Az egykori kulturális helyettes államtitkár szerint Orbán számára François Mitterrand korábbi francia elnök lehetett a minta, aki hatalmas építkezésekbe kezdett. Budapesten is több ilyen indult: a Kossuth tér átépítése, a Liget és a vár. A nemzettudatról kialakított üzenet vegykonyhában kitalált toxikus keverék. A legszegényebbek ugyanis 2010 óta nem pártoltak el a Fidesztől, mert azt az érzést kapják, hogy ehhez a büszke, klassz nemzethez tartozhatnak.
Milyen a mai Budapest?
Csilli-villi lett.
Milyen értelemben?
Teljesen új a külleme, és egyre jobban hasonít a többi nagy múltú fővárosra: Rómára, Párizsra, Madridra.
Ugyanolyan lenne?
Azért nem egészen, műemlékekben szegényebb, de külsejében egyre jobban hasonlít azokhoz. Budapest kultúrával telítettebb város, mint a legtöbb metropolisz bárhol a világon. Még Londonhoz viszonyítva is, ahol ötven színházi előadás van műsoron egy hónapban, míg Budapesten 250. Lakosságarányosan itt sokkal több a repertoárszínház, a szimfonikus zenekar és a múzeum. Az ország sokkal többet költ kultúrára, mint amennyit a fejlettségi szintje alapján megengedhetne magának. A kádári világ sznob diktatúra volt, a mostani pedig egy sznob rendszer. 2010 után az unióban Magyarország költött legtöbbet kultúrára. Hogy hogyan és mire, az más kérdés.
Mire és hogyan költött?
A Fidesz kultúrája a Big is Beautiful bűvöletében él. Ez azon is látszik, hogy a civil szféra és az önkormányzatok elszegényednek, ezért a forrásokért mindenkinek az államhoz kell dörgölőznie.
Veiszer Alinda podcastjában úgy fogalmazott: „Azt megtanultam, hogy lehet kereszténydemokrata módon jó kultúrát csinálni, lehet szocialista és lehet liberális módon is.” A Big is Beautiful világa melyikhez tartozik?
Az sehova, mert a NER kultúrpolitikája egy katyvasz, nem látszanak mögötte tiszta és világos elvek. Szocialista jellegű kultúrpolitika semmiképp nincs benne, hisz az esélyegyenlőséget teremtene, vagy a nagy tömegek számára tenné elérhetővé a kultúrát. Ehhez képest egyre kevesebb ember jár egyre többször színházba. De nem is liberális ez a kultúrpolitika, sokkal inkább dirigista, azaz fölülről vezérelt. Minden lépést a Karmelita kolostorban döntenek el, ami pedig azon kívül van, az teljesen kiszikkad. Nincsenek szponzorációs törvények sem. A kormány láthatóan azt sem szeretné, hogy nagy és erős magánalapítványok jöjjenek létre, amelyek sok pénzzel támogatnák a független intézményeket. Így aztán a kormányhoz való idomulás mindenhol megjelenik. Tanulságos és szomorú példa volt, hogy a kormány – egyedül az EU-ban – inkább lemondott a Norvég Alap tízmilliárdjairól, bár annak csak kis része jutott volna a független szférához.
Azt is mondta: „Ha konzekvensen világosak a szabályok, minden áttekinthető, és azokat a szabályokat betartják, és nem a kulturális minisztérium rosszul megvilágított alagsorában dőlnek el a dolgok, hanem nyilvánosan.”
Itt nem nagyon vannak szabályok. A kormánynak nincs közzétett kulturális politikája, úgy kell visszakövetkeztetni, mit miért csinálnak. Közben azért érdekes bakugrások is vannak, hisz a Big is Beautiful szemlélet megvalósításához mindenhol erős emberre van szükség. Így aztán igyekeznek ilyen vezetőket kinevezni minden intézmény élére, majd megerősítik és nyakon öntik őket rengeteg pénzzel. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz került az aktuális erős ember, először mindenki összeborzadt. Aztán kiderült, hogy hagyta a múzeum dolgozóit működni, csupa jót hallottam róla. Belső bizalmi szavazáson is támogatták a pályázatát. Ő láthatóan a nagypolitikára tartogatja az erős mondatait.
Milyen erős mondatait?
