Úgy tűnik, az EU végre megtanulta a leckét Oroszországgal kapcsolatban: Moszkva húzásaira az elmúlt évtizedekben véget nem érő párbeszédek és mérhetetlen türelem volt a válasz, de az Ukrajna ellen február 24-én indított invázió után már kőkemény kritikával és elsöprő szankciókkal reagált.
Ám ha valaki azt képzeli, hogy Brüsszel keményebb lett minden külföldi partnerével, akkor jobb, ha elgondolkozik egy pillanatra.
A legékesebb példa jelenleg Szerbia, amellyel kapcsolatban, úgy tűnik, nagyon sajátos vakfoltot alakított ki Brüsszel. Miért? Mert nem hajlandó Belgrádot az Oroszországgal szembeni szankciókhoz való csatlakozásra kényszeríteni, és mind a közelmúltban, mind régebben megpróbálta óvni a bírálatok minden formájától.
Az Ukrajnában megindult véres háború kellett ahhoz, hogy az EU tisztviselői végre ráébredjenek, milyen borzalmakra képes a Putyin-féle Oroszország.
Mindez azután történik, hogy sok kelet-európai EU-országot éveken át hisztérikusnak tituláltak Oroszországgal szembeni álláspontja miatt, továbbá azután, hogy sokáig nem voltak hajlandók odafigyelni az orosz dezinformációs kampányokra és azok hatásaira, felhígították az orosz emberi jogi visszaélésekkel szembeni bírálatokat, enyhíteni akarták a 2014-es krími annexió és más, azóta elkövetett húzások miatt Moszkvára kivetett szankciókat (és hatalmas jogi erőfeszítéseket tettek, hogy mentességeket és kiskapukat találjanak ezekre), emellett meghunyászkodva tűrték a Kreml EU-nak címzett sértegetéseit.
Hogy úszta meg eddig Szerbia?
Mégis kérdéses, hogy most levonható-e valamilyen tanulság. Szerbia nem Oroszország, de Moszkvához hasonlóan Belgrád is negatív hatást gyakorol közvetlen szomszédságára.
Szerbia is a média-dezinformáció forrása, és Oroszországhoz hasonló történelmi áldozati mentalitásban vergődik. Oroszországgal ellentétben azonban Szerbia kifejezett célja, hogy egy napon csatlakozzon az EU-hoz, és már több mint egy évtizede élvezi a tagjelölt ország státuszát.
Decemberben a hat nyugat-balkáni, EU-tagságra pályázó ország közül egyedüliként lépett előre a tagság felé vezető úton, több csatlakozási fejezetet is megnyitva.
Más szóval az EU valóban hathat Szerbiára – ha akar.
Ezért figyelemre méltó, hogy Szerbia mindeddig elutasította, hogy csatlakozzon az EU Oroszországgal szembeni négy szankciós csomagjához. Vele szemben a régió többi tagja száz százalékban csatlakozott. Köztük volt a Szerbiához szorosan és Oroszországhoz történelmi szálakkal kötődő tagjelölt állam, Montenegró is. De ez nem meglepő. Belgrádnak a többi uniós szankcióhoz való igazodási aránya alig több mint hatvanszázalékos, ami a szomszédságában lévő többi tagjelölt és potenciális EU-tagjelölt országhoz képest kevés.
Szerbia már régóta azzal érvel, hogy nincs meggyőződve arról, hogy a korlátozó intézkedések jelentik a helyes utat, és hogy teljes mértékben igazodni fog az EU összes külpolitikai döntéséhez, amint csatlakozik a blokkhoz (ami, valljuk be, eltart még egy ideig).
Ez az álláspont eddig nem hozta hátrányba. Semmi jel nem utal arra, hogy csökkentenék a Szerbiának juttatott uniós forrásokat, kizárták vele szemben a szankciókat, és bár több uniós tagállam jelezte, hogy nem ad zöld utat további csatlakozási fejezetek megnyitásának, érdemes megjegyezni, hogy amúgy sincs sok olyan, amelyet a közeljövőben megnyitottak volna.
Még a boszniai kavarást is elnézték neki
Ami ebben az összefüggésben még érdekesebb, az az, hogy az uniós tisztviselők nem hajlandók nyilvánosan kérdőre vonni Belgrádot. Arra a kérdésre, hogy Szerbia miért lóg ki a sorból, amikor az Oroszországgal szembeni szankciókról van szó, az uniós tisztviselők rendre megjegyzik, hogy kapcsolatban állnak az országgal, de aztán gyorsan sietnek dicsérni Szerbiát, amiért megszavazta az Oroszország ukrajnai agresszióját elítélő ENSZ-határozatot.
Egy magas rangú uniós tisztviselő mindenféle felszólítás nélkül, magától üdvözölte Alexander Vučić szerb elnök bátorságát az ENSZ-szavazás kapcsán, egy másik diplomata pedig büszkén jegyezte meg, hogy Brüsszel az Egyesült Államokkal együtt keményen lobbizott azért, hogy az EU-tagjelölt ország az összes többi európai országgal együtt – Azerbajdzsán, Örményország, Belarusz és Oroszország kivételével – igennel szavazzon.
Hasonlóképpen, amikor megemlítettem, hogy az Air Serbia hasznot húz az orosz járatokra bevezetett uniós tilalomból, egy EU-tisztviselő mindenféle szarkazmus nélkül azt válaszolta, hogy ez valójában jó, mivel alternatív útvonalat biztosít az Ukrajnából és Oroszországból menekülő embereknek.
Nem csak az elmúlt hetekben bántak kesztyűs kézzel Szerbiával. Az Európai Bizottság év eleji nyilatkozatában, amelyben elítélte a Boszniai Szerb Köztársaság január 9-i, hivatalos ünnepnapján tartott uszító retorikát, Brüsszel csupán annyit jegyzett meg, hogy „sajnálja az ilyen tüntetéseknek nyújtott támogatást a partnerek által, mert ezek veszélyeztetik a regionális stabilitást és befolyásolják a jószomszédi kapcsolatokat”. Amikor egy későbbi sajtótájékoztatón elhangzott a kérdés, hogy kik ezek a partnerek, az EU szóvivője fantasztikus verbális piruettet mutatott be, hogy ne nevezze nevén Szerbiát.
Az ember valamennyire megértheti az ilyen elnéző bánásmódot. A legtöbb európai diplomata joggal látja Szerbiát a régió stratégiai országának, egyfajta gordiuszi csomónak, amely megoldhat minden más nyitott kérdést, ha Belgrád stabilan a nyugati táborba kerül, amint teljesen megérti Putyin Oroszországának ostobaságát.
Hamarosan választások is lesznek Szerbiában. Vučićban sokan egy feltörekvő európai államférfit látnak, aki magánemberként sokkal érzékenyebb, mint az a kemény, nyilvános személyiség, akit a törzsszavazók megnyugtatására kell játszania.
Egyes megfigyelők szerint mégis óriási kockázatot vállal az EU azzal, hogy elfordítja a fejét, ahelyett hogy arra kényszerítené Szerbiát, hogy vizsgálja felül múltbéli bűneit, valamint hogy kezelje a szomszédai körében jelenleg tapasztalható aggodalmakat.
Ez azért van, mert félnek a szerb revizionista indulatoktól. Brüsszel ezt már korábban is megtapasztalta, és nem végződött jól a dolog.
