Szinte minden hétre jut egy gyilkosság Magyarországon, amelyet családon belüli vagy párkapcsolati erőszakban követnek el. Gyakran kiderül, hogy a tragédiát évekig tartó bántalmazás előzte meg, és sokszor az áldozatot hibáztatják, amiért ennyi ideig tűrt. A párkapcsolati erőszakkal foglalkozó podcast elő részében a bántalmazó személyiségét boncolgattuk, most az áldozatok portréját igyekszünk megrajzolni a téma szakértőjével, dr. Wirth Judit jogásszal, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület önkéntesével, aki több mint húsz éve segíti a bántalmazottakat.
Kik válnak áldozattá? Vajon ezt befolyásolhatja az iskolázottság, az anyagi körülmények? Az, hogy egy faluban vagy nagyvárosban élnek?
Azt szoktuk mondani erről, hogy a bántalmazottaknak egy közös jellemzőjük van: az, hogy van bántalmazójuk.
Azt, hogy valaki áldozatként meddig marad benne egy bántalmazó kapcsolatban, befolyásolhatja, hogy gyerekkorában mit látott?
Abszolút. Ha az ember egész pici korától kezdve azt tanulja, hogy nem ér semmit, akkor nem olyan meglepő, ha felnőttként ugyanezt a vonalat folytatja, nem fog neki feltűnni, ha valaki ezt fenn akarja tartani benne, el akarja hitetni vele. Persze az is fontos, hogy az, amit gyerekkorban látunk, megtapasztalunk, azzal kezdünk-e valamit felnőttként. Mindenkinek az önbecsülését le lehet törni. Vannak bántalmazók, akik szeretik a kihívásokat, és kifejezetten olyan áldozatokat keresnek, akik sikeresek, magabiztosak. Mert szeretik azt érezni, hogy még az ilyen nőket is az uralmuk alá tudják hajtani. A bántalmazók ráülnek a hullámra, és szimatolnak, válogatnak, vadásznak.
Tudatosan vadásznak?
Eléggé tudatosan, mert a nehéz, túl sok energiát igénylő esetekkel nem kezdenek. Azokkal kezdenek, akiknél a megismerkedés pillanatában rögtön kiderül, hogy ha eredetileg nem akartak valamit, akkor is rá lehet dumálni őket két-három nyomulással.
A párkapcsolati erőszakról szóló beszámolóknál a kommentekben szinte mindig felbukkan az áldozat hibáztatása. Miért nem lépett előbb? Miért nem hagyta ott? Észre kellett volna venni jeleket. Mit gondolt az első pofon után, hogy ez majd jobb lesz? Hogyan működik ennek a pszichológiája? Mi az, ami egy nőt évekig ott tart egy kapcsolatban akkor is, ha nagyon sokszor bántják?
Szerintem sokkal érdekesebb az, hogy működik az áldozathibáztatás pszichológiája. Mert azt mindenki meg tudja mondani, ha megkérdezik tőle, és nagyon jó okai lesznek rá, hogy miért maradt pont addig, ameddig maradt.
Milyen válaszokat szoktak adni?
Mindig van rá jó ok. Azért, mert szeretem, azért, mert amikor nem ilyen, akkor jó fej. Azért, mert ő a gyerekek apja. A társadalmi nyomások, amelyek egy nőt belekényszerítenek, bent tartanak egy ilyen kapcsolatban, olyan tömegesek, hogy könyvtárnyi irodalmat lehetne írni róluk. Szerintem inkább az az érdekes, hogy miért az az emberek automatikus és elsődleges reakciója, hogy hogyan hibáztassák az áldozatot. Mert volna más út is előttük. Például nézhetnék azt, hogyan tudnának segíteni. Nézhetnék azt, hogy ha mindez igaz, akkor mit kell csinálnunk azért, hogy ez ne legyen így. Társadalmilag és egyénileg. Mehetnének abba az irányba, hogy nézzük már meg, hogy ez az elkövető mi a fenét csinál. Miért gondolja, hogy ezt mind csinálhatja?
