevesebb szabadságod lenne”.
Ha a legmagasabb fokozatba kerülünk, és szinte minden bezár, csak abban reménykedem, hogy végre sikerül leszorítani a vírust. Mert már nagyon várom a végét.
