Elégett az Alföld kukoricatermése az emberemlékezet óta nem látott idei aszályban és forróságban. A szerencsésebb gazdáknak csak a termésük kétharmada veszett oda, de sokan vannak, akik rosszabbul jártak. A jószágtartók már most bálázzák a kukoricát, meg sem várva az őszi kárfelmérést és kártalanítást, inkább mentik állataik takarmányát. A Homokhátságon, amelyet az ENSZ 2020-ban hivatalosan is félsivataggá minősített, gyakorlatilag már semmilyen haszonnövényt nem éri meg termeszteni. Azt a gazdák sem tudják, mit kellene vetniük ahhoz, hogy abból legyen is valami. Szakemberek szerint idén már négyszázmilliárdos a kár csak Bács-Kiskunban. Egy ökopatriótákból és gazdákból álló egyesület mindeközben csatornákat torlaszol el és vízzel áraszt el földeket, hogy megemelje a talajvíz szintjét. Sokan közülük azt mondják: Magyarországon nem vízgazdálkodás, hanem vízrablás folyik. Történetek gazdákról az aszály sújtotta magyar vidékről.
Az elkeseredettség Csomolungmája
Kulcsár László Balázspusztán – félúton Szabadszállás és Kerekegyháza – között él és gazdálkodik. A 44 éves férfi parasztnak és ökopatriótának vallja magát, aki egyben a Zöld Gerilla nevű Facebook-csoport alapítója. Kérdésünkre, hogy mikor volt itt utoljára eső, felnevet, majd azt mondja:
„Nem tudom a vasárnapi három cseppet minek vegyük. Ebben a hónapban nem volt semmi, értékelhető eső júniusban volt talán. Mi errefelé már úgy vagyunk vele, hogy nem hisszük el, hogy létezik harmat és nem hisszük el, hogy létezik eső. Errefelé ezek nincsenek már, ezek nem létező fogalmak”
– magyarázza a férfi, aki a Homokhátságon próbál boldogulni. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO már két évvel ezelőtt félsivatagi övezetté nyilvánította a Homokhátságot, elemzései szerint az elsivatagosodás veszélye fenyegeti a tájegység nagy részét.
„Ez katasztrófa. 44 éves vagyok, de ilyet még nem láttam. Olyat már láttam, hogy augusztusban elkezdtek sárgulni a falevelek, de ilyet, hogy már júniusban lehullik, még ilyet nem láttam. Itt, a környékünkön még a nagy öregek sem találkoztak ilyen időjárással: vagyis emberemlékezet óta nem volt ilyen szárazság, mint ami most van”
– mondja a férfi, akinek harminchektárnyi kaszálója van, ami száz évvel ezelőtt még egy vizes, mocsaras, mélyen fekvő terület volt. Szerinte neki szerencséje van, mert ez a terület eddig több hozamot hozott a fekvése miatt, mint a magasabban fekvő gyepek.
Úgy látja, hogy a szomszédos területek gazdáinak szerinte a tavalyi hozam negyedét érik csak el a földjeik a sosem látott forróság miatt.
„Ha az egész területet nézzük, akkor több mint a felét elvesztettem a szénámnak, ha a normális minőségű részt nézzük, akkor – most kapaszkodj – van egy nagyon jó minőségű, 22 hektáros táblám, ami öt évvel ezelőtt tudott 299 bálát. Ugyanazzal a kaszával, ugyanazzal a bálázóval, ugyanúgy 120-as kicsi körbálából idén már csak 130-at adott. A többi földről ilyen nádas-sásos csádé jön le, ami inkább aljadzónak való a lovak alá. A jó minőségű szénámnak elveszett a kétharmada.”
Kulcsár Lászlónak már csak hét lova és egy marhája van, abszolút a kis gazdák közé tartozik, de a szárazság és a vízhiány miatt már most másfél milliós a kára.