Amikor az emberek automatikusan elkezdik hibáztatni azokat, akik bajban vannak, az számukra megnyugvást hoz. Azt az érzést erősíti, hogy én nem kerülhetnék ilyen helyzetbe. Ez semmi más, mint a biztonságos világba vetett hit megerősítése. Ami hamis tudat.
Ha valaki bántalmazó, az egész társadalomnak dolga van vele. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csinálhassa azt, amiről azt hiszi – és a jelek szerint egyelőre joggal –, hogy joga van hozzá, miközben valójában nincs hozzá joga.
Azt mondják, magánügy, nem tartozik senkire.
Igen, ezt is mondják, hogy magánügy, azt is mondják, hogy a bántalmazottak őrültek. Mindenféle egyéb diagnózisokkal látják el őket. Azt is mondják, hogy az elkövető őrült, és ugye akkor sincs vele dolgunk, hiszen akkor menjen, és javíttassa meg magát. Nem megy és nem javíttatja meg magát, mert ő nem szenved attól, amit tesz. Ami szintén megkülönbözteti a pszichiátriai betegségektől.
A hárításnak sok megjelenési formája van, az áldozathibáztatás az egyik. Én azt kérdezném mindenkitől, akinek az első gondolata az, hogy az áldozatot hibáztatja, hogy mit érezne, ha kiderülne, hogy nem az áldozat a hibás. Hogy omlana össze az ő világa? Ezután mennyire érezné magát biztonságban a világban?
Párkapcsolati erőszak: itthon adatbázis sincs
Milyen lehetősége van az áldozatnak, hogy kilépjen a kapcsolatból? Mások a lehetőségei annak, aki egy faluban él, és annak, aki nagyvárosban lakik?
Mindenhol az adott közegre jellemző nehézségek vannak. Egy értelmiségi, nagyvárosi, viszonylag jómódú középosztálybeli nőnek okozhat speciális nehézséget például az, hogy intézményi segítséget kérjen, egyszerűen azért, mert nem ahhoz van szokva. Ahhoz van szokva, hogy önellátó, hogy a saját életét intézi, persze amennyire a bántalmazó megengedi. Nem szokott az önkormányzat szociális osztályára szaladgálni. Ez például lehet nehézség. Egy kistelepülésen élő, nem annyira jómódú nő számára nehézség lehet akár az is, hogy az egyik faluból a másikba eljusson, mert még annyi pénz felett sem rendelkezik, amennyiből buszjegyet vehetne.
A segélyvonalon mindenkinek a körülményeihez igazodva, a korlátokat és a lehetőségeket számba véve próbálunk biztonsági tervet létrehozni. Nem érdemes lebecsülni egyik fél nehézségét sem. Nem beszélve arról a speciális rétegről, a kifejezetten jómódú, tipikusan értelmiségi vagy vállalkozói rétegről, amelyikről azt gondolják – van is rá kifejezés: aranykalicka –, hogy azért nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatból, mert nem akarják feladni a jómódot. Pedig az a helyzet, hogy amikor a bántalmazottak nagyon látványos jómódból lépnek ki, elég gyakran konkrétan nincstelenné válnak. A bántalmazójuk nagyon körültekintően gondoskodik arról, hogy semmijük ne legyen, vagy amijük van, az ne legyen elég semmire. Azt gondolom, hogy ez az aranykalicka bizonyos értelemben igaz, de bizonyos értelemben bagatellizálja a helyzet súlyát. Hirtelen nincs hol lakni, olyan körülmények közé kerül, hogy amikor vele lesznek a gyerekei, nélkülözni fognak, amikor pedig az apjukkal lesznek, mindent megkapnak. Ezeket a különbségeket megélni a valós életben komoly, nagy nehézség.
Találkozott bántalmazott férfival?
