Kétféleképp lehet értékelni a héten megjelent híreket, miszerint Ukrajna és Moldova megkapja az Európai Unió tagjelölti státuszát, Georgia pedig – legalábbis egyelőre – csak perspektívát kap, hogy egy nap csatlakozzon a klubhoz.
Az egyik a cinikus olvasat. Lehet, hogy ez lesz az, amelyik megvalósul. Ennek az iskolának a hívei rámutatnak, hogy az Európai Bizottság ajánlása és a 27 uniós vezető e heti jóváhagyása rendkívül szimbolikus, sőt történelmi jelentőségű. Hozzáteszik azonban, hogy ennek nem sok gyakorlati haszna lesz a jövőben, kevés dolog változik.
Bármilyen is legyen a státuszuk papíron, a triónak továbbra is meg kell küzdenie a Kreml közvetlen és lappangó fenyegetéseivel, miközben megpróbálnak közelebb kerülni a nyugati intézményekhez, és eltávolodni Moszkva befolyási szférájától. Ukrajnában ez jelenleg élet és halál kérdését jelenti – mind a polgárok, mind maga a nemzet számára. Semmi sem garantálja, hogy ez nem lesz hamarosan így Georgia és Moldova esetében is.
Van egy határ
Az azonban eléggé biztos, hogy még a frissen szerzett tagjelölti státusz sem lesz elég ahhoz, hogy az EU segítsen, ha Moszkva úgy dönt, hogy még jobban beavatkozik. Igen, lesz pénzügyi és katonai segítség, valamint szankciók Oroszországgal szemben, de az uniós polgárok nem fognak meghalni ennek a triónak az uniós törekvéseiért.
Sőt az EU polgárai talán hamarosan meg is unják a jelenlegi ukrajnai háborúval együtt járó felpörgő inflációt és a magasabb élelmiszer- és energiaárakat. Moszkva számít is erre, és lehet, hogy télre mindez beválik.
Ott van még az a tény, hogy valószínűleg évekig, ha nem évtizedekig fog tartani, amíg a trió csatlakozik. Mindhárom ország szegényebb, mint bármelyik nyugat-balkáni uniós aspiráns, amelyek mind csigatempóban haladnak Brüsszel felé. Mindegyikük korrupcióval, igazságügyi hiányosságokkal és befagyott (vagy akár nagyon is kiélezett) konfliktusokkal küzd – hogy csak néhány buktatót említsünk.
Ráadásul még nem is érintettük az EU azzal kapcsolatos vonakodását, hogy egyáltalán bővüljön. Ez az egyik fő oka annak, hogy 2013, Horvátország csatlakozása óta nem vett fel új tagot, és valószínűleg egyhamar nem is fog. Sokan, különösen a gazdagabb Nyugat-Európában inkább elmélyítik az uniós integrációt, és több pénzt költenek saját polgáraikra, mint hogy a szegényebb újonnan csatlakozókat dotálják.
Az idealista olvasat
Mégis van egy meggyőző és sokkal idealistább olvasata annak, ami ezen a héten történt. E szerint a meghozott döntés nemcsak Ukrajna, Moldova és Georgia, hanem maga az Európai Unió számára is az egyik legjelentősebb.
Sok tekintetben újraéleszti az Erasmus- és Schengen-generáció reményeit, amelyeknek én is a részese voltam.
Ezt a generációt a berlini fal leomlását követő eufória formálta. Számunkra a határok mesterséges vonalakká váltak az európai térképen, miközben olcsó EasyJet- és Ryanair-járatokkal jártuk az egész uniót, hogy találkozzunk más nemzetek fiataljaival, akikkel külföldi tanulmányi csereutak során barátkoztunk össze.
Láttuk a közös valuta létrehozását és egy olyan Európát, amely ismét mindkét tüdejével lélegzett, amikor tizenegy, korábban a Szovjetunióhoz, a Varsói Szerződéshez vagy a volt Jugoszláviához tartozó ország csatlakozott a klubhoz.