„De nem a pénz számít, hanem az az ideg, ami lassan megesz. Nekem van egy időjárást előrejelző készülékem, úgy hívják, hogy vályogosgödör. Ha abban márciusban áll a víz, akkor lesz legelőm és lesz téli takarmányom. Na, most az elmúlt négy év márciusában ebben a gödörben nem volt víz”
– mesél a mindennapjairól az ökopatrióta, akinek onnantól kezdve gyomorgörcse van, ahogy meglátja tavasszal a csontszáraz vályogosgödrét. Azt mondja: addig nem adja fel, amíg az állatait etetni tudja.
„Amíg ki tudom teleltetni a jószágaimat, addig bírom. Ha le kell lőnöm a lovaimat, akkor majd lelövöm, aztán majd jövök én, ennyi. Ez egy ilyen történet. Ha vége a játéknak, akkor vége a játéknak, mert nekem a jószágaim nélkül nincs élet”
– mesélte elkeseredésében a Szabad Európának Kulcsár László.
A Tisza-parti klímamenekült története
Balogh Péter három lovával menekült el a saját földjéről. Az egykori egyetemi oktató a Tisza pödörületében, Nagykörűn él. A tősgyökeres Tisza-menti férfi egyszer megpróbált elköltözni a Dunántúlra, már majdnem házat is épített ott, de még az építőanyagot is otthagyta, mert annyira húzta vissza a szíve a folyó mellé.
A geográfus-gazdálkodó évekkel ezelőtt gyepre állt át. Vannak szántói is, de nem is ért a gépekhez, meg nincs is neki, ezért inkább bérbe adta a területét. De ebben az évben neki sem áll jól a szénája.
„Van egy tízhektáros kaszálóm, azon tud lenni nyolcvan bála széna. Most lett rajta 14, amiből a traktoros fizetség fejében elvitt kilencet, nekem öt maradt. Ennyit számít az, hogy vizes a táj, vagy nem”
– meséli a férfi, akinek korábban száz marhája és negyven juha is volt, de mostanra már csak a lovait tartotta meg.
„Tíz hektárt be is kerítettem, mert nagyon jó nedves, szikes terület, de egy hónappal ezelőtt el kellett onnan hozni a lovaimat, a papíron legcsapadékosabb hónapban, amikor zöldnek kellene a gyepnek lennie kaszálási szezon után, akkor nekem rozsdabarna volt. Elégett minden, ezért a lovaimmal együtt klímamenekült lettem. Most ott tartok, hogy házalok a lovaimmal, ahol tudnának legelni, biciklivel viszem le őket itatni a Tiszához. Addig is szénát kapnak jobb híján, ami nem jó a lónak nyáron. Nem tudok élni a saját földemen, mert ellopták a vizem. Nem a csapból, hanem a tájból, ahol élek”
– magyarázza az egykori egyetemi oktató, aki szerint ami most Magyarországon történik, az nem természeti katasztrófa, hanem koncepcionális emberi hiba. Balogh Péter azt mondja: drágán ellenműködő rendszereket hoztak létre az elmúlt évtizedekben az országban, amelyekkel folyamatosan vezetik ki a vizet Magyarország területéről. Szerinte a nagy vizekből – tehát például az árvizekből, belvizekből – oldalirányú medrekkel el kell vezetni a vizet, de nem a víztározókba, hanem a táj természetes medencéibe, a természetes víztározóiba.
„Hol a víz? Hát ha kivezetjük az országból a vizet, akkor nincs, legalábbis nem nálunk van a víz. Amióta nyílegyenesre szabályozták a Tiszát, még gyorsabban szalad kifele az országból a víz, a kanyargásban az volt a jó, hogy több ideig volt vizünk. Akkor mi tartja itt? Az élő talaj és a növényzet, a harmincméteres, többszintű erdők”
– magyarázza lelkesen a férfi, aki szerint a politikának és a mindenkori vezetésnek fel kellene fognia, hogy a jelenlegi vízgazdálkodás nem jó és nem is hasznos.
