Merőben más színben tüntetheti fel az EU-csúcs eredményeit, ha – mint azt egyesek tudni vélik – valóban a befagyasztott magyar pénzek álltak a háttérben. Lehetett-e háttéralku Orbán Viktor, Ursula von der Leyen és más kulcsszereplők között, vagy sem? Elemzésünkben egyebek között erre a kérdésre keressük a választ.
Mondhatni pimaszul magasra emelte a téteket Orbán Viktor az Európai Tanács e heti ülése előtt, amikor belengette a vétót a csúcstalálkozó két legnagyobb horderejű döntése, az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdése és a többéves keretköltségvetés felülvizsgálata, továbbá annak részeként az ötvenmilliárd eurós ukrán pénzügyi támogatás ellen. A két vétófenyegetésből végül csak egyet váltott valóra, a döntés elhalasztását a pénzügyi csomagról. Eközben félreállt az ukrán csatlakozási tárgyalások útjából, jól tudva, hogy a következő hónapokban és években még számos lehetősége lesz a folyamat lassítására.
Ehhez kapcsolódóan: Orbán Viktor pénzért pénzt fog kérni januárban?
Orbán és az ukránok sem távozhattak üres kézzel
A magyar vezető szívéhez közel álló futball nyelvére lefordítva akár úgy is meg lehetne vonni a kétnapos brüsszeli pszichodráma mérlegét, hogy „kiegyeztek döntetlenben”. Fél Európa ugyanakkor még két nappal a csúcs befejezése után is csak találgat, miért srófolta fel ennyire a magyar vezető a téteket az Európai Tanács ülése előtt, megkockáztatva egy, még a saját tábora előtt is dicstelen visszavonulást. Úgy tudjuk, még viszonylag magas kormányzati körökben is megdöbbentek Orbán meghátrálásán és a módján. (A magyar miniszterelnök egy előre egyeztetett koreográfia szerint, Olaf Scholz német kancellár tanácsára a szavazás idejére elhagyta a tárgyalótermet, egyfajta konstruktív tartózkodást gyakorolva.)
Miért nem az ukrán tárgyalások megkezdését vétózta meg, miért éppen a pénzügyi csomagot? Mint a reakciókból is látjuk, eddig nagyon eltérő értékelések jelentek meg a magyar miniszterelnök szerepléséről, a nyugati és a magyar sajtó egy része egyenesen Orbán bukásaként tálalta a történteket.
Az eddig rendelkezésre álló információk azonban sokkal árnyaltabb képet sugallnak az eseményekről, amelyek vélhetően egy hosszabb, több hónapos folyamatba illeszkednek, és amelyeknek csak a teatralitást sem mellőző végjátékára koncentrál most majdnem mindenki.
Előrebocsátjuk, hogy mivel az események a nyilvánosság teljes kizárásával és csak egy nagyon szűk kör bevonásával történtek, nem szolgálhatunk pontos és koherens megfejtéssel, legfeljebb több EU- és más forrásokkal folytatott beszélgetés alapján lehetséges opciók felvázolásával.
A csúcson történteknek létezik egy egyszerűbb és egy jóval bonyolultabb, már-már a konteók határát súroló olvasata. Kezdjük az egyszerűbbel. Az Európai Tanács ülése előtt többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy az EU-nak két véglet között kellett megtalálnia a megoldást: Orbán kettős vétófenyegetése és Ukrajna politikai és pénzügyi támogatása között, úgy, hogy a két forgatókönyv eleve nem tűnt reálisnak: Ukrajna nem távozhatott üres kézzel, hiszen az az unió egész eddigi politikájának hitelességét aláásta volna, de reálisan az sem volt elvárható, hogy a magyar vezető mindkét kérdésben engedjen. Ezért már az állam- és kormányfők csütörtökön kezdődő összejövetele előtt többé-kevésbé világos volt, hogy miután senki sem szenvedhet totális vereséget, és senki sem nyerheti túl magát, kompromisszumot kell találni, ha úgy tetszik, döntetlenben kell kiegyezni.
Ebből a logikából kiindulva Orbán azért szabhatott előzetesen két, ultimátummal felérő feltételt, mert tisztában volt azzal, hogy ha óriási nyomás is nehezedik majd rá a csúcson, az egyiket megtarthatja. Az viszont nem volt világos, hogy melyik volt számára a fontosabb: Ukrajna elgáncsolása már a startvonalon, vagy a Kijev számára még fontosabbnak tűnő pénzügyi támogatás blokkolása. A miniszterelnök a másodikat választotta, és politikai tanácsadója nem is hagyott kétséget afelől, hogy miért: így könnyebben össze tudja majd kapcsolni az EU által még befagyasztott, általunk 22 és fél milliárd euróra becsült források sorsát az ukrán pénzekkel. Hiszen előre megmondta, hogy politikai döntéseket nem keverünk pénzügyiekkel, márpedig a bővítés kőkemény stratégiai politikai kérdés. A csúcs előtt egy uniós tagállam – nevének mellőzését kérő – nagykövete is leszögezte, hogy „nem fogunk politikai döntésért pénzt kifizetni”.
