Minden menekültet traumatizáltnak tekinthetünk, hiszen a legnagyobb trauma a gyökérvesztés traumája, ergo itt szinte mindenki traumatizált – mondja az Ukrajnából érkező menekültekről dr. Hárdi Lilla orvos, pszichiáter. Ő hozta létre és vezeti a Cordelia Alapítványt, amely több mint huszonöt éve foglalkozik menekültekkel. Munkatársaival az első naptól kezdve segíti az Ukrajnából érkezőket is.
Március 19-én beszélgettünk dr. Hárdi Lillával, egy nappal azután, hogy a kormány bejelentette: március 21-től a BOK csarnokba viszik az Ukrajnából vonattal érkező menekülteket. A civil szervezeteknek alig két napot adtak arra, hogy elhagyják a Keleti és a Nyugati pályaudvart, miközben éppen ezek a szervezetek – és nem a kormány – léptek azonnal, amikor az orosz invázió megkezdődött.
A repülőtéren várakozó ukrajnai menekültekkel találkoztak a munkatársai tegnap. Mit tapasztaltak? Milyen állapotban voltak?
Azt mondta a pszichológus kolléganő, hogy nem túl sokat tudtak tenni, hiszen jöttek-mentek az emberek, a helyüket keresték, ahol le tudják rakni a dolgaikat. Nagyon kaotikus volt. Megnézték, sokan vannak, nem sokáig maradnak. Pszichoterápiának, pszichiátriai, pszichológiai intervenciónak ott van helye, ahol már megtelepednek, egy picit le tudnak ereszteni az emberek, és tudnak befelé fordulni, a múlt, a jelen és a jövő felé tudják irányítani a figyelmüket, eltekintve a pszichológiai elsősegélytől.
Akkor az átutazókért tulajdonképpen nem is tudnak sokat tenni, legfeljebb a szervezésben tudnak valamelyest segíteni, nem? Illetve felmérik, hogy ki az, aki huzamosabb ideig tervez vagy kényszerül itt lenni.
Ennél azért többről van szó. Ha akut pszichiátriai esetek vannak, ahol esetleg gyógyszeres segítség kell, beavatkozunk. Ahol tovább kell irányítani a pácienseket, vagy ahol akut krízis van, öngyilkosság vagy egyéb veszély, ott on the spot, azonnal be kell avatkozni, persze csak ha lehet. Ha van rá lehetőség.
Mi most úgymond a screening, a feltérképezés fázisában vagyunk. Ki hol van? Milyen állapotban? Milyen erőket hova csoportosítsunk? Hiszen eddig elég kaotikus volt, amit láttunk. Igyekeznek nagyon sokan rendet rakni, de akik igyekeznek, azok között is rendetlenség és szervezetlenség van. Úgyhogy a múlt héten és előtte kapcsolatba léptünk sok szervezettel, hogy rendezetten menjen a munka.
Mi ennek a dramaturgiája? Valaki hívja konkrét esethez önöket, vagy amikor találkoznak ezekkel az emberekkel, és beszélgetnek velük, nyilvánvalóvá válik, ha segíteniük kell? Nyilván a nyelvi különbségek is árnyalják a képet, hiszen tolmácsok segítségével szólítják meg őket. Hogy kezdődik a kapcsolat?
Ennek van egy bevált forgatókönyve, hiszen a Cordelia Alapítvány több mint huszonöt éve foglalkozik menedékkérőkkel, menekültekkel. Van több mobil csapatunk. A szükségletnek megfelelően ketten, hárman vagy akár az egész team kivonul tolmácsokkal a megfelelő helyszínekre.
Gondolom, a kapcsolatteremtésben és a bizalom kialakításában a tolmácsoknak nagyon fontos szerepük van. Saját tolmácsaik vannak?
Ez így van, és ha nem bánja, erről szeretnék bővebben beszélni, mert ez az egyik kedvenc témám.
Speciális képzést kapnak? Hogy választják ki őket, hogy találnak egymásra?
Felhívjuk azokat, akiket ajánlanak, és nagy vonalakban elmondjuk, miről lenne szó, tudna-e nekünk dolgozni. Ha azt mondja, hogy igen, akkor jön a személyes találkozó. Bármilyen járványhelyzet van, itt nem lehet szó online ismerkedésről, érezni kell a másik személyiségét, fel kell mérni az empátiaképességét. Be tud-e illeszkedni a csoportba? Nagyon fontos, hogy szinkronban legyen a terapeutával. Milyen a kontaktuskötő képessége? Vajon úgy fordít, ahogy régen, amikor bejöttek az első videók hangalámondással, érzelemmentesen? Ezt itt nem lehet, így nem lehet fájdalmat tolmácsolni. Rá kell hangolódni a másik emberre.
