Ha volt valamikor rossz hete az Európai Néppártnak, akkor most volt, sőt nem is egy. Az Európai Unió legtöbb jobbközép pártjának otthont adó formáció számára az első számú nehézség Angela Merkel távozása volt, de hosszú távon az identitásvesztés okoz fejfájást.
Merkel tizenhat éven át volt német kancellár, és most, hogy végleg felállt és távozott, olyan vákuumot hagyott maga után, amelyet a német kereszténydemokraták (a CDU) talán csak évek múlva tudnak betölteni.
Nagyjából ezzel egy időben az egykor az EPP egyik legnagyobb reménységének tartott Sebastian Kurz volt osztrák kancellár 35 évesen, korrupciós botrányok közepette úgy döntött, hogy hátat fordít a politikának.
Most, hogy „Mutti” és „a csodagyerek” is lelépett, kérdések merülnek fel, mit hoz a jövő egy olyan politikai család számára, amely hosszú ideig befolyásolta az európai kontinens politikáját.
Ha megkérdeznénk Brüsszelben az EU tisztviselőit, valójában ki irányítja a show-t, néhányan természetesen azt mondanák, hogy a tanács, amelyben az összes uniós tagállam összeül, hogy megpróbálja megoldani az aktuális, sürgető kérdéseket, vagy az Európai Bizottság, ahol szakjogászok és bürokraták serege dolgozik a következő jogszabályon.
Az EPP mindenhol jelen volt – eddig
De sokan egyszerűen azt válaszolnák, hogy az Európai Néppárt – az a nagy politikai család, amely magába szívja az EU-ban és annak szomszédságában lévő összes olyan pártot, amely liberális-konzervatívnak, vállalkozásbarátnak, kereszténydemokratának vagy bármi, eme ideológiák közé esőnek nevezi magát.
Nem nehéz megérteni, miért mondanák ezt sokan. Elég csak egy pillantást vetni a történelemre. Az EU alapító atyáinak tartott Konrad Adenauer és Helmut Kohl német kancellár, Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök és Robert Schuman francia államférfi mind kereszténydemokrata volt.
De nem kell ennyire visszamenni az időben, hogy érzékeljük, mennyire domináns erő volt az évtizedek során az EPP Brüsszelben. A legutóbbi három bizottsági elnök mind az ő soraikból került ki, a három tanácsi elnök közül kettő is, és az elmúlt két évtizedben az Európai Parlament legnagyobb pártja volt az EPP (és hajszálnyi előnnyel még mindig az).
Amikor az állam- és kormányfők összeülnek Brüsszelben a csúcstalálkozókon, a párt mindig nagy létszámmal képviselteti magát. Néha a vezetők fele is az EPP-hez tartozik, néha valamivel kevesebb, de mindig nagy beleszólásuk van az aktuális ügyekbe.
A nagy tagállamok élén már nem az EPP-be sorolt vezetők állnak
Félreértés ne essék, az EPP a jövőben is fontos lesz. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke is tagja, máltai párttársa, Roberta Metsola pedig valószínűleg jövőre átveszi az Európai Parlament elnöki tisztségét. A párt csillaga azonban leáldozóban van.
Vegyük csak a héten esedékes EU-csúcstalálkozót. A huszonhét vezető közül mindössze hét lesz a párt tagja – többségük az EU délkeleti sarkában található kis vagy közepes méretű ország, például Horvátország, Ciprus, Görögország és Szlovénia első embere.
Ez még nem minden. Merkel távozásával az öt legnagyobb tagállam, Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország közül egyetlen országnak sincs jobbközép vezetője, és lehet, hogy jó ideig nem is lesz.
Németországban a CDU most abba a szokatlan helyzetbe kerül, hogy ellenzékben van, és Merkelnek nincs egyértelmű utódja.
„Most egyértelműen mi vagyunk a nem menő párt Németországban” – panaszkodott nemrég egyik elégedetlen tagjuk. Franciaországban a Köztársaságiak elnökjelöltje, Valérie Pécresse a jövő évi választások második fordulójába való bejutásért küzd, Olaszországban pedig a néppárti erők a Forza Italia vezetése mellett a távoli negyedik helyre szorultak.
Az EPP-hű erők a legnagyobb eséllyel talán Spanyolországban és Lengyelországban térhetnek vissza néhány év múlva, de ez korántsem biztos, mivel a jobbközép pártok már nem örvendenek átütő népszerűségnek.
Szóval mi romlott el?
Az egyik érv, amelyet egyes elemzők felhoznak, az, hogy a jobbközép pártok elvesztették identitásukat egy olyan időszakban, amikor nagy a nyüzsgés az identitáspolitika frontján.
E pártok nem annyira liberálisak, mint a liberális pártok, nem annyira zöldek, mint a zöld pártok, nem annyira konzervatívak, woke- és establishmentellenesek, mint a tőlük jobbra álló pártok és nem annyira jóléti és nagyállami pártok, mint a balközép szociáldemokraták. Utóbbiakat nemrég még halottnak tartották és temették, de most úgy tűnik, hogy feléledtek a tetszhalálból, mivel a Covid-járvány nyomán sokan nagyobb állami szerepvállalást követelnek.
Egy másik érv az, hogy az EPP túlságosan hataloméhes lett, mindenáron a legnagyobb akar lenni, de amikor egyes tagjai egyértelműen visszaélnek a hatalmukkal, úgy tesz, mintha nem látná.
Minden politikai csoportnak vannak fekete bárányai, de úgy tűnik, hogy az EPP-nek egész csordája van. A legtöbb tagja mostanra elismeri, hogy túl sokáig tartott ki a Fidesz mellett, mielőtt végül az év elején megszakította vele a kapcsolatot.
De vajon meddig tűrik még az ellentmondásos szlovén miniszterelnököt, Janez Janšát és milyen károkat okoztak az EPP márkanévnek az osztrák Kurz és az olyan vezetőtársak körüli botrányok, mint Mariano Rajoy Spanyolországban vagy Bojko Boriszov Bulgáriában?
Az EPP egykor a hatalom és a támogatás szimbóluma volt. Most mindkettőből kevesebb van. Ne lepődjünk meg, ha több tagjuk követi a Fideszt az ajtón át, és új barátokat keresnek, akár jobbra, akár kicsit balra. Európában hamarosan átrajzolódik a pártpolitikai térkép.
