A kárpátaljai magyarságnak semmi köze két szláv nép háborújához – mondta nemrég Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár. Az orosz agresszió miatt etnikailag homogenizáló Ukrajnában ilyen kijelentések nélkül is megszűnés fenyegeti a magyar kisebbségi közösséget. Úgy tűnik, a magyar kormány is arra készül, hogy Kárpátalja kiürül.
2021-es, a magyar kettős állampolgárság szlovákiai és ukrajnai kezeléséről szóló cikkünkben (amely itt és itt olvasható) azt írtuk, hogy „Ukrajnában a magyar diplomácia vaksága (elbizakodottsága) és a háborúban álló ország intenzív nemzetépítése fenyegeti a kettős állampolgár magyarokat”.
A helyzet azóta rosszabbodott. A háború miatt az ukrán kormány nemzetiesítő politikája sokkal erőszakosabb, de felerősödött a magyar kormánynak az EU-ban egyedülálló ukránellenes retorikája is.
Egyik sem könnyíti meg a kárpátaljai magyarság helyzetét, akik közül sokan elmenekültek a háború elől, de becslések szerint négyszázan közülük katonák. Ukrajna szuverenitásának Orbán Viktor általi megkérdőjelezése még csak áttételesen csapódhat le rajtuk, de a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárának egy szlovákiai magyar ifjúsági táborban tett, július eleji kijelentése már közvetlen veszélybe sodorhatja őket.
Potápi Árpád Martoson nyíltan illojalitásra szólította fel őket országukkal szemben, amikor azt mondta, hogy a 150 ezer kárpátaljai magyarnak nem feladata, hogy segítsen abban, melyik szláv ország nyerje meg ezt a háborút.
Megkerestünk egy, a háború kitörése óta Magyarországon élő kárpátaljai magyart és három, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakértőt, hogy értelmezzék nekünk ezt a kormányzati kijelentést. A budapesti ukrán követséget is reakcióra kértük, de nem válaszolt.
Illojálisak-e a nemzeti kisebbségek államukkal?
Mielőtt a kérdésre választ keresnénk, lássuk azt is, hogy évtizedes nemzetiesítő beszédmód, milliárdos költségű magyar történelmi filmek és az iskolai honvédelmi oktatás bevezetése dacára a magyarországi magyarok között is 62-ről 35%-ra csökkent azok aránya, akik egy közvélemény-kutatásban azt mondják, hogy külső támadás esetén harcolnának hazánkért.
Visszatérve Kárpátaljára: a magyar államtitkár kijelentését kárpátaljai menekült megkérdezettünk „egy újabb, Ukrajna politikai vezetéséhez címzett, felesleges, átgondolatlan politikai fricskának” tekinti. Válaszlevelében hangsúlyozta, hogy nekik, kárpátaljai magyaroknak állampolgári kötelességük Ukrajna védelme, amit – csakúgy, mint Magyarországon – törvény ír elő.
„Az más kérdés, hogy ezzel a kötelességgel mi, kárpátaljai magyarok morálisan nem tudunk százszázalékosan azonosulni – tette hozzá. – Egyrészt amiatt, mert úgy érzem, nekünk csak kötelességünk van Ukrajnában, de jogunk például az anyanyelvi oktatáshoz, a szabad nyelvhasználathoz, a nemzeti önrendelkezéshez nincs. Pedig ha nem én döntök ilyen húsbavágó kérdésekben, ha nincs meg a választás lehetősége, akkor nehéz sajátomnak, demokratikusnak érezni azt az országot, ahol élek, pláne fegyvert ragadni vagy az életemet adni érte. Talán ha így érvelt volna Potápi államtitkár úr, akkor sokkal komolyabb politikus látszatát keltette volna.”
Jelezte azt is, hogy pontatlanság 150 ezres kárpátaljai magyarságról beszélni, már messze nincsenek annyian. 2017-ben 130 ezerre becsülte a számukat egy akadémiai kutatás, de ez már a háború előtt tovább csökkenhetett. Az egyik magyar szervezet vezetője, Zubánics László a szlovákiai Napunknak azt mondta, hogy jelenleg 75–100 ezer magyar élhet Kárpátalján, és valószínűleg a kisebb szám a pontosabb.
A nemzeti kisebbségek általában gyengébben azonosulnak az államukkal, különösen, ha etnikai/kulturális alapon határozza meg magát. Ahogy a kérdés nemzetközi ismertségű kutatója, Rogers Brubaker írja: „míg egyesek a »fogadó állam« intézményeiben való teljes és kooperatív részvételt, mások a szeparatista, együttműködést kizáró alapállást helyeslik”.
Egy országon belül is különbözhet ugyanannak a kisebbségnek az alapállása, amire a tudós a két világháború közötti Csehszlovákiában élő szudétanémeteket hozza példának 1996-os tanulmányában. Ott a csehszlovák pártokkal való együttműködést és a koalíciós kormányokban való részvételt támogató aktivisták és az együttműködés e formáit elvető negativisták álltak szemben egymással 1920-ban.