A haldokló táj gyermekei
Bács-Kiskun megye Homokhátság. A magyar félsivatag szívében a 44 fok már mindent megsütött, még azt is, amit öntöztek. A környéken már a szőlőt is öntözni kell, pedig azt éppen azért telepítették ide, a homokba, mert úgy tudták, hogy mindent kibír. Mostanra kiderült, hogy azért mindent nem. Így járt errefelé az uborka és a tökfélék is, amelyek akkor is kiszáradtak és megégtek, ha öntözték.
Jászszentlászlón találkozunk Toldi Csabával, aki ugyancsak gazdálkodó, egyben a Dongér–Kelőér Vize Egyesület elnöke. Megkérjük, hogy mutassa meg azt a tavat, amely a falu közepén áll, és amelyet a GPS idefele jövet mutatott. Végül a tó közepén kérdezem arról, hova tűnt a Kerek-tó.
„Tó nincs, a víz gyakorlatilag elpárolgott belőle, de nem most. Már évekkel ezelőtt. Az elmúlt tizenkét évben mindig csak tavasszal volt benne víz, azelőtt meg sokszor mindig”
– meséli Toldi Csaba, aki szerint a Homokhátság kellős közepén évtizedekkel ezelőtt még nyüzsgő élet volt a tónál, a házakat is köré építették a faluban.
„Egy 1936-os fotóm van a tóról, amint egy nő éppen fejest ugrik, óriási közösségi élet volt a tóparton öltözőkabinokkal, csónakházakkal. Nagyon jó volt az iszap is, amin most állunk, gyógykezelésekre jártak ide az emberek.”
Azt, hogy mit érdemes errefelé termeszteni, ha nincs víz, Toldi Csaba sem tudja. A gabonahozam a vízhiány miatt már csak harmada az évekkel ezelőttinek. A fűfélék egyszerűen kiégnek és az erdők is elpusztulnak a Homokhátságon. Éppen ezek miatt adta fel a férfi is a homoki gazdálkodást. Állatokat csak saját magának tart, legfőképpen kakast, abból vagy százhúszat, néha kakast cserél birkára vagy arra, amire a családjának épp szüksége van. Azt mondja, újra divatba jött a cserekereskedelem, mindenki ezt csinálja.
Az állatoknak viszont takarmány kell, ezért termeszt növényt. Idén egy 3,3 hektáros lucernatábláról összesen egybálányit tudott betakarítani, mert a növény a téli szárazság miatt ki sem tudott bújni a földből. Az egybálányi lucernája végül 33 ezer forintjába került, mert ennyi volt a bálázógép költsége.
„Olyan mennyiségű itt a kár, hogy csak kukoricára és napraforgóra számoltak több mint négyszázmilliárdot a szakemberek csak a Homokhátságon”
– mondja Csaba, aki szerint nagy a baj, és éppen ez ellen akarnak tenni.
A Homokhátságról gyakorlatilag lefolyik a víz. A talajvizet csak a lehulló csapadék tudja pótolni, vagyis tudná, ha esne. (Utoljára értékelhető csapadék ezen a területen 2019-ben esett – B. R.) Az ötvenes években kiépített az állam több ezer kilométernyi csatornahálózatot, hogy elvezessék a Tiszába az itt felgyülemlett vizet, de akkor még más idők jártak: az itt élőknek komoly problémát okozott a belvíz. Azóta megváltozott ugyan minden, de egyvalami nem: ha van is víz, az gyakorlatilag a csatornákon keresztül átszalad a Homokhátságon, egyenesen a Tiszába. Ezért alapították meg három település – Jászszentlászló, Móricgát és Szank – ökopatriótái és gazdái a Dongér–Kelőér Vize Egyesületet, akik a csatornák eltorlaszolásával földeket árasztanak el.