Ehhez kapcsolódóan: Tipikus, hogy Magyarország Putyin kottáját követi a brit külügyi vezető szerint
Két félidőből áll a mérkőzés
Az más kérdés, hogy a csúcson összeállított koreográfia – bizonyosan nem véletlenül – a bővítési döntést helyezte időben elsőnek, és csak utána a pénzekről szólót, amely az uniós keretköltségvetés félidei felülvizsgálata miatt eleve bonyolultabb. Addigra egyébként az EU26-ok mindkét kérdésben felsorakoztak egymás mellett, így Orbán számára is világossá vált, hogy egyedül áll mindenkivel szemben. A miniszterelnöknek így be kellett vállalnia, hogy az első félidőben kvázi vesztesként vonul majd „az öltözőbe”, pontosabban a folyosóra. Ezzel magára vette annak kockázatát is, hogy fél Európa az üres vétófenyegetésére koncentrál, és kajánul leírja, és jóval kevesebb médiafigyelem irányul majd a második félidőben a pénzügyi csomagra bevetett magyar vétóra.
A koreográfia azonban végül neki dolgozott, hiszen az ukránok ünnepeltek, kollégái pedig egyfajta vigaszdíjként elfogadták a pénzügyi vétót (alighanem nem is bánták túlzottan), egyesek, mint az ír miniszterelnök, még meg is dicsérték Orbán hozzáállását.
A magyar kormányfő cserébe egyfajta orákulumként elmondhatta, hogy az EU26-ok rossz döntést hoztak (a jövő majd eldönti, kinek volt igaza), és feljátszotta a magyar pénzügyi követeléseket a következő, januárban vagy februárban esedékes vezetői találkozó elé, amikor is az EU már nem halogathatja tovább a döntést az ukránok finanszírozásáról. Tetszik, nem tetszik, ennek a döntésnek ára lesz, mert Orbán valószínűleg addig fogja tartani a pénzeszacskót (ahogy ő fogalmazott korábban), ameddig nem kapja meg a teljes összeget vagy legalább egy részét.
Ez azonban nem jár majd ingyen: a kormánynak a kondicionalitási eljárás keretében teljesítenie kell a szupermérföldköveket, hogy megnyílhasson a pénzeszsák: felszabaduljon a befagyasztott 6,3 milliárd euró kohéziós forrás, és Magyarország hozzáférjen közel tízmilliárd euró helyreállítási forráshoz (ebből 5,8 milliárd vissza nem térítendő támogatás, 3,9 milliárd pedig kölcsön). Ha a kormány komolyan veszi a dolgát, januárban még pótolhatja a hiányosságokat (bár ehhez a parlamentet is össze kell hívni), és notifikálhatja az intézkedéseket, amelyek elbírálására egy hónap áll a bizottság rendelkezésére, mielőtt javaslatokat terjesztene a tanács elé. A bizottság a felfüggesztett összeg egészének felszabadítását vagy a csökkentését is javasolhatja, amit a tanácsnak minősített többséggel jogában áll felülbírálni. Nehezen elképzelhető, hogy – ha a tagállamok látják a kormány igyekezetét, és sürgetővé válik majd az ukrán pénzekről a döntés – ne álljanak rá az alkura. Ráadásul a mindig kritikus Európai Parlament úgyis az utolsó heteit éli majd, mielőtt a képviselők márciusban elmennek kampányolni.
Ehhez kapcsolódóan: Orbán szerint „az ukrán helyzet rosszul áll”, nem szabad őket tovább támogatni
Van-e politikai alku, és ki kinek fütyül egyáltalán?
Sokaknak – és nem csak az EP-ben – az a meggyőződésük, hogy a bizottsággal és néhány befolyásos tagállammal kötött politikai alku állhat a csütörtöki események hátterében. Ezen értelmezés szerint a magyar vezető a színfalak mögött kiegyezett Brüsszellel, hogy a tízmilliárd euró kohéziós politikai forrás hozzáférhetővé tételéért cserébe elengedi az ukrán tárgyaláskezdést, annál is inkább, mert a magyar kormánynak nem érdeke a bővítési folyamat megakasztása.
Ennek ellentmondani látszik az, hogy a magyar kormány, ha nagy cikkcakkok árán is, de végül teljesítette a bizottság valamennyi, igazságszolgáltatási reformmal kapcsolatos követelését, duzzogva még azokat is, amelyek pluszként jelentkeztek – ha úgy tetszik, úgy táncolt, ahogy Brüsszelben fütyültek. Didier Reynders igazságügyért felelős biztos jó két héttel ezelőtt azt mondta kollégáinak a biztosi testület előtt, hogy már nem tudja tovább tartani a magyar dossziét, mert a kormány minden kérést teljesített.
„A magyar kormány pontosan tudja, hogy mit kell tennie és hogyan a pénzekért, és meg is teszi” – mondta egy nappal az uniós csúcs előtt egy magas rangú uniós tisztviselő újságíróknak, meglepően derűlátóan nyilatkozva a megegyezés esélyeiről a magyar vezető vétófenyegetései ellenére.
Felvetődik a kérdés: ha Orbán így is, úgy is megkapta volna a pénzt, pontosabban az arra vonatkozó ígérvényt, miután a bizottság kifogyott az érvekből, akkor a magyar miniszterelnöknek miért állt volna érdekében előzetes alkut kötni Brüsszellel? Hiszen elfuthatott volna a pénzzel, és megvétózhatta volna az ukrán tárgyalások megkezdését. Erre több magyarázat is lehet. Az első a Budapest és Brüsszel között kialakult mély, zsigeri bizalmatlanság. Orbán egyes forrásaink szerint nem lehetett biztos abban, hogy a bizottság tényleg odaadja a pénzt, és tényleg a számára legkedvezőbb pillanatban, így biztosra mehetett azzal, ha az ukrán dossziéhoz köti az ügyet.
Egyes beszélgetőpartnereink szerint ez is magyarázhatja, miért éppen egy nappal a csúcs elé időzítették a döntést a tízmilliárdról (ami nem azonnali kifizetés, csak egy 2024 és 2030 között megnyíló keret a forrásokhoz). Kívülről nézve ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy éppen az Orbán-kormány késlelteti a döntést azzal, hogy furcsán sokat ül a két utolsó, viszonylag gyorsan kivitelezhető feladat megoldásán. Így viszont a fejekben óhatatlanul is összekapcsolódhatott – anélkül hogy kimondták volna –, hogy Orbán végül is sikerrel zsarolt, és az előzőleg nagy dérrel-dúrral belebegtetett vétótól is csak ezért állt el (lásd szuverenitásvédelem).
Izgalmas kérdés, volt-e politikai alku Von der Leyen és Orbán között. Erre vonatkozóan nincsenek bizonyítékaink, bár volt olyan intézményi forrásunk, aki ezt erősen valószínűsítette. A bizottság elnökének és az EU egészének ugyanis létfontosságúak voltak a pozitív üzenetek és döntések Ukrajnáról. Különösen akkor, amikor egyre több kétely merül fel a tengerentúlon és az EU-n belül is az Ukrajnával kapcsolatban kitűzött stratégiai célok elérhetőségéről. Ezeket éppen a magyar miniszterelnök fogalmazta meg az Európai Tanács elnökének novemberben írt, első levelében.
Valószínűleg az érintett vezetők nem tartották soknak az Orbán által kért árat cserébe a pozitív ukrán döntésért. Ráadásul a bizottság oldaláról még fedezve is vannak, mert a magyar kormányon eddig mindent bevasaltak, és ha esetleg visszarendeződés lenne, elvileg a jövőben is bevasalhatnak.
Ehhez kapcsolódóan: Brüsszeli blog: Az EU Ukrajnával kapcsolatos két mondatának rejtett jelentése
Ami nem megy egyből, az működhet két lépcsőben
Ha már így áll a dolog, miért nem kérte a miniszterelnök az összes pénzt most, és akkor az ukrán finanszírozás kérdése is sínen lenne? Egy ilyen átfogó alku forrásaink szerint azonban már túl átlátszó és Von der Leyenék számára még nehezebben eladható lett volna, kiváltképp úgy, ha nem lett volna mögötte magyar teljesítés, amihez pedig a fent említett okok miatt idő kell. Októberben egyébként már voltak bizonyos jelei a bizottság és a magyar kormány között formálódó átfogó alkunak: a bizottságban is hajlottak arra, hogy az év végéig minden problémát lezárjanak. Ez azonban részben a bizalmatlanság és – akkor még – a politikai akarat hiánya miatt végül nem volt lehetséges, de politikailag túl kockázatos is Von der Leyen számára.
Maradt a kétlépcsős megoldás, amelynek a végén feltehetően mindenki elégedetten dörzsölheti a tenyerét: Ukrajna, az EU26-ok és a magyar kormány is. Kivéve az Európai Parlamentet és azokat a politikai károkat, amelyeket – ha januárban tényleg úgy alakul, ahogy most kinéz – egy ilyen (újabb) sikeres zsarolási kísérlet okoz a jövőben valószínűleg harmincnál is több tagországot tömörítő EU működésében.