A nemzeti kisebbség ugyanis nem egy rögzült entitás vagy egységes csoport, ahogy ezt az esszencialisták – mint a magyar kormány vagy sok utódállami politikus - tekinti, hanem egy differenciált és versengő mezőny, amelyben különféle szervezetek, pártok, mozgalmak vagy egyéni politikai vállalkozók mozognak, „miközben mindegyik »reprezentálni« igyekszik a kisebbséget annak tagjai, a fogadó állam vagy a külvilág számára, és mindegyik a csoport legitim reprezentációjának monopolizálására törekszik”.
Az esszencialista etnikai megközelítés ezzel nem tud/akar mit kezdeni. A Fidesz-szövetséges „nemzeti” magyar tömörülés tiltakozott a 2021-es szlovákiai népszámláskor bevezetett kettős identitás kategória ellen; Kövér László nevezte a szlovákiai magyar politika harminc éve fontos szereplőjét, a multietnikus pártot gründoló Bugár Bélát „olyan szlovák politikusnak, aki jól beszél magyarul”; a magyar miniszterelnök pedig köröm alatti tüskének Bugár pártját, a Hidat.
Az állampolgári és a kulturális nemzeti identitás kettős kötődése szembemegy az etnikai/kulturális alapú és Budapest-központú magyar nemzetegyesítéssel. Amellett, hogy az ukrán külügy korábbi, hasonló lépésére adott válasz, ez is magyarázhatja a magyarországi nagyköveti poszt várományosa, a fronton harcoló Sándor Fegyir magyarországi befogadónyilatkozatának várakoztatását. Ő ezt a kettős kötődést demonstrálja azzal, hogy ukrán és magyar zászlót is tűz egyenruhájára – ami persze nyilvánvalóan a két ország közti kommunikációs csata része is.
Ehhez kapcsolódóan: Zelenszkij: Kárpátalja a gazdasági és társadalmi növekedés egyik motorja lehet
Alakuló és változó nemzeti identitások
„A nemzetiség nem szilárd, adott, eltörölhetetlen, objektív módon megállapítható sajátság; még a szubjektív, önazonosítás útján létrejövő nemzetiség is változik az időtől és az adatfelvétel kontextusától függően, s ezért nem mérhető úgy, mintha maradandó tény lenne, amit egyszerűen csak regisztrálnunk kell” – írta már idézett, Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában című tanulmányában Rogers Brubaker.
Ukrajna elmúlt húsz éve ennek tanúsága. Fedinec Csilla mondta a G7-nek: „Az invázióval kiderült, hogy attól, hogy oroszul beszél a keleti és a déli megyék zöme, a többség korántsem orosz érzelmű. A beszélt nyelv és az identitás nem esik egybe. Akik ott maradtak és ott élnek, és a háború végével nem fognak elmenni Oroszországba, azokat igenis meg kell védeni. Nem lehet az oroszokat párianemzetté nyilvánítani” – utalt az orosz anyanyelvi oktatás ukrajnai megszüntetésére és általában az oroszok differenciálás nélküli biztonságpolitikai kockázatként való kezelésére (szekuritizációjukra). Ő egy éve lapunknak azt mondta, hogy „Oroszország, amely háborút indított, hogy felszabadítsa az ukránok alól az oroszul beszélő Ukrajnát, ezzel mindenkit ukránná tett”.
Ukrajna példája mutatja, hogy az identitás változik, és a nyelv csak az egyik lehetséges hordozója. (Pár éve még Zelenszkij is oroszul beszélt.) Az identitásra hat az is, hogy melyik ország, nemzet vonzóbb, magasabb presztízsű: az etnikai vagy a lakóhelyi. Ukrajna/Majdan esetében – baloldali antikolonialista kritikákat kiváltva, lásd lejjebb Kiss Tamás véleményét – sokan civilizációs választásról is beszélnek Oroszország és a Nyugat között. Az EU kijevi biztonsági missziójának volt politikai igazgatója, Jarábik Balázs szerint Ukrajnában „az Oroszországtól való elfordulás és a Nyugat felé fordulás erősen jellemzi a 2014 utáni identitáskeresést, illetve identitástalálást”.
A kettős identitással nem is számolva még a fix nemzeti identitás jelentősége is különbözik egyes emberek identitásstruktúrájában. A transznacionalizáció gyengíti a súlyát, a skála másik végén pedig még háború sem kellett hozzá, hogy egy szlovákiai „nemzeti” politikus azt hirdesse: „Hivatásunk: magyar!”
Egy baloldali megközelítés
Másik megkérdezettünk, az erdélyi szociológus Kiss Tamás az atlantista mainstreamtől eltérő baloldali pozícióból értékeli az orosz háborút. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet főmunkatársa írásos válasza első mondatában „igen kellemetlen feladatnak” nevezte a magyar kormány – így Potápi – ukrán–orosz háborúval kapcsolatos álláspontjának értékelését.