Százezer forintból kétszázmillió
A homoki talaj olyan, mint a szivacs, beszívja a vizet, és a talajvíz szintje szép lassan elkezd megemelkedni. Az egyesületnek már hét kútja van, amelyekben folyamatosan figyelhetik a talajvíz emelkedését vagy süllyedését. Ezen a héten a kunsági vízügyesek adatai szerint a környéken lévő 6500 kilométernyi csatornában sehol sem volt víz. De 2019-ben, amikor utoljára rendesen kapott az esőből a Homokhátság, Toldi Csabáék gyorsan léptek, és a helyi vízügyesek ámenjével ötezer forintnyi homokkal eltorlaszolták az egyik csatornát. A víz elterült a közeli földeken, és a helyi gazdák a zöldtömegmérés alapján nyolcszoros hasznot tudtak a felszíni vízborítással elérni. Akkor három területet árasztottak el vízzel, ahol 340 centi mélyen volt a talajvíz. Ez ritkaságszámba ment a Homokhátságon, ahol általában hat-nyolc méter között van a talajvíz, de az sem ritka, hogy csak tizenegy méter mélyen. Ezt semmilyen növény nem éri el, még a fák sem.
Azonban a főcsatornához csak idén februárban férhettek hozzá az egyesület tagjai nem kevés bürokratikus kört befutva. A földeket újra elárasztották, és azt mérték, hogy a kifolyatás pontjától számítva onnan 746 méteres távolságra is jelentősen emelkedett a talajvíz szintje.
„Rögtön hívtam a Szegedi Tudományegyetemet, hogy számolják ki, hogy a 746 méter sugarú kör mekkora terület és mennyi vizet töltöttünk bele a talajba. Barta Karcsi docens mondta is fejből telefonban, hogy négyzetméterenként kétszáz liter vizet engedtünk a talajba az általunk elárasztott 44 hektár minden négyzetméterére. Amit visszaosztottunk köbméterre, merthogy ennek ára van, mindenki fizet vízdíjat. Kiszámoltuk, hogy két óra alatt százezer forintot költöttünk az elzárt víz pótlására, de az a víz, amit a 44 hektárnyi földbe juttattunk, kétszázmillió forintot termelt nekünk”
– magyarázza Toldi Csaba, az egyesület elnöke, aki szerint így lehet megfogni a vizet ott, ahol nincs csapadék.
Sivatagi hajóút egy Merci kombival
Toldi Csaba öregedő Merci kombijával vágunk neki a homokdűnéknek Jászszentlászló és Móricgát között, hogy megnézzük, hol áll most a talajvíz az egyik kútjukban. Miközben a boldogságban nem, de a homokban szinte úszunk a kocsival a nevadai sivatagra hajazó magyar táj kellős közepén, vezetés közben azt mondja az egyesület elnöke: életében csak egyszer akadt el ezen az úton ezzel a kocsival – idén februárban. De a kombit autópályára tervezték, nem a magyar Dakarra.
„Abban reménykedem, hogy nem áll le velünk az autó. Nem lehet kikapcsolni benne a menetstabilizátort, ezért úgy érzi a homokon az ESP, hogy mindennek vége, mert csúszkál a kocsi, ezért elkezdi magától nyomni a féket. Itt csuma gázzal kell közlekedni, mert ha elkap a homok, véged. Nem az úton megyünk, igazából itt nincs is út”
– mondja Toldi Csaba, majd egy nagyobb domb előtt befékezi az autót a menetstabilizátor, és tengelyig süllyedünk a homokban. Fél órán keresztül próbáljuk kiásni a kocsit, de indításra csak még jobban bekaparja magát. Feladjuk. Csaba végül egy helyi gazdát hív fel, hogy siessen a segítségünkre, és húzzon ki minket a csávából. Az egyesület elnöke végül bevallja: ilyen terepre kombival csak a nagyon elszántak és a nagyon csórók jönnek. Azt már nem részletezi, hogy ő melyik.