Ha úgy látjuk az első találkozónál, hogy ez sikerülhet, akkor következik egy pszichológiai gyorstalpaló. Bevezetjük az új tolmácsainkat a pszichológia világába. Elmondjuk, hogy mi a trauma, mi a poszttraumás stresszzavar (PTSD), milyen tünetek várhatók. Mit tegyen, ha valaki indulatos, hogy ne helyezkedjen mindjárt védekező állásba. Szóval egy kicsit elmeséljük a pszichológia csínját-bínját, mert nem lehet egy beszélgetés alatt megtanítani ezt. Van, aki ekkor azt mondja, hogy köszöni, de inkább nem vállalja, mert már most látja, hogy mennyire igénybe veszi majd. Tiszteletben tartjuk, tökéletesen felmérte a saját képességeit. Aki azt mondja, hogy ez nagyon szép és izgalmas, gyerünk, csináljuk, az már jelent valamit, vele belevágunk.
Visszatérve az első találkozásra, a kapcsolatfelvételre a menekültekkel...
Nem rontunk be a csoport közepébe, hogy itt a pszichiáter! Először a segítőkkel szoktunk beszélgetni a helyszínen. Őket kérdezzük meg, hogy látnak-e problematikus eseteket, családokat, szülőket, gyerekeket. Kik azok, akiknél akut intervencióra van szükség? Többnyire tudják, hogy ki az, aki tízpercenként jön, hogy most a hasa fáj, a füle fáj. Ki az, aki éppen lázas, köhög, fekszik, nem mozdul, a fal felé fordul.
Megfelelő módon igyekszünk eljárni ott, ahol valamilyen testi betegség, például a pandémia bármilyen megnyilvánulása észlelhető. Szólunk például, hogy kellene tesztelni. Végigsétálunk ezeken a helyeken, igyekszünk elbeszélgetni azokkal, akiknél úgy látjuk, hogy szükségük van rá. Vagy ha többen vannak együtt a menekültek, egy csoportban ülnek, odamegyünk, és egy közvetlen beszélgetés formájában bemutatkozunk, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk. Itt óriási segítséget jelentenek a tolmácsok, hiszen ők ebből a kultúrkörből származnak.
Anyanyelvi tolmácsokról van szó.
Igen, Kijev környékéről, Kárpátaljáról, de Ukrajna más részeiről is. Elmondják nekünk, mik a helyi sajátosságok ott, ahonnan a menekültek érkeztek. Például ebben a faluban zárkózottabbak vagy nyitottabbak, sok etnikai csoport él-e együtt. Tehát már a kapcsolatfelvétel előtt sokat tanulunk róluk. Így amikor leülünk közéjük beszélgetni, szinte magától szűrődnek ki azok, akiknek ott a helyszínen szükségük van segítségre. Velük aztán vagy egyénileg, vagy csoportosan leülünk foglalkozni. A szülők a gyerekekkel együtt, egy csoportban. Aztán ha már nincs bennük félelem, bizalmatlanság, gyanakvás, akkor a gyerekeket is félrevonhatja a gyerekterapeuta rajzolni, mozogni, játszani. Addig a felnőtt pszichoterápiában járatos kolléga a szülővel foglalkozhat.
Huszonöt éve foglalkozik az alapítványuk menekültekkel. Különböző kultúrkörökből, különböző területekről jöttek ezek az emberek: Afganisztán, Szíria, Irak, most Ukrajna. Egészen más háttér, más traumák. A menekülés, a talajvesztettség a közös. Önnek a kínzásáldozatok rehabilitációja a szakterülete. Itt azért erről nincs szó. Mi az, ami az Ukrajnából menekülők állapotában a legdrámaibb? Mi az, ami miatt kezelésre szorulnak? Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a legnagyobb trauma az, hogy elveszítjük a gyökereinket, és menni kell, mindent otthagyni. Mit gondol erről?
Ez nem csak a WHO gondolata, ez egy pszichiátriai, pszichológiai tény, ezt deklarálták a WHO-n belül. Minden menekültet traumatizáltnak tekinthetünk, hiszen a legnagyobb trauma a gyökérvesztés traumája. Ergo itt szinte mindenki traumatizált. Hogy nem mindenkinél alakul ki poszttraumás kép vagy a távozás után akut stresszzavar, amiből később poszttraumás pszichiátriai, pszichológiai kép alakul, az az ő rugalmasságukon, ellenálló-képességükön is múlik. Meg még nagyon sok mindenen. De a traumával, hála istennek, egészséges módon is meg lehet küzdeni. Túl lehet rajta kerülni, de ez nem azt jelenti, hogy el lehet felejteni.