„Egyrészt ugyanis a lehető legtávolabb áll tőlem bármifajta ukránpárti militarizmus – kezdte. – A háború okai összetettek. Nyilvánvalóan Oroszország indított háborút a vele szomszédos Ukrajna ellen, mégpedig (szerintem) elsősorban imperialista (és nem orosz nacionalista) megfontolásból. Az orosz birodalmi gondolattal nem különösebben szimpatizálok.
Ugyanakkor a nyugati államok és vezetők ukrán szuverenitásra való hivatkozását (ami a területi szuverenitás mellett arra vonatkozik, hogy egy ország úgymond szabadon megválaszthatja, hogy mely geopolitikai blokkhoz tartozik) szintén álságosnak tartom. 2004, majd 2014 után a nyugati hatalmak geopolitikai soft power eszközökkel alakítottak ki Nyugat-párti, úgymond demokratikus többséget egy mélyen megosztott társadalomban, valójában annak elemi érdekei ellenében. Továbbá 2014 és 2022 között eredményesen militarizálták az országot, olyannyira, hogy 2022 után alkalmasnak bizonyult egy Oroszországgal való proxyháború megvívására.”
Mások, így a lapunknak 2022 áprilisában nyilatkozó Fedinec Csilla Ukrajna-szakértő szerint viszont a háború pontosan megmutatta, hogy reálisak voltak az ukránok (és az ukrán militarizációt segítő nyugati országok) félelmei. Még akkor is, ha Jarábik Balázs, az EU kijevi biztonsági missziójának volt politikai igazgatója lapunknak azt mondta korábban, hogy „2019-ben hetven százalék szavazott Zelenszkijre, és elsősorban azért, hogy békét hozzon, ne háborút”.
Válaszában Kiss Tamás kisebbségpolitikai szempontból hasonlóan értékeli az ukrán többségi nacionalizmust, mint kárpátaljai menekült megkérdezettünk: nem a háború előidézte természetes patriotizmusként. „A háborúnak borzalmasak a következményei, nem csupán a sokat szenvedett ukrán lakosságra, hanem a kisebbségpolitikai rezsimekre és általában a nyugati (beleértve kelet-közép-európai) országok közbeszédére.
A kisebbségpolitikák tekintetében olyan agresszív, egynyelvű nemzetépítő politikákat legitimál a biztonságpolitikai beszédmód, ami korábban elképzelhetetlen volt. Erre a balti államok a legkézenfekvőbb példa, de a hatások túlmutatnak ezen. Immár nem csupán a kisebbségi autonómia, hanem az anyanyelvű oktatás, a kisebbségijog-védelem is egy biztonságpolitikai prizmán keresztül értelmeződik.
Ukrajna glorifikálásával pedig a legagresszívabb többségi nacionalizmust emeljük piedesztálra (nevezzük polgári patriotizmusnak stb.).
A közbeszéd tekintetében a legnagyobb bajom, hogy újra normalizálódni látszik a Nyugat- és Európa-centrizmus, a Kelet–Nyugat típusú diskurzusok, ami számomra (sok progresszív liberális barátommal ellentétben) a kirekesztés, a kizsákmányolás, végső soron a nyugati/európai felsőbbrendűség legitimálását jelenti.”
A magyar kormányhoz közeli álláspontja dacára Kiss Tamás levelében hangsúlyozza, hogy nem vállal semmilyen közösséget a magyar kormány és Potápi retorikájával. „A kormány a »békepárti« propagandát manipulatív módon használja a belpolitikában, ami pedig ennél is nagyobb probléma, hogy kommunikációjával árt a kisebbségi magyar közösségeknek. Szerintem sem üdvös, ha a kárpátaljai magyarok az értelmetlen zaporozzsjai támadásban véreznek el, de amikor Potápi magyar kormánytisztviselőként azt mondja, hogy a kárpátaljai magyaroknak mindegy, hogy melyik szláv nemzet diadalmaskodik, akkor lehet, hogy egyeseket konkrétan életveszélybe sodor.
Tágabban: Orbán, amikor évről évre Tusnádfürdőn fejtegeti világmegváltó gondolatait, akkor ahhoz járul hozzá, hogy Romániában a kisebbségi kérdés szekuritizálódjon, főként, hogy az egymással is versengő erdélyi magyar elitek évről évre az első sorból tapsolják meg a beszédét.
A kormány provokatív retorikáját nemcsak a kisebbségi magyarok, hanem a magyar nemzeti érdek szempontjából is problematikusnak tartom. Bár egyetértek azzal, hogy valamilyen formában hűteni kellene az ukránpárti atlantista militantizmust, az ország geopolitikai helyzete és csekély súlya miatt ezt a fajta, minden diplomáciai elvet mellőző, nyílt sisakos őrjöngést kormányzati tisztviselők részéről óriási felelőtlenségnek érzem” – fejezte be válaszát a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet főmunkatársa.