Például hogy hány százalékban orbánista, vagy hogy a magyar irodalom nyolcvan százalékát kukázni kéne. A múzeumi tevékenysége viszont nagyon jól halad. A Digitális Irodalmi Akadémia, amit annak idején még én találtam ki, a mai napig él és virul, pénzzel és minden egyébbel támogatják. Igaz, olyan is előfordul, hogy fenékbe billentenek ugyanilyen erős és emblematikus embereket.
Kire gondol?
Prőhle Gergely korábbi főigazgatóra, aki a nemzeti közép képviselője, és bármelyik kormányba beférne külügy- vagy akár kulturális miniszternek. Őt teljesen rejtélyes módon kirakták a Petőfi múzeumból. Ahogy a zuhanyhíradóban hallottam, egy nagyon jobboldali ember kinézte magának a pozíciót, oda is akarták adni neki, de kiderült róla valami kellemetlen, ezért végül nem kapta meg, így került Demeter Szilárd a főigazgatói székbe.
L. Simon Lászlót is elküldték a Nemzeti Múzeum éléről a Nemzetközi Sajtófotó Kiállítás miatt, mivel „sértette a gyermekvédelmi törvényt”.
Pedig ő is alkalmas és tehetséges ember, igaz, korábban többször játszotta a dúvadot. De a kirúgása kapcsán a kulturális miniszterrel megint felmosták a padlót. Olyan sok rossz lépése volt már: az Operaház főigazgatói pályázata is egy bohóctréfa volt. Hisz a fél zenei világot felbátorították, hogy pályázzon, mert tényleg szabad a pozíció, aztán az utolsó pillanatban mégis Ókovács Szilveszter nyert. Ilyen esetben a miniszter lemond, ehelyett Csák János ehhez is jó képet vágott.
Pedig L. Simon nagyon régi motoros.
Ez igaz. A kirúgásának indoklására felhozott érvek nem is voltak valósak. A szélsőjobboldallal való kokettálás lehetett a háttérben. Pedig nem kell ahhoz a Mi Hazánkat kormányra juttatni, hogy a kormány meg tudja mutatni, hogy ők is vannak olyan jó magyarok és homofóbok, mint Toroczkaiék. Összességében míg máshol evolúciós, azaz fontolva haladó irányú a kultúrpolitika, nálunk revolúciós, azaz rángatásos. Ennek okait nehéz megfejteni. Én a Horn-kormány idején voltam államtitkár. Akkor sem tudtam, mit miért tesz a miniszterelnök. Csak sejtettük, hogy a mélyben, azaz a frakcióban vannak olyan tektonikus mozgások, amiket csak ő értett és tudott. Ez most is így lehet.
Önt Horn Gyula távolította el a pozíciójából épp a Nemzeti Színház miatt.
Felelősnek is érzem magam, hogy az épület ügyét túl hamar szedtem elő a meg nem valósítható projektek szemétkosarából. Horn ugyanis azt mondta: építünk színházat, de nem úgy és nem ott, ahogy az államtitkár úr elképzelte. Princz Gábor akkoriban el akarta adni a New York-palotát az államnak a mellette lévő telekkel együtt. Így merült fel, hogy a két helyszínen lehetne az új Nemzeti Színház. Hatalmas botrány lett belőle. Horn összerántott egy nagy színházi ülést – 1995-ben járunk. A kulturális minisztériumból nem hívott senkit, én azért elmentem. Bár elő sem hozta a témát, végül valaki rákérdezett, hogy mi a helyzet a Nemzeti Színházzal. Erre azt mondta: lesz, de pályázatot kell kiírni a magyar építészek számára. Ezen az Erzsébet tér fölényesen nyert, a sztori vége pedig ismerős. Ha akkor nem kezdem el, sokkal később épült volna meg a Nemzeti Színház, és sokkal színvonalasabb lett volna, mint a mostani.
A Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attila nemrég két színésszel történt baleset miatt bejelentette a lemondását, majd mégsem történt meg.
Az egész egy nagyon ronda történet, a Nemzeti Színházzal sok baj van, nagyon nem jól működik. Alig akad fizető néző, nincs mindennap előadás, ha mégis, néha csak a legkisebb, Kaszás Attila Teremben, a volt festőműhelyben, ahová nem lehet lifttel eljutni. De ha a külföldi vendégjátékokat kivesszük, régóta nem volt ott figyelemre méltó előadás. Csáki Judit írta az egyik posztjában, amikor Vidnyánszkyt harmadszor is kinevezték öt évre, hogy még a magyar színházi hagyományokhoz sincs köze. Vidnyánszky rengeteg vendégrendezőt hoz, miközben a Nemzetiben a magyar tradícióknak is teret kellene adni.