Borzasztó izgalmas kérdés egyébként, hogy miben különböznek az afgán, a szíriai és most az ukrajnai menekültek. Azt kell mondjam, hogy nagyon sok mindenben és nagyon kevés dologban. Azoknál, akik háborús helyzetből érkeztek, sokáig az a kulcsstressz, illetve miután hosszú vándorlás után értek ide a menekülők, mi már a poszttraumás stresszszindróma tüneteit észleltük, ha észleltük. A most érkezettek még rendkívül zaklatottak. Rendkívül erősen él bennük az elszakítottság, a veszteség. Nagyon sokakban megvan már a bombázások és a fenyegetettség élménye is.
Melyek a poszttraumás stresszzavar tünetei?
Ennek nagyon hosszú a definíciója. A lényeg nagyon leegyszerűsítve: olyan személyeknél alakul ki poszttraumás stresszzavar, akik vagy önmaguk is túlélői egy-egy traumának, extrém traumának, mint például a háború, bántalmazás, kínzás, vagy azoknál, akik szemtanúk, vagyis nem ők szenvedték el testileg a bántalmazást, de látták. Vagy pedig – és ez nagyon fontos, pár éve szerepel a betegségek nemzetközi osztályozásának listáján – azok is PTSD-s tüneteket mutathatnak, akik az ilyen zavarral küzdő emberekkel foglalkoznak.
Tehát ezek a személyek kitettek annak az extrém stresszhelyzetnek, aminek a következményeként átéljük a traumát, és ami lenyomatot hagy mind testi, mind lelki vonatkozásban. Sőt továbbmennék: szociális, spirituális és jogi vonatkozásban is. Tehát ezeken a szinteken is károsodik a személyiség.
Fontos tudni, hogy ezek az emberek betegek, ezért más attitűdöt, nagyobb toleranciát, több empatikus készséget igényelnek a segítő oldaláról. Hiszen itt valami olyan zavarról van szó – nem véletlenül nevezik poszttraumás stresszzavarnak –, amiben problematikusak a memóriafunkciók, a kognitív funkciók. Nem úgy megy be az információ, ahogy adjuk, hanem torzult módon. Nem úgy evokálódnak, idéződnek fel az emlékek, ahogy elvárjuk. Nem képes a traumás emlékeket lineáris sorba rendezni a poszttraumás stresszzavarban szenvedő beteg. Nála a trauma bizonyos részletei idéződnek fel, akár nappal flash backek, emlékbevillanások formájában, akár egy eltorzított, módosult állapotban, alvás közben, rémálmok formájában. A beteg ilyenkor verítékben úszva, 130-as pulzussal, magas vérnyomással, magas vércukorszinttel riad fel. Nem tud visszaaludni, mert retteg. Ha véletlenül mégis vissza tud aludni, akkor a következő rémálom ébreszti.
Éppen tegnap mondtam valakinek, hogy ez a trauma ördögi természetéhez tartozik. A tünetei által, a poszttraumás stresszszindróma révén fenntartja önmagát. Minden emlékkel, minden elvesztett személyre, közegre emlékeztető tárggyal beidéződik a trauma újra a tudatba, vagyis a trauma evokációja is traumatizálja a személyt, aki így mindig mélyebbre csúszik ezen a spirálon.
A felnőttek vagy a gyerekek dolgozzák fel nehezebben ezt a poszttraumás állapotot? Vagy nem lehet kategorizálni, mert önálló személyiségek vagyunk, és ez mindenkinél más?
Minél szervezetlenebb, éretlenebb, fejlődésben lévő személyiséget támad meg egy trauma, annál nagyobb kárt tesz benne. Egy kicsit olyan a lélek, mint a plasztilin. Amikor még éretlen, puha, formálható. Sokkal mélyebb lenyomatot hagy benne az ujjunk, mint amikor már megszilárdult, vagyis egy határozott felnőtt személyiséget ér ártalom.
A trauma rendkívül károsító kisgyerekkorban. Minél fiatalabb a gyerek, annál nagyobb a veszélye, hogy károsodik. A gyerekek azért nagyon furcsa szerkezetek, mert lehet, hogy nem is észlelnek a szülők náluk semmit, csak azt, hogy milyen nyugodtak, milyen kis aranyosak. Nem sírnak. Dermesztő volt annak idején a menekülttáborokban, hogy nagyon kevés síró gyerek volt.
Ez a traumatizáltság egyik jele?