Ehhez kapcsolódóan: Miért támogatjuk sokkal jobban Ukrajnát, mint Orbán Viktor szavai alapján bárki gondolhatná?
Az ukrán nemzeti egység vs. kisebbségi anyanyelvi oktatás
Júliusban lépett hatályba a tavaly decemberben elfogadott új ukrán nemzetiségi törvény, amely a 2017-es oktatási és a 2019-es államnyelvtörvényre épül, és folytatja azok jogszűkítését. A magyar kormány a két utóbbira hivatkozva jelentette ki, hogy Ukrajna egyetlen integrációs törekvését sem támogatja addig, amíg a kárpátaljai magyarság vissza nem kapja 2015 előtti jogait.
Bár úgy volt, hogy szeptembertől már életbe lépnek a kisebbségi tannyelvű oktatást felső tagozattól lényegében megszüntető intézkedések, az EU és a Velencei Bizottság kritikái nyomán június 11-én az ukrán parlament újabb egy évvel meghosszabbította az ukrán nyelvre történő átállást azokban az iskolákban, ahol az oktatás valamelyik uniós ország nyelvén folyik. Száz magyar tannyelvű általános és középiskola működik Kárpátalján.
Válaszában Kiss Tamás is utal rá, hogy 2022-ben két balti országban megszüntették az orosz nyelvű oktatást (Lettországban azonnali hatállyal, Észtországban egy átmeneti periódust adva), amit az EU elfogadott. Vagyis – ahogy Fedinec Csilla Ukrajna-szakértő mondta a G7-nek – „a balti államok példáján azt látjuk, hogy súlyos kisebbségi jogkorlátozásokkal még az Európai Unión belül is vígan együtt lehet élni”.
Ő is arról beszélt, mint Kiss Tamás: „Ukrajnának a valóban jogkorlátozó és kisebbségi szerzett jogokat elvevő intézkedései a balti államok példáját követik. Ezek az államok ráadásul az Európai Unió tagállamai, és az Oroszország politikájával kapcsolatos félelmek egyébként is egyre erősebben biztonságpolitikai kérdéssé fogják tenni a kisebbségi kérdést egész Európában szerintem.”
A nagyszámú orosz népességet (a Szovjetunió szétválásakor 25 millióra becsülték az utódállamokban maradó oroszok számát) sújtó szekuritizáció az EU-ban is gyenge védelemben részesülő (nemzeti) kisebbségpolitikai megközelítés (lásd a Minority Safe Pack sorsát) teljes háttérbe szorítását jelenti Ukrajnában. Zubánics László szavaival: hiába a kárpátaljai magyarok most a „jó magyarok” Ukrajnában – köszönhetően a katonáknak, akikkel Zelenszkij augusztus 2-án találkozott is Beregszászon, ahol köszönetet mondott a magyaroknak–, egyelőre még az atlantista, tehát nem a magyarországi oroszpárti vonalat vivő Romániának sem sikerült a négyszázezres ukrajnai románság iskoláit megmentenie.
Az egyéves halasztás persze erre újabb esélyt ad (bár több év volt a törvény elfogadása és életbelépése között is, igaz, közben kitört a háború, már ha azt nem a Krím elfoglalásától számítjuk), de a külpolitikailag izolálódott magyar diplomácia gyenge érdekérvényesítő képessége - párosulva az EU nem túl nagy nyitottságával a nemzeti kisebbségekre, és erősödő elköteleződésével Ukrajna integrálására - nem sok jóval kecsegtet.
A magyar kormány most azt tervezi, hogy – kihasználva, hogy a törvény hatálya alól már korábban kivették a magániskolákat – létrehoz egy magánlíceumi hálózatot ötödik osztálytól, vagyis a magyar gyerekek oktatása kikerül az ukrán oktatásügyből. Már a háború előtt is magas volt az elvándorlás a kárpátaljai magyar oktatásból. A tervezett magyar magániskola-rendszer lehetővé tenné az anyanyelv intézményes megőrzését, de így a magyar kormány által működtetett és finanszírozott „külön magyar világ” is szintet lép majd. Ez az ukrajnai integráció további kudarcát és várhatóan a gyerekek magyarországi továbbtanulását eredményezi majd.
Azonosulások
A saját orosz kisebbségében 2014 óta – részben jogosan, részben megalapozatlanul – Putyin ötödik hadoszlopát látó ukrán vezetés felszámolja a kisebbségi identitás átadásának legfontosabb eszközét, az anyanyelvi iskolarendszert. De a háborútól függetlenül is más lenne a helyzet, ha Trianon, illetve a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása után létrejött államok politikai/területi/polgári nemzetként lennének megélhetőek polgáraik számára, amely – ahogy Brubaker írja – „állampolgárai maradéktalan összességének birtokában van és céljait szolgálja, tekintet nélkül nyelvükre és etnicitásukra, nem pedig olyanként, amely az etnikailag ukrán származásúak birtokában áll és céljait szolgálja”.