Előfordul néha, ez egy anomália. Ezt a társadalom nem támogatja. Pontosan ugyanazokat élik meg a párkapcsolati erőszakban a férfiak, ha ők válnak áldozattá, mint azok a nők, akik egyébként a 95 százalékát kiteszik ennek a jelenségnek.
A férfi áldozatokra is jellemző, hogy évekig képesek benne maradni egy kapcsolatban?
Igen, évekig próbálják túlélni, és rettentően fontosak nekik a gyerekek. Valóban fontosak. Nem úgy, mint a bántalmazóknak, akik elválnak, aztán elkezdenek gyereket perelni azért, mert tudják, hogy ezzel a szétválás ellenére is fenntarthatják a kontrollt, a terrort a volt partnerük felett. Azoknak a bántalmazóknak nem a gyerekek a fontosak. Azoknak a férfiaknak viszont, akik párkapcsolati erőszak áldozatai, jellemzően tényleg a gyermek a fontos. És igen, pontosan ugyanazon dolgokat szokták mondani, mint azok a női áldozatok, akik betelefonálnak hozzánk.
Gondolom, azért a fizikai erőszak ilyen helyzetben ritkább.
Van néhány gyakorlatias különbség. Egyrészt kevésbé súlyos sérüléseket szoktak okozni nők férfiaknak. Nem feltétlenül, de tipikusan. Nehezebb egy férfit elszigetelni, mert társadalmilag elfogadott, ha egy nő nem dolgozik, mondjuk otthon van a gyerekekkel, az nem vált ki megütközést. Az viszont kevésbé elfogadott, ha egy férfi nem dolgozik. Egy férfit a munkájától elszigetelni lényegesen nehezebb. Itt megint felhívnám a figyelmet arra, hogyan ágyazódik bele a társadalmi közegünkbe és elvárásainkba ez a jelenség, amitől aztán nemek szerint leírható lesz a kapcsolati erőszak.
Sokszor évekig tart egy bántalmazó kapcsolat, és némelyik néha tragédiával, gyilkossággal végződik. Lehet látni, hol van az a pont, amikortól ez már oda tart, hogy valami végzetes történik?
Szoktunk kockázatelemzést végezni. Ez volna egyébként a rendőrség feladata is normális körülmények között. Ilyenkor visszatekintünk a párkapcsolati erőszak kontextusában megölt nők korábbi megnyilvánulásaira, bejelentéseire, vagy amikor ismerősöknek, családtagoknak szóltak, amikor azt érezték, hogy nagyon nagy a baj, gyakorlatilag életveszély van. Nagyon gyakori, hogy a nők már csak akkor lépnek ki, mennek el, amikor tényleg attól tartanak, hogy az életük a tét.
Vannak jelek, igen. Előfordul a bíróságon, hogy nők ilyeneket mondanak – és ez nagyon furcsának tűnik a jelen lévő igazságügyi szakemberek számára –, hogy „a szeméből láttam”. Ez visszatérő elem a szakirodalomban fellelhető beszámolókban is. A bántalmazók gyűlölete, a gyűlöletük mértéke a szemükben tükröződik. Ezt az áldozat – aki nyilván elég jól ismeri a bántalmazója legkisebb rezdüléseit is, hiszen a túlélése függött tőle már többször – fel tudja mérni.
Amikor a bántalmazó gyilkol, annak általában az az előzménye, hogy egyre jobban és jobban bepörgeti magát. Esetleg érzékeli az ellenállást az áldozat részéről, hogy már nem bírja tovább, már nem akar tovább tűrni. Például nem érdemes bejelenteni a bántalmazónak, hogy el akar tőle válni, vagy érzékeltetni ezt vele, mert attól a pillanattól kezdve következik a két legveszélyesebb év. Vannak persze kivételek, de a statisztika szerint az ilyenfajta öléseket az ilyen bejelentésektől kezdve két éven belül szokták elkövetni.