Amíg várunk, próbálunk árnyékot keresni a 44 fokban a semmi közepén, de egy-két bokron és három kiszáradt, lomb nélküli fán kívül nem találunk semmit. Végül egy-másfél órányi várakozás után egy terepjáróval befut a megmentőnk.
Szevasztok, itt van hideg víz, igyatok! – ajánlkozik Fricska Zsolt palackot nyújtva Csabának, aki szabadkozik: nem akarok beleinni a vizedbe. Ne beleigyál, hanem kifelé belőle! Kértek rántott csirkecombot? – hangzik a szürreális kérdés.
A terepjárójával fél perc alatt szabadítja ki a homok nyelte kombit, így már Zsolttal kiegészülve folytatjuk utunkat a dűnék között. A terepjáró útját követve néhány száz méter után elérjük a kutat, amelyet Zsolt ásott ki nemrég két munkagéppel, hogy megtalálja, milyen mélyen van a víz. Toldi Csaba lézerrel mér: nyolc és fél métert mutat a műszer.
„Napról napra megy lefele, egyre mélyebben van. Ígéretet kapunk mindenfelől, hogy jobb lesz, de ha így megy tovább, akkor az ország középső része már nem félsivatag, hanem sivatag lesz. Az emberek megélhetése, a gazdálkodók léte forog kockán, és csodálkoznak azon, hogy a takarmánynak meg mindennek megy fel az ára az égekbe”
– mondja Fricska Zsolt a gödör mellett állva. A férfi ötven hektáron gazdálkodik. A képlet nála is ugyanaz, mint a többi gazdánál: a szemes terményei hozama alig érik el a tavalyi harmadát, a gyepjei kiégtek. Zsolt szerint itt vízrablás van, nem vízgazdálkodás. Kérdésemre, hogy miért csinálja még mindig, ha nem éri meg, határozott és logikus válasza van, amivel nehéz lenne vitatkozni, nem is teszem.
„Hogy megéri-e? Nem. De nekem alkalmazottaim vannak, most küldjem el őket? Mert ez volna a legegyszerűbb, hogy elküldöm őket, és akkor én is elmegyek valahova dolgozni. De ő meg a családja mit fog enni? Ha jól sikerül a jószágállományom ebben az évben, annyit se keresek, mint a saját munkásaim. De nekem ebben van az egész életem, az összes mindenem, az összes befektetésem, és a családom is ebből él. Próbálunk még egy kicsit kitartani, de ha ez így megy tovább, akkor abba kell hagynunk, mert ez így itt nem megy tovább”
– magyarázta a gazda.
Törzsszövetség
Azt, hogy mekkora baj van a magyar agrárszektorban, a kormány is elismerte.
„A búzánál elkönyvelt mintegy 25 százalékos terméskiesés után mára a kukoricaállomány az Alföldön és Közép-Magyarországon a területek jelentős részén lényegében megsemmisült, a tartós vízhiány most már a dunántúli régiók termését is fenyegeti” – mondta Nagy István agrárminiszter, aki azt is bejelentette: az energiaárak emelkedése és a rendkívüli aszályhelyzet miatt a kormány aszályveszélyhelyzeti operatív törzset alakít.
Az Agrárminisztérium a Szabad Európának küldött válaszlevelében azt írta: ugyan még zajlik a nyári betakarítás, de a becslések alapján valamennyivel négymillió tonna alatti búzatermés várható. A minisztérium szerint a hazai ellátásra nagyságrendileg hárommillió tonna terményre van szükség, így az ország kenyere és élelmiszer-ellátása biztosított. Emellett kitértek válaszukban arra is, hogy a biztonságos élelmiszer-ellátás alapja az öntözésfejlesztés is, amire ugyancsak kiemelt figyelmet fordít az agrártárca.