De a konszociális (az egyéni kisebbségi jogokon túl közösségi jogokat, a kisebbségek valamilyen autonómiáját biztosító) demokrácia sehol nem valósult meg teljesen. A kisebbségi magyarok elsősorban regionálisan azonosultak országukkal: kárpátaljai, felvidéki, vajdasági magyarként.
A “fogadó” országok etnokulturális nemzetfelfogása (és persze ennek 150 éves múltja) miatt a magyarok integrálódása az adott politikai nemzetbe – az elhanyagolható számú, tehát a „nemzetre” veszélyt nem jelentő magyarsággal rendelkező Szlovénián és Horvátországon kívül - még Szlovákiában haladt leginkább előre, ahol az etnikai alapú szavazás már nem kizárólagos a magyarok körében.
Kárpátaljai menekült megkérdezettünk a kérdésre, miszerint lehetséges lenne-e egy állampolgárságon, nem etnikai/kulturális nemzeti alapon létrejövő azonosulás a lakhely szerinti állammal – amelyen alapul például az amerikai nemzettudat –, így válaszolt:
„Állampolgársági alapon való azonosulás az állammal, ha nem lettek volna nemzetállami nacionalizmusok? Nem tartom esélyesnek Ukrajna esetében még így sem. Nemcsak az ukrán nacionalizmus, sovinizmus az ok, hanem az is, hogy az ukrán kormányok szociálisan elhanyagolták az országot, a Nyugat számára elképzelhetetlen korrupció pedig 1990-től az államot működtető mechanizmussá vált Ukrajnában.
Igazolja ezeknek a káros hatását háború idején egy jelenleg is zajló, Ukrajna számára kedvezőtlen folyamat. Már több száz belső-ukrajnai férfit fogott el Ukrajna határőrszolgálata, akik illegális módon (zöldhatáron embercsempészek segítségével vagy hamis okmánnyal a határátkelőn) akarták elhagyni az országot. (Vajon hányat nem fogott el?) Ők a többségi társadalom tagjai, nem sújtotta őket ukrán nacionalizmus, mégsem tudják elképzelni a jövőjüket Ukrajnában, nem tudnak azonosulni állampolgársági alapon az országgal.
És mi a helyzet a külföldön éldegélő ukrán érzelmű férfiakkal? A háború előtt becslések szerint tízmillió ukrán élt, vállalt munkát külföldön. A legjobb becslések szerint is talán kétszázezer tért haza.
Vagyis abban az esetben tartom elképzelhetőnek – szigorúan elméleti síkon – állampolgári alapon az azonosulást Ukrajnával egy nemzeti magyar kisebbségi sorban élő magyar esetében, ha egyrészt nem lettek volna az elmúlt száz évben nemzetállami nacionalizmusok, illetve szociálisan élhető országként működött volna Ukrajna, és tett volna lépéseket a most is – amikor az ország léte a kérdés – virágzó korrupció ellen. Ennek dacára Kárpátalja élhető volt annak a kárpátaljai magyarnak, aki ismerte az államnyelvet, és kialakított túlélési stratégiát a kétségbeejtő szociális helyzetre, a korrupcióra.”
A kilencvenes években Brubaker is leírta, hogy a kelet-ukrajnai oroszok körében az ukrán gazdaság gyors romlásával párhuzamosan alábbhagyott a független ukrán államiság támogatása. Ez még a Majdan idején is így volt. A Majdanon kifejezett, vérben fogant (több tucat ember halt meg a tüntetések alatt) nyugatos orientáció az akkori felmérések szerint 52 százalékos támogatást ért el Ukrajnában, a keleti megyékben kevésbé volt népszerű. De ez az invázióval és az orosz brutalitással megváltozott. Kérdés, hogy ha a háború végével Ukrajna nem hagy fel kisebbségei szekuritizációjával és nem áll át egy európaibb kisebbségpolitikai irányra, ez az azonosulás megmarad-e.
A magyar nemzetegyesítés és a magyar külpolitika
Bár Orbán Viktor nem tudja értelmezni az utódállam fogalmát, állítása szerint más terminusokban gondolkodik – mert ahogy a Kárpátaljáért „felelős”, Ukrajnából még a háború előtt kitiltott magyar miniszteri biztos mondta, „nem határokban, hanem nemzetben gondolkozunk” –, attól még azok a határok ott vannak (Ukrajna felé biztosan), és a kulturális nemzet bizonyos részei más államok fennhatósága alatt élnek.
A nemzetegyesítés elsősorban az EU-nak (amely eltüntette belső határait, és jogi kereteket adott befektetések és támogatások szabad áramlásának) és a Duna TV-nek (majd a teljes magyarországi médiának) köszönhetően a rendszerváltás óta zajlik, de a kedvezményes honosítás új szintre emelte azzal, hogy közjogi, állampolgársági viszonyt is létrehozott a kisebbségi magyarok és az anyaország között.