Amikor pedig a bántalmazott nem bírja tovább, és ő öli meg a bántalmazóját, annak általában az az előzménye, hogy egyre csak hiába kért segítséget, kért, sehonnan nem kapott, mindenhol falakba ütközött, mindenhonnan csak visszapattintották. Viszont az elkövető sikerrel hitette el vele, hogy tényleg nincsenek objektív lehetőségei, vagy azt, hogy nem lehet tőle elmenekülni. Ilyenkor, végső kétségbeesésükben szoktak az áldozatok is ölni.
Ez utóbbi esetek azonban gyakran sokkal súlyosabb elbírálást szoktak kapni, súlyosabb büntetésre számíthatnak az elkövetők, nem?
Igen, ezek nagyon más megítélést szoktak kapni. Én a jogi tanulmányaim során nagyon sokat morfondíroztam ezen, hogy az állam – teljes joggal – kiveszi az önbíráskodást az emberek kezéből, azon az alapon, hogy majd ő elintézi. Amikor pedig nem intézi el, akkor irdatlanul megbünteti az ilyenformán önvédelmet gyakorló személyt azért, mert nem tudja ráhúzni a jogos védelemnek a különféle kritériumait, amelyek például arról szólnak, hogy helyzetben kell reagálni, hogy nem lehet túlvédekezni. Például ha valaki nem eszközzel támad, akkor nem lehet eszközzel visszatámadni. Gyakorlatilag a férfiak közötti párbaj kritériumait alkalmazzák egy olyan helyzetre, amelyben az állam következetesen elmulasztotta az életvédelmi kötelezettségét.
Én két módosítást látnék szívesen a joggyakorlatban. Az egyik az, hogy a kínzás és az embertelen bánásmód kritériumai alapján kellene elbírálni azokat az öléseket, amelyeket a bántalmazók például agyonveréssel valósítanak meg. Az összes minősítő körülményt is hozzá kellene venni, azokat az eseményeket, amelyek alapján azt gondolta, hogy a bántalmazott nem fog belehalni, hiszen már annyiszor túlélte. A másik oldalon pedig azt mondanám, hogy akkor, amikor azt a nőt elítélik, aki egy ilyen hosszú bántalmazási folyamatban, teljesen reménytelen helyzetben végül megöli a bántalmazóját, vele párhuzamosan eljárást kellene indítani az összes létező intézményrendszeri dolgozóval szemben, akinek valaha bejelentést tett, akiktől valaha segítséget kért, és nem kapott. Ez fair lenne, azt gondolom.
Fontos lenne dokumentálni azokat a lépéseket, amelyek végül az eszkalációhoz, a gyilkossághoz vezettek. De gyakran éppen az a probléma, hogy ezekről nem tudunk.
Ha nem akarunk, akkor nem tudunk. Ha akarunk, akkor tudunk. És ugyanez igaz a gyerekek esetében is. Én nem találkoztam még olyan túlélővel, pedig elég sokkal beszéltem az elmúlt több mint húsz évben, akinél ne lehetett volna visszakeresni, hogy melyik intézményben, kinek és hogyan jelzett. Vagy gyermekként hogyan volt nagyon nyilvánvalóan látható rajta, hogy mi történik vele otthon, vagy akár felnőttkorában is. Nem kaptak segítséget, falakba ütköztek, és elhallgattatásba.
Ha olyasvalaki olvassa ezt az interjút, aki bántalmazó kapcsolatban él, és ki akar lépni belőle, mit tegyen?
Mindenképpen azt javaslom neki, hogy a két szervezet számos elérhetőségének egyikén vegye fel a kapcsolatot velünk. A NANE-nak van segélyvonala, míg a Patentnek van jogsegélyvonala, ha kifejezetten jogi kérdés érdekelné az érintettet. Mindkét szervezetnek van chatügyelete az interneten, és el lehet érni mindkettőt e-mailben is. Ha valaki krízishelyzetben van, és azonnali elhelyezésre volna szüksége, érdemes megpróbálni az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat vonalát, ami éjjel-nappal hívható. A lényeg, hogy az, aki bajban van, mindenképpen kérjen segítséget, mert van, aki átgondolja vele ezt a helyzetet.