Engem is magával ragadtak ezek az álmok, és még 2005-ben csillogó szemmel írtam egy diplomamunkát arról, hogy Lengyelország és Németország hogyan győzte le a több évszázados ellenségeskedést, hogy mindkét nemzet polgárai ma már többet kereskedhetnek, tárgyalhatnak szabályokról és utazhatnak egymás országába, mint valaha, mivel egyazon békés politikai unió tagjai. Ha ez a csoda megtörténhetett ott, ahol egykor csak vér és bizalmatlanság volt, akkor bizonyára nem lehet megállítani az EU-t – szólt az érvelésem.
A következő évben írtam egy még nagyratörőbb mesterszakdolgozatot arról, hogy az EU valójában hogyan bővülhetne örökké. Még akár az európai akcentusú kultúrával rendelkező Ausztrália is tag lehetne – elmélkedtem, majd merészen megjósoltam az izraeli–palesztin konfliktus végét, amikor 2050 körül mindketten csatlakoznak az EU-hoz.
Brüsszelben a hasonlóan idealista lelkek körében a legfontosabb külpolitikai eszköz az volt, hogy „fénnyel világítsuk be az alagút végét”. Ha perspektívát adnánk arra, hogy egy nap csatlakozhatnak hozzánk az EU fővárosában, az elég lendületet adna az előremutató európaiaknak Ukrajnában, Georgiában és Moldovában (és miért ne lehetne még Törökországban és Oroszországban is?). E lendület segítené őket, hogy végigcsinálják a szükséges reformokat, és részesei legyenek a valaha volt legnagyobb békeprojektnek.
De jött a valóság, és lekevert egyet
A valóság mindig kemény pofont kever le az idealistáknak, és számunkra ez kivételesen brutális ébredés volt. A pénzügyi válság majdnem szétszakította az eurózónát, és az északi és déli országokat csúnya, alig gyógyuló ellentétekbe sodorta.
Az ezt követő migrációs válság rávilágított arra, hogy még mindig mély kelet–nyugati szakadék húzódik, amelyet tovább súlyosbítottak a jogállamiság különböző hiányosságai.
Hirtelen egyre több hang hallatszott arról, hogy vajon tényleg olyan bölcs dolog volt-e az EU keleti bővítése. Aztán Nagy-Britannia kilépett, és az unió politikailag meggyengült, bizonytalanná vált, hiszen az uniós bővítés egyik legnagyobb támogatója került ki.
Mindeme potenciális KO-k során az EU-ba igyekvők megalázva és csalódottan élték meg, hogy Brüsszel önmaga köldökének nézegetésével van elfoglalva. A nyugat-balkáni országoknak 2003-ban ígért, a kilencvenes évek borzalmainak leküzdésére szolgáló tagság vigasztaló takaróját soha nem adták meg igazán. Így Bosznia működésképtelen, Koszovó még mindig el nem ismert árva, az egész régió pedig nacionalizmusban és keserűségben vergődik.
Hasonlóképpen Georgiában és Ukrajnában jöttek és mentek a bátor rózsás és narancsos forradalmak, ahogy a georgiai–orosz háború is, az Euromajdan, a Krím annektálása, a donbászi háború, valamint az EU-párti kormányok felemelkedése és bukása Moldovában.
Mindez anélkül, hogy az EU túlságosan is törődött volna azzal, hogy segítő kezet nyújtson. Igen, a vízumliberalizáció megvalósult, ahogy a társulási megállapodások aláírása is, amelyekben Brüsszel elismerte a trió „európai törekvéseit”. De ennél tovább nem ment.
Egészen mostanáig.
Lehet, hogy pátoszos, de sokan hisznek még benne
Lehet, hogy kellett hozzá egy brutális háború és több ezer halott, de Brüsszel végre ráébredt arra, hogy emberek harcolnak és halnak meg az eszmékért, amelyekről azt hirdeti, hogy fontosak neki.
Hiányosságaitól függetlenül ez még mindig egy olyan unió, amelynek egyre több európai akar a részese lenni. Számukra végre kigyúlt a fény az alagút végén, és ezt még egy megrögzött cinikus sem tudja kioltani.
Láttuk a közös valuta létrehozását és egy olyan Európát, amely ismét mindkét tüdejével lélegzett, amikor tizenegy, korábban a Szovjetunióhoz, a Varsói Szerződéshez vagy a volt Jugoszláviához tartozó ország csatlakozott a klubhoz.