Akkor miért maradhatott Vidnyánszky pozícióban?
Mert emblematikus figura, rajta keresztül tudja megvalósítani a kormány a színházi élet elnyomását. Tehetséges művészként indult, akit tenyerén hordozott a magyar színházi élet, még pénzt is gyűjtöttek neki. De ez nem volt elég, sértett embernek érezte magát, és mindenképp a Nemzeti Színház igazgatója akart lenni. Az lett. Majd az összes, korábbi vezetés által sikerre vitt előadást azonnal levette a műsorról. Továbbra is sértett maradt, és még több hatalmat akart. Csak egy friss élmény: a Csányi Alapítvány nevelőtanáraként szerettem volna elvinni a diákjaimat a Nemzetibe. Csak nagy nehezen találtam olyan előadást, amit megfelelőnek tartottam. Három Csehov-egyfelvonásost néztünk meg a csodálatos Trill Zsolt főszereplésével. Nem mellesleg eredetileg ez is beregszászi előadás. És ha már a díjak a vesszőparipám: nem értem, hogy Trill Zsoltnak miért nincs még Kossuth-díja. Pedig a színház területén Vidnyánszky osztogatja. Ráadásul fűnek-fának, olyanoknak is, akiknek a nevét lexikonokban kell keresgetni. Ezzel szemben érdemes megnézni, hogy az egyre jobban magára találó Prima Primissima magándíj az elmúlt évben milyen színészeket honorált. Hja, hát ott nem egy-egy személy uralja valamelyik művészeti ágat.
Akkor Vidnyánszky lemondása csak műsor volt?
Úgy tűnik. Pedig ott maradhatott volna a Nemzetiben rendezőként, egy bizalmasát kinevezhették volna főigazgatónak, ő pedig továbbra is irányíthatta volna a színházat. És akkor többet foglalkozhatott volna azzal, amihez a legjobban ért: a rendezéssel. De még ezt sem engedte meg neki a rendszer. Annak pedig, hogy az elvonások mellett a fővárosnál hagyták a három legjobb művészszínházat, az lesz a következménye, hogy fokozatosan elszegényednek, míg az államilag támogatottak egyre jobb helyzetbe kerülnek. A minőségen ez egyelőre még nem érződik, de hosszú távon látszani fog, így szép lassan bedarálják a kőszínházakat is.
Ehhez kapcsolódóan: Jogállam, de ők írják a jogot – az eltűnő független média
Filmek támogatásánál is látszik ez a kormányzati szándék? Hiszen sokszor a külföldön díjakat bezsebelő alkotások nem jutnak állami támogatáshoz, míg meghatározott tematikájú és hátterű filmek akár milliárdokat kaphatnak.
Korábban francia mintára létrehoztak egy filmtámogatási rendszert, és ugyan a kormánybiztos egy oligarcha volt, de kiváló szakemberekkel dolgozott.
Andy Vajnáról beszélünk.
Igen. Majd eltelt néhány év, és neki köszönhetően a magyar film elképesztően magas szintre jutott. A fesztiválokon kapott sok elismerésen túl a filmek általános színvonala is rendkívül magas volt. Még egy Oscar-díj és egy berlini nagydíj is összejött. Mióta ő nincs, a történelmi filmek évadját éljük, amik közül egyet sem tudtam végignézni. Nem csak azért, mert kizárólag a régi dicsőségről szólnak, hanem mert tényleg nem jók. Közben az Inkubátor programot is gyakorlatilag megszüntették, a filmesek pedig mennek el az országból.
Tehát átmennek a kormányzati kultúrpolitika üzenetei?
A tömegek számára igen. De a művészvilágban nem, ennek egyszerű művészetszociológiai oka van: mióta világ a világ, a művészek mindig is inkább liberálisak és baloldaliak voltak. Így van ez a piramis minden szintjén: a zseniálisak, a nagyon jók, a jók és az átlagosak között is. Ezért ha fele-fele alapon osztogatnák a művészeti díjakat, már az is élesen szembemenne a minőség elvével, hát még ha kevés kivétellel a kormánypártiak kapják. Ferenc Józsefnek tulajdonítanak egy elgondolkodtató mondást: állítólag egy miniszterének azt mondta, hogy nagyon sok kitüntetést kell kiosztani ahhoz, hogy a jóknak is jusson.