Igen, ez lehet az egyik jellemzője, hogy nem sírnak, nem mutatnak semmit. Megpróbálnak úgy viselkedni, mint a felnőttek. Nem vagyok gyerekterapeuta, úgyhogy ezekre a vizekre szándékosan nem evezek mélyre. Voltak gyerekek, akik irtó nagy zajt csaptak és játszottak, mint a gyerekek. Az a dolguk. A gyerekek egy másik része pedig nem sírt, nem volt nyugtalan, csak csendesen megültek, mint a kismadarak a villanydróton, ami sokkoló látvány volt.
Sok akut képpel is találkozhattunk. Annak idején mondták például az afgán gyerekeknél, hogy szilveszterkor nem bírják a tűzijátékot, rettegnek tőle. Tehát ezek az emléknyomok bőséggel beivódnak a lélekbe, és benne is maradnak. Van, amit lehet kezelni, van, amit nem.
Az ember megtanul ezzel együtt élni?
Kénytelenek vagyunk megtanulni. Illetve akinél olyan zavart okoz, hogy a mindennapi életvitel is lehetetlenné válik a számára, nyilván szakemberhez fordul. Akkor egy kicsit a mélyére megyünk: hogy is van ez? Miért okozott pont ilyen elváltozás éppen nála? Milyen egyéb emlékek, egyéb traumák rakódtak le ezekre a háborús traumákra? Feltárjuk, szembenézünk velük, és megpróbáljuk átrendezni.
Különböző iskolázottságú, szociális hátterű emberekről van szó. Lehet például iskolázottsághoz kötni azt, hogy valaki befogadóbb, nyitottabb egy ilyen terápiára?
Nyilván, aki már hallott pszichés segítségről, az nyitottabb, de sajnos a poszttraumás stresszzavarnak az egyik tünete a bizalmatlanság. Főként a bántalmazott, megkínzott személyeknél figyelhető meg ez, akit ember traumatizált, és személyes kapcsolata, esetleg kóros kötődése alakult ki a bántalmazóval. Háborús helyzetben nem ez van, bár a későbbiekben lehet ilyen bőséggel. Most még csak egy háromhetes képet látunk, még az elején vagyunk.
Ki segít mindezt feldolgozni a segítőknek? Például a tolmácsoknál nem fordult elő olyan, hogy napok, akár hetek óta fordított, és egyszer csak telítődött?
Dehogynem. Tudja, hányszor kértek már tőlem Xanax-receptet? Ilyenkor megkérdi az ember, hogy minek a Xanax. Mondja, hogy doktornő, napok óta nem alszom, rémálmaim vannak. Itt jelentkezik a segítők traumája, akiknek szintén lehet rémálmuk, fájdalmuk, magas vérnyomásuk. Az előbb beszéltünk a PTSD tüneteiről. A traumáról tudni kell, hogy fertőz, vertikálisan is és horizontálisan is. Horizontálisan így, hogy a segítőket, a traumatizált személlyel egy légtérben együtt élőket, egy családban élőket, barátokat már a trauma narratívája, elmondása, felidézése is megfertőzheti. Ismerős és nem új dolog a trauma vertikálisan fertőző természete, azaz a transzgenerációsan átírt, testbe vésett, kőbe vésett, sejtjeinkbe vésett trauma, ami átadódik a következő generációnak.
A szupervízió lehetőség vagy kötelező?
A szupervízió kötelező. Hiszen ha egy hivatásnak szenteljük az életünket – mert én ezt szentségnek tartom, szent hivatásnak, gyógyító hivatásnak –, bármilyen is legyen, kötelező saját magunkat karbantartani, kötelező saját magunkat a következő napra munkaképes állapotba hozni. Hiszen ha diszfunkcionálisak vagyunk a munkánkban, azok vagyunk a családban is. Szóval ezt inkább belső kötelezettségnek mondanám.
Említett egy újabban alkalmazható terápiát, amelyet az alapítvány használ. Mondana erről pár szót?
Nagyon divatos lett újabban az SST (Single Session Therapy), vagyis az együléses terápia. Itt a legfőbb panaszra fókuszál a terapeuta, azon próbálja átemelni, átsegíteni a beteget. Ez főként azoknak hasznosítható, akik éppen úton vannak. Most is sok olyan menekültet látunk, aki csak pár napig marad itt, vagy addig sem, és utazik tovább. Ha találkozik olyan segítővel, akinél letehet egy súlyt a sokból, az már könnyíti a traumák hátizsákját. Annál könnyebb lesz továbbmenni.