Ez még inkább Budapest felé húzta őket, amit segített az is, hogy nem volt „alternatív projekt”: az utódállamok nem kínáltak integrációs alkotmányos keretet és közös identitású államot magyar kisebbségi közösségeiknek.
A Magyarország felé fordulás leértékeli az anyaországi politizálást, a többségi elitekkel való egyezkedést. Nehéz megmondani, hogy a magyarországi Fidesz-média hatása vagy a kisebbségi jogfosztottság állapotába kerülés okozza, hogy míg Ukrajna egészében Zelenszkij támogatottsága 2022 decemberében 84 százalékos volt, a kárpátaljai magyarok között – igaz, fél évvel később – csak 54 százalékos; ami még mindig sokkal jobb, mint Magyarországon, ahol csupán 11 százalék bízik valamennyire benne, 86 százalék kifejezetten bizalmatlan.
Az állampolgárság után egy évvel, 2011-ben megadott magyarországi szavazati joggal „jelentős változások indulhatnak be többek között az anyaország és a határon túli közösségek kapcsolatrendszerében. Az egyik ilyen (hosszú távon talán a legfontosabb) átfogó változás a határon túli magyar közösségek diaszporizálódása lehet” – írja Papp Z. Attila és Vass Ágnes Külhoni szavazás: kontextusok és Kárpát-medencei percepciók című, 2014-es tanulmányában.
„A magyar állampolgársággal és ezáltal szavazati joggal rendelkező, határon túli közösségekben élő magyarok feltehetően inkább orientálódnak a magyar belpolitika felé, míg a terület szerinti államuk politikai folyamataiból fokozatosan kimaradnak. Ezáltal csökken az ottani érdekképviseletük és növekszik a többségi és kisebbségi közösségek közti távolság. Ezt a feltételezést alátámaszthatja az a tény is, hogy a kettős állampolgárság esetében a »másik« állampolgárság mindig magában rejt egy menekülési lehetőséget. A magyar állampolgárságban lappangó migrációs lehetőségeket tehát csak erősítheti a magyar belpolitikai élet felé orientálódás és ezáltal a hazai társadalmi-politikai folyamatokból való fokozatos kiszorulás.”
Egy másik erdélyi társadalomkutató, Salat Levente szerint már a tízes évek első felében csökkenő tendenciát mutatott azoknak az erdélyi magyaroknak a száma, akik valamilyen mértékben azonosulnak a román politikai közösséggel, „a nemzetpolitika jelenlegi fő iránya az elszakadt nemzetrészeket az önálló politikai közösségként való elfogadtatás érdekében folytatott küzdelem pályájáról átállította az intézményesített diaszpóra pályájára”.
A magyar kormány az anyaország képviselőjeként, úgy tűnik, csak Ukrajnával szemben harcos kisebbségi érdekképviselő a többségi állammal szemben. A „jószomszédi viszony” a szociálliberális kormányzatok idején is sokszor überelte a kisebbségi magyarok jogsérelmei miatti anyaországi fellépést, de egy hangsúlyosan nemzeti, sőt nemzetegyesítő kormány esetén furcsa, hogy vezetőjének külpolitikai ambíciói erősebbek a magyar kisebbségek érdekeinél.
Erről írt válaszában egy másik megkérdezettünk, Vizi Balázs, a TK Kisebbségkutató Intézet kutatóprofesszora. „Egy ilyen kijelentés elsősorban Budapest és a határon túli magyar közösségek viszonyáról árul el nagyon sokat: megszakadt az évtizedes hagyomány, hogy a kulcsfontosságú kérdésekben a határon túli magyar közösségek véleményét kéri ki először és azt képviseli a kormány. Persze ennek voltak előzményei (román–magyar alapszerződés, 2004-es népszavazás stb.), de azért az érintett ország belpolitikai kérdésében ilyen szisztematikusan alárendelni a magyar kormányzati érdeknek, helyesebben egybemosni a magyar kormány külpolitikai narratívájával a kárpátaljai magyarság sajátos helyzetének megítélését, és még csak szóban sem hivatkozni arra, hogy az érintett magyar közösség politikai vezetői mondják meg nekik, mi a jó – ilyen nem volt még. (Cinikusan mondhatnám: ezzel megtörtént a magyar nemzet politikai egyesítése.) Ez a Potápi-féle megfogalmazás teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az egyik hadviselő fél állampolgárairól van szó.
A háború szlávosítása szerintem csak egy retorikai fordulat, amivel az egész konfliktus könnyen eltávolítható a magyar közvéleménytől. Ez a szóhasználat más országban nem működne, például Szlovákiában, Szerbiában értelmezhetetlen is volna.”
Vizi Balázs utolsó mondatát azzal kiegészíthetjük, hogy ez a szlávokat idegenként kezelő mondat egy szláv dominanciájú országban, Szlovákiában élő magyar fiatalok előtt hangzott el.
Ehhez kapcsolódóan: „Nagy felelősséggel kell kezelnem az interetnikus harmónia erősségét” – Babják Zoltán kárpátaljai polgármester
Hol lesz a haza?
A kisebbségi közösségeknek saját országuk politikai nemzetébe való integrálódását sokan a kisebbségi identitás feladása és az asszimiláció útjának tekintik. De nem tudjuk, ez hogy alakulna, ha lennének konszociális államok. Szlovákiában, ahol pedig az alkotmány a szlovák nemzet államaként határozza meg az országot, a nem magyar pártokra, tehát nem etikai alapon szavazó magyarok magas, becslések szerint 30 százalékos arányát nem az asszimiláció okozza.
Orbán Viktor ezért is róhatta meg nemrég saját szlovákiai magyar szövetségeseit a parlamentből való kiszorulás miatt, mondván, ez „gyenge teljesítmény”, és „ennél azért többre van szükség, ha valaki a hazáért dolgozni akar az elszakított országrészekben”, kétséget nem hagyva afelől, hogy az ő hazájuk nem ott, hanem itt van. Egy ilyen kijelentés megint csak nem könnyíti meg a kisebbségi magyarok helyzetét, akiknek – ha egyre kevésbé is – rendszeresen magyarázkodniuk kell, hogy nem akarnak elszakadni, és nem ők Budapest ötödik hadoszlopa. (Utóbbit azért a Fidesz-kormány alatt egyre kevésbé hitelesen tudják képviselni.)
A magyar kisebbségek nemzeti, közösségi jövője mindig is bizonytalan volt országukban. Erre az 1989 utáni demokratizálódás és az uniós csatlakozás pozitívan, de országaiknak a szintén ’89 utáni nemzetállami építkezése és a Budapestről vezényelt nemzetegyesítés negatívan hat. Az elvándorlást tetézik a Kárpát-medencei magyarság egészének rossz termékenységi mutatói és a magyar közösségek marginalizációja (lakossági arány, rossz képzettségi és területi mutatók), amin a párhuzamos etnikai hálózatok és intézmények sem segítenek.
Úgy tűnik, hogy Kárpátalján, ahol – bár sokan közülük nem érezték magukat a politikai nemzet tagjának – a magyarok szintén lojális állampolgárai voltak országuknak, a háború miatti elvándorlás és mert az ukrán nemzetiesítés várhatóan a korábbinál is kisebb lehetőséget fog biztosítani egy etnokulturálisan integrált társadalomnak, a szülőföldjükön történő perspektívavesztés miatt végveszélybe került közösségként való létezésük. Erről beszélt Zubánics László is a Napunknak.
A magyarországi támogatáspolitika és az ukrán nemzetépítés már a háború előtt összecsattant. A magyar iskolarendszer nem ennek esik áldozatául, de emiatt kriminalizálták Orbán helyi szövetségesét és állították meg a helyi magyar (és részben ukrán) elitek finanszírozását célzó gazdaságfejlesztési támogatásokat, a kettős állampolgárság okán pedig a magyarság politikai képviseletét szüntetnék meg. Persze háborús helyzetben valóban nehezen cáfolható, hogy egy másik ország állampolgárának és egyben az ukrán állam választott tisztviselőjének lenni összeférhetetlen.
A magyar nemzetpolitika eddigi kárpátaljai működése nem folytatható tehát tovább, a közösség diaszporizálódik, illetve a magyarországi munkaerőpótlás eszközévé válik. A külpolitikai kakaskodás mellett ennek tudomásul vétele is ott állhat az olyan magyarországi kijelentések mögött, mint Potápi Árpádé.
Ahogy Salat Levente jósolta A könnyített honosítás látható és várható következményeiről szóló, 2013-as írásában: „A könnyített honosítást lehetővé tevő törvény hosszú távú hatása az lesz (…) hogy sor kerül a trianoni határok által felszabdalt Kárpát-medencei magyarság újraegyesítésére Magyarország jelenlegi határain belül.”
A virtuális nemzetegyesítés pótcselekvés, nem segít a kisebbségi magyarokon – mondta az Eötvös Csoport 2018. decemberi ülésén Fiala-Butora János szlovákiai kisebbségi jogi szakértő. A magyar állam magához vonzza őket, de helyben nem segít rajtuk – magyarázta.
Ez Ukrajnára – a háború és az ukrán nemzetállam-építés hatásával párosulva – fokozottan igaz. Ennek dacára a nemzet határok feletti egyesítése továbbra is kiemelt stratégiai cél – nyilatkozta nemrég Kövér László –, hiába hat az a szülőföldön maradás ellen, amit a külhoni magyarságot érintő támogatások folytatása sem kompenzál.
Magyar ház eladó!
Negyedik megkérdezettünk, Majtényi Balázs, az ELTE intézetigazgatója és tanszékvezetője a Potápi-nyilatkozat kapcsán válaszában a magyar kormány felelősségéről írt. „Ezzel a nyilatkozattal az a fő probléma, hogy ez is tanúsítja a magyar kormány érzéketlenségét aziránt, hogy a határon túli magyarok, akikről az államtitkár beszél, Ukrajna állampolgárai. Ők Ukrajna politikai közösségéhez tartoznak, így amíg nem hagyják el az országot, szülőföldjükön kell a boldogulásukat keresniük. Negligálja identitásbeli kötődésüket az államukhoz, szülőföldjükhöz, amit egy másik ország megtámadott. Az ukrajnai magyarok civilként, katonaként és menekültként is részei, elszenvedői a háborúnak.
Arról nem is beszélve, hogy tévesen, a magyar kisebbség érdekeire hivatkozással Magyarország a háború kitörése előtt akadályozta Ukrajna NATO-felvételét és légvédelmi eszközök beszerzését, továbbá nem sokkal a háború előtt a miniszterelnök még Oroszországba utazott, feltehetően politikai előnyök szerzése érdekében.
Ezek alapján egy demokratikus országban biztosan felvetődne, hogy milyen politikai felelőssége van a magyar kormánynak a háború kirobbanásában vagy a magyar kisebbségnek a háború kirobbanását követő exodusában. Az ukrajnai magyarokat is sújtotta, hogy a kormány a háborút megelőzően leépítette a menekültvédelem intézményeit.
Összegezve: a nemzetpolitikai államtitkárban talán fel sem vetődik a következő kérdés: mi a részben általa irányított szakpolitikai területnek, azaz a magyarországi nemzetpolitikának a felelőssége egy fogyó határon túli közösség végveszélybe kerüléséért?”
Kárpátaljai menekült megkérdezettünk a másik oldal, az ukrán kormány(ok) felelősségét emeli ki a cikk elején már részben idézett válaszában: „Minden megváltozott. Ukrajna diktatúra felé halad, amit persze lehet a háborúval magyarázni (centralizált hatalom kell a hatékony állami működéshez), de nem tartom jó iránynak. Betiltanak ellenzéki pártokat, állami tisztségviselők felelősségre vonás nélkül dollármilliárdokat lopnak el, amit a hadsereg fejlesztésére kellett volna költeni stb. Úgy fest, a jelenlegi kormány évtizedekre akarja bebetonozni a hatalmát, amit korrupció kísér. Szimpatikus ennek az országnak a képe? Lehetséges-e politikai azonosulás egy ilyen politikai vezetéssel? Kétlem.
Nem tudom megmondani, hogy egy keleti országrészen élő orosz nemzetiségű ukrán állampolgár miért ragadott fegyvert Ukrajna ellen. Pláne nem tudok általánosítva beszélni, mivel ez mindenkinek egyéni döntése. De szerintem ott orosz érzelmű személyek élnek, akikről pont azzal mondott le Ukrajna, hogy szociálisan lerohasztotta a térséget. Ezt használhatta ki az orosz állam.
Ebben a tekintetben hasonlóságot vélek felfedezni a magyar és az orosz azonosulási problémák okai között, de van egy hatalmas különbség a magyar és a kelet-ukrajnai orosz nemzetiségűek között. Mi, kárpátaljai magyarok soha nem fogunk fegyvert ragadni Ukrajna ellen, hanem szépen csendben elfogyunk.”
Kárpátaljára becslések szerint négy-ötszázezer ukrán menekült az ország más részeiről, és egy részük (Zubánics László a Napunknak több mint százezerre becsülte a számukat) ott is akar letelepedni, hiszen ez Ukrajna legbiztonságosabb része. Ezzel az a probléma is megoldódik – mondja egy forrásunk –, ami miatt nem volt akkora a magyar kivándorlás korábban: nem lehetett ugyanis eladni a falusi öreg házakat.
Sok, a katonaság elől elszökő magyar haza sem fog tudni menni, és az elhúzódó háború miatt egyébként is kialakul a migrációban egy új élete.
Úgy látszik, hogy a két, etnikailag homogenizáló nemzetépítés, a Fideszé és Ukrajnáé a kárpátaljai magyar közösség megszűntéhez vezet.
Potápi Árpád kijelentése a magyar különutas külpolitika szokásos deklarálása mellett nyilvánvalóan kontraproduktív az ukrajnai kisebbségi jogok visszaszerzésében. A Fidesz-kormánynak eddig sem volt erőssége az anyaország védhatalmi szerepének biztosítása, többször beáldozta már saját kül- vagy bepolitikai céljai érdekében. A Potápi-féle érzéketlenség arra utal, hogy a magyar kormány elengedte a kárpátaljai magyar közösség mint közösség kezét, tudomásul véve, hogy Kárpátalja kiürül.
Kérdés, hogy ez alakulhatott volna-e másképp, és számíthat-e még valamit, ha a háború lezárultával – a csatlakozási tárgyalásokon keresztüli uniós nyomásra – Ukrajna demokratizálódna és képes lenne elviselni a heterogenitást. Ha már a magyar kormány nem képes.