És a kormány nemzettudatról szóló üzenete mennyire működik?
Az nagyon tudatos, vegykonyhában kitalált keverék, a legszegényebbeknek akar ezzel adni valamit a kormány. A Fidesz ugyanis úgy van felépítve, mint egy futballklub. Ezt Rényi Pál Dániel nagyszerű, de elszomorító, Győzelmi kényszer – Futball és hatalom Orbán világában című könyvéből értettem meg. Nagyon leegyszerűsítve: elég büszke magyarnak lenni, nem kell egészségesen élni, sokat dolgozni, új dolgokat kitalálni, élethossziglan tanulni, idegen nyelveket elsajátítani. Lefordítva: amikor a kormánypárt a választás előtt osztogat, a legszegényebbeknek szinte soha nem ad semmit. Mindig az alsó középosztálynak vagy a középső rétegnek adakozik, nehogy esetleg másra szavazzanak. De a legszegényebbek 2010 óta nem pártolnak el a Fidesztől, mert azt az érzést kapják, hogy ehhez a büszke, klassz nemzethez tartozhatnak. Ehhez kell ez az erőltetett nemzettudat, így jön az érzés, hogy velünk nem lehet bármit megtenni, mi többet érdemlünk. Ezt a toxikus keveréket injekciózzák a szegényekbe. Miközben uralják a pillanatot, az évet, sőt az évtizedet is. A kormány gépezetét okosan működtetik, jól számítanak. Mindig érkezik valamilyen politikai innováció, újabb és újabb politikai termékkel állnak elő.
Budapesten mégsem tudtak nyerni.
Igen, Budapest ebből a szempontból valóban más. A főváros egy kozmopolita, gazdag és kulturálisan színes nagyváros. Ez nem a Fidesz terepe.
A 24. hu Buksó című podcastjában mégis azt mondta: egyre zártabb a budapestiek arca.
Szerintem igen. Ahogy a metróban föl-le járok, nézegetem az embereket, és azt látom, hogy egyre zárkózottabbak és elkínzottabbak. Az utcán csak a bohémeket vagy a veszteseket lehet látni, a nyertesek a légkondicionált, hifis autóikban jönnek-mennek.
Beszélt korábban arról, hogy Budapesten nem látni a klasszikus polgárságot. A modern polgár ugyanis nem mindig a legjobbat, a legdrágábbat akarja, hanem a „még elég jó” szemléletet követi. G. Fodor Gábor még 2015-ben azt nyilatkozta, hogy a polgár csak egy politikai termék.
Szerintem nem az. Polgár az, aki jobb világot hagy hátra, mint amilyenbe érkezett. Vannak ilyenek: sok ezer család, amelyik külföldön taníttatja a gyerekét, olvasnak, klasszikus zenei koncertekre járnak. Negyvenévi kommunista rendszer sem volt elég, hogy kiölje a hagyományokat, búvópatakként éltek tovább. A polgárság újratermelődik, sok-sok személyes példán keresztül tudom ezt állítani. Budapesten mindez halmozottan jelentkezik, de vidéken is láttam jó példákat. Emlékszem, annak idején 2007-ben megpróbáltunk egy szponzorációs klubrendszert kiépíteni, épp Jászberényben kezdtük. A polgármester összehívta a tizenhárom, legtöbb iparűzési adót fizető lakost. Volt közöttük egy nagyhangú, susugós tréningruhás speditőr vállalkozó. Azt mondta, minden nagyon jó, amit mondunk, és ha Dzsennifer lánya visszajön Seattle-ből, ő is biztosan nagyon szeretni fogja az elképzeléseinket. Tehát egy jászberényi középvállalkozó Amerikába küldte a lányát egyetemre, és visszavárta. Nemrég Mátészalkán, a vidéki múzeumok konferenciáján a Fortepant népszerűsítettem. Pezsgő kulturális életet, nem nagy létszámú, de vérbeli polgárságot láttam működés közben, és a bámulatos Képes Géza iskolát, amit egy Pénzes Ottó nevű, őstehetségű igazgató vezet. Igazi pozitív sokk ért engem abban a városban.