Van olyan terápia is, és igen hatékony éppen a poszttraumás zavarban szenvedőknél, amely a szemmozgás stabilizációjával dolgozik, ritmikus kézmozgásokkal áthangszereli az agyi funkciókat. Hiszen ez a trauma az agyi funkciókat befolyásolja. Ezt próbálja a segítő szinkronizálni és úgymond helyre rakni.
A Cordelia Alapítvány a Szervezett Erőszak Áldozataiért 1996-ban jött létre azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélő menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás, pszichológiai kezeléssel, pszichoszociális tanácsadással.
Az alapítvány tevékenységének kezdeményezője dr. Hárdi Lilla pszichiáter, pszichoterapeuta, aki a szervezet orvos igazgatója és felelős szakmai koordinátora.
A Cordelia Magyarországon jelenleg az egyetlen olyan civil szervezet, amely e speciális célcsoport pszichés, szomatikus és szociális panaszait kezeli egy komplex szolgáltatásrendszeren keresztül. Mint azt honlapjukon írják, olyan alapellátásnak minősülő, hiánypótló, közhasznú feladatokat végeznek, amelyek ellátása állami hatáskörben jelenleg nem megoldott. Tevékenységüket pályázati forrásokból finanszírozzák, fő támogatóik az EU és az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága (UN’s OHCHR).
A civil szervezetek most az állam feladatait végzik el, az állam helyett dolgoznak. Persze fontos, hogy segítsenek a civilek is. Hogy látja? Mi az, amit a kormánynak vagy az államnak kellene csinálnia? Ahogy az előbb említette, ez még csak a folyamat az eleje, ez csak rosszabb lesz, ahogy a háború elhúzódik. Mennyi segítséget kapnak önök, és mi az, amit hiányol?
Az a lépés, hogy a magyar egészségügy megnyitja a kapuit, óriási dolog. Mi is felvettük a kapcsolatot több osztállyal, több klinikával, ahol mondták, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, ha ukrajnai menekültről van szó, bátran oda lehet küldeni őket. Ez nekünk, a terepre kijáróknak és ott dolgozóknak óriási biztonságot ad, hogy nem csak ott a helyszínen és nem csak egy meghatározott mennyiségű és minőségű segítség nyújtható. Van háttér, lehetőség a továbbiakra. El lehet őket helyezni biztonságos helyen. Én azt gondolom, hogy aki bombazáporból jön, akinek találat érte az otthonát, vagy megszűnt a háttere a háború miatt, annak már az nagy megnyugvás, hogy ha békés körülmények közé érkezik. Hogy aztán mi lesz? Ilyenkor csak egy napra gondolkodik előre az ember. Van, aki képes hosszú távra.
Nekünk az a legnagyobb segítség, ha hagynak dolgozni. Óriási dolog, hogy lehet dolgozni. Az egészségügyi szektoron azt látom, hogy nem diszkriminál. Attól vagyunk egészségügyi dolgozók, orvosok, segítők, hogy nem a diszkrimináció jegyében járunk el. Jól néznénk ki, ha csak a szőkéknek és a kék szeműeknek nyújtanánk segítséget. Aki így tesz, az adja vissza a papírjait.
Huszonöt éve segít menekülteknek. Mit tapasztal, a magyar társadalom hogyan változott ez alatt az idő alatt? Befogadóbbak lettünk, elutasítóbbak vagyunk? Mi a véleményük a menekülőknek? Milyen hírünk van a világban? Szívesen látjuk őket?
Azt hiszem, a kérdésében benne van a válasz. Ha démonizálódnak a menekültek, ha úgy állítják be őket, mint akik elveszik a földünket, a munkánkat, az életünket, akkor nyilván ez a nagyon nyitott attitűd sokaknál – nem mindenkinél – változhat. Akkor becsukódnak az emberek, akár ellenséges érzés is kialakulhat. Ez természetes emberi magatartás. Szélesebb horizontú spektrumon kell mozogni ahhoz, hogy ezen az ember túl tudjon lépni.
Az egyik menekülttől hallottam a minap, aki egy távoli országból érkezett, hogy úgy vette észre, vannak jó menekültek és rossz menekültek. A jó menekültek most azok, akik Ukrajnából jönnek. A rossz menekültek, akik korábban jöttek, és mindenféle kérvényekkel bombázzák a különféle szerveket, hogy maradnának. Ahány ember, annyi megítélés. Mindennek ellenére nagyon úgy látom – és ez a mostani krízis is alapot ad az optimizmusomnak –, hogy nyitottak, segítőkészek, vendégszeretők vagyunk. Hogy kivel, meddig és hogyan? Ezt majd a történelem megmondja.