Budapesten ezzel szemben látványosak az állami építészeti fejlesztések és a nagyberuházások. Ezek is politikai szempontok szerint épülnek?
Igen. Amikor a miniszterelnök rájött, hogy hosszú időn át erős pozícióban képes Magyarországot irányítani, eszébe juthatott François Mitterrand, aki tizennégy éven át volt Franciaország elnöke. Ő találta ki, hogy hatalmas építkezésekbe kezd, ez lehetett a minta Orbán számára. Három ilyen is elindult: a Kossuth tér átépítése, a Liget és a vár. A Kossuth térről csak jót tudok mondani, Wachsler Tamással vastag könyvet írtunk a témában. Nekem tetszik, ahogy átépítették a teret, láthatóan „a mindent vissza” szempont volt a központi eleme. Gondoljuk csak el, ha nem a Vörös Hadsereg, hanem az amerikaiak szabadítják fel Magyarországot, akkor a régi szobrok a helyükön maradtak volna, és senki nem nyúlt volna semmihez. A tér pedig ma ugyanúgy nézne ki, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Csak a kertészeti kialakítás lenne ódivatúbb.
Akkor miért lett volna politikailag befolyásolt döntés a Kossuth tér átépítése?
Mert nem magyarázták el a lakosságnak, mit miért tesznek. Ehelyett erőből nyomták végig az egészet, ahogy szokták. Pedig utólag a visszhangja is nagyon jó volt, sokan belátták, hogy összehasonlíthatatlanul jobb lett. A Trianon-emlékművel is ez a helyzet. Bár a verseny híve vagyok, itt nem volt ilyen. Az alapötletet Wachsler Tamás találta ki, és teljesen elfogadható lett, elégedett vagyok vele. Jó terep az emlékezésre azoknak a családoknak is, akik úgy vélik, hogy Trianon traumáját ezer év múlva is gyászolni kell, és azoknak is, akik gyászolják a békediktátumot, de száz év után már előre akarnak nézni. Vagyis nem megosztó az emlékmű – és ez nem kis dolog.
A Liget projekttel szemben viszont rengeteg kritika vetődött fel a politika és a szakemberek részéről is, a kormány mégis végigvitte azt is.
Azért ehhez egy kis előzmény: Baán László is erős ember és nagyon régi motoros. Amikor megismertem, még fővárosi Fidesz-képviselő volt, a fővárosi Kulturális Bizottság Fidesz által delegált elnöke. Később amúgy Hiller István nevezte ki a Szépművészeti Múzeum élére. Az ottani teljesítményét mindenki elismeri. Ő is a Big is Beautiful elvét képviseli, de a Szépművészeti élén ez természetes. Azt a múzeumot annak idején úgy tervezték, hogy naponta tizenöt ember látogatja majd. De amikor egy nap háromezren szeretnének bemenni, akkor nyilván új főbejárat és további területek kellenek. Ezért készült egy bővítési terv, amit az én liberális és városvédő barátaim megtorpedóztak. Nem mentek bele, hogy Karácsony Tamás nagyszerű terve szerint a Szépművészeti Múzeum lépcsőjébe új bejáratot vágjanak. Az egészet leállították, így keletkezett a Liget projekt.
De ez a helyszínválasztást nem indokolja.
Valóban kérdés, miért oda és miért nem a rozsdaövezetbe tervezték a múzeumokat. Közben felépült a Magyar Zene Háza, amit nagyszerű épületnek tartok, ahogy a kiállítást is. Az Iparművészeti Múzeum zárva tartása viszont égő seb. A földkerekség harmadik iparművészeti múzeumának készült épület felújítása még csak el sem kezdődött. Ez viszont a rossz kormányzás példája. A Néprajzi Múzeum pedig egy heroikus kudarc: kívülről ugyan ikonikus és érdekes, belül a kellemetlen lépcsősor viszont olyan balesetveszélyes, hogy a vezetőségnek ki kellett írnia négy nyelven, hogy a lépcső csak egyéni felelősségre használható.
A Karmelita kolostor miatt is éles politikai vita bontakozott ki.
A kormányzati intézményeket valóban nem volt szerencsés visszaköltöztetni a várba, mert tönkreteszik a lakók és a turisták életét. Ez az egész társadalomszervezési ügy, hisz a háború után a minisztériumok Pestre, a Parlament közelébe kerültek.
A Budapest könyvben is olvasható, de köztudott, hogy ön nagy Budapest-rajongó. Van még olyan része a városnak, amit nem fedezett fel?
Hogyne lenne! Például nemrég nyílt egy új Szabó Ervin-fiók Soroksáron, oda szeretnék kimenni. De tervezem, hogy a hálózat mind a 47 könyvtárát meglátogatom. Csodás intézmény, és ilyenkor a környéket is megismerem.
Melyik az abszolút kedvenc épülete?
A Budapest Music Center, ez a magánintézmény, amit barátom, Gőz László hozott létre. Korábban rengetegszer mesélt a tervéről. Mindig összenevettünk a háta mögött, hogy na persze, ezt úgysem lehet összehozni. Ehhez képest tényleg megépült, és fantasztikus lett. Most épp egy kis magánoperát szeretne építeni a szomszédos telken. De már nem nevetünk össze a háta mögött, mert előbb-utóbb ezt is megcsinálja. És még egy példa: van egy csodálatos, háromszintes új játszótér a Bástya utca és a Veres Pálné utca sarkán. Kilátszik a mátyás-kori városfal egy darabja, ami egy balkonra vezet föl, tényleg fantasztikus.
Nagy megfigyelője a kávéházak, bisztrók vécéjén található férfi- és női jelzéseknek is.
Igen, nagyon szeretem ezeket, sok mindent elárulnak. A magyar grafikusok őrületes versenyt folytatnak a különlegesebbnél különlegesebb ábrázolásokért, nagy kreativitás jellemzi őket.
Semleges nemnek szóló jelzést, ábrát, feliratot látott valahol?
Nem láttam még ilyet. Bár a kormány sokat emlegeti, szerintem nincs ilyen. Az viszont megdöbbentett, amit Baán László nem olyan régen a hvg360-nak adott interjúban mondott: „Az egyik legnagyobb kortárs német művésszel, Georg Baselitzcel tervezünk egy közös projektet, amelynek a Szépművészeti volna az egyik állomása. Megkerestük minap a tervvel az egyik nagy múltú nyugat-európai múzeumot, ahol a fiatal woke igazgatónő kijelentette, hogy a kiállítási naptárukban az általa belátható időben nincs helye fehér férfinak.” Ez egy elképesztően kártékony tendencia. Ugyanakkor múló gyermekbetegségnek tartom, amiből előbb-utóbb kigyógyulunk. Néhány éve egy torontói konferencián pedig, ahol ugyancsak a Fortepant képviseltem, olyan kitűzőt kaptam, amin a nevem mellett az a feltűnő felirat is szerepelt: HE/HIM. Azt jelentette, hogy nemcsak férfinak nézek ki, de annak is tartom magam. Ezt eléggé egzotikusnak éreztem.
Hova vezetnek hosszú távon ezek a kultúrát meghatározó folyamatok?
Autokratikus rendszerekben a művészeti élet nagy magasságokba tud emelkedni, az irodalmi és a színházi élet most is szárnyal. Gyakran eszembe jut Pintér Béla NER-ről szóló klasszikus mondása 2011-ből: „Az előző rendszer pénzt adott nekem, a mostani témát.” Hiszek a kapitalizmusban, és a Pintér Béla és Társulata megtalálta az ellenszerét annak, ha kiapad a közpénz folyósítása. Hisz jóval nagyobb játszóhelyre költözött, az árait is megemelte a piacon lehetséges határig. Még így is hiányzott néhány tízmillió a működéshez, amit a rajongói összedobtak. Sajnos ez kivétel. Bár sok veszteséget látok a kulturális életben, ám a források arányait tekintve háttérbe szorított Nemzeti Kulturális Alap még ma is képes kapcsolódni a mozgalmas, reményteli és zűrzavaros kilencvenes évekhez. Ennek én voltam az első elnöke, s utódaim – például Harsányi László, L. Simon László és Lőrinczy György – derekasan küzdöttek a jobb működésért és a több forrásért. Az NKA-hoz a mai napig érdemes pályázni. Nagy örömünkre negyedik éve a Fortepant is támogatják egy számunkra jelentős összeggel. Így ez a közösségi projekt, amit csaknem tíz évig száz százalékban magánforrásokból tartottunk fenn, biztosabb alapokra került.
Ehhez kapcsolódóan:
