A saját kertjében hozta létre a Vasfüggöny Múzeumot egy volt határőr a Vas megyei Felsőcsatáron. A határ menti településre a világ minden tájáról érkeznek látogatók. A kiállítóhely őrzi azoknak az emlékét, akiknek a negyvenegy év alatt sikerült átszökniük a határon egy új élet reményében, azokét, akiket szökés közben kaptak el (ők börtönbe kerültek, és megfosztották őket a vagyonuktól), vagy életüket vesztették. Emléket állít azoknak a határőröknek is, akik az idetelepített aknák felszedésénél szenvedtek életre szóló sérüléseket, vagy meghaltak.
„Mivel az adatokat ötévente megsemmisítették, pontos számokat soha nem fogunk tudni arról, hogy hány embernek sikerült átszöknie, hány embert kaptak el, hány ember sérült vagy halt meg, de az biztos, hogy rengeteg családnak, hozzátartozónak okozott soha el nem múló fájdalmat ez a negyvenegy év, amit nem szabad letagadni” – fogalmazott a nyugat.hu kérdésére Goják Sándor volt határőr, aki hivatalosan 2001-ben nyitotta meg a múzeumot a határ menti Felsőcsatáron.
Lassan a harmadik vendégkönyv is megtelik a Vasfüggöny Múzeumban, ahová a világ minden tájáról érkeznek látogatók. A teleírt oldalak adnak erőt Goják Sándor egykori határőrnek, hogy 77 évesen is naponta kimenjen a szőlőskertjébe, ahol eredeti szögesdrótból, oszlopokból, emlék- és szökési tárgyakból építette meg azt az emlékhelyet, amely bemutatja a vasfüggöny történetét 1948-tól 1989-ig. A látogatók üzenetei emlékeztetnek a hidegháborús határvédelem időszakára.
„1956. november 17-én menekültem férjemmel ezen az úton Nyugatra. Örömömre szolgál, hogy ma emléket állítanak az akkori történelmi időknek.” „Apám Papp-Horváth István hadnagy volt a határőrségnél, innen szökött Ausztriába, majd Ausztráliába. Én már ott születtem, és nagyon hálás vagyok, hogy megnézhettem ezt az egyedülálló kiállítást.”
Sztálin vasfüggönye a Baltikumtól az Adriáig
Idén harmincöt éve, hogy lebontották a vasfüggönyt. A Szovjetunióban Sztálin vezetésével 1946 január végére eldöntötték, hogy a Baltikumtól, Szocsi városától egészen az Adriáig, Triesztig, 1800 kilométer hosszan, nyolc ország érintésével megépítik. Ez Magyarországon, a nyugati határ mentén 360 kilométeres szakaszt jelentett.
Az Alpok keleti lábánál, a Vas-hegy magyarországi oldalán, Szombathelytől tizennyolc kilométerre találjuk Felsőcsatárt, ahol a tábláknak hála mindenki könnyen megtalálja a szabadtéri kiállítóhelyet, amelynek a környéke is egyedülálló. Talán pont a több évtizedes elzártságnak köszönhető, hogy a szőlőhegyen megállt az idő. Igaz, a százéves pincék mellett találunk modern házakat, de nem tűnnek ki úgy a sorból, mint máshol, építtetőik tisztelik a múltat.
Csak a helyiek mehettek a szőlőhegyre
Az egykori határőr naponta többször megjárja a meredek terepet, egészen az őrtoronyig. A szőlőhegyre az ötvenes évektől csak a helyiek és azok mehettek, akiknek volt határsáv-igazolványuk. A Pinka hídon állt a katonai ellenőrző pont. A szőlősgazdák csak úgy mehettek a pincéjükhöz, hogy ott bemondták a nevükhöz tartozó számot. A katonák figyelték, hogy estig mindenki lejött-e a hegyről. Ha valakinek a száma hiányzott, felmentek a pincéjéhez.
Goják Sándor azt mondja: apósával rendszeresen megtörtént, hogy elaludt a pincében, este tízkor a katonák keltették fel, de soha nem bántották, csak hazakísérték. A határőrök és a helyiek egy idő után már jól ismerték egymást.
A titokzatos múlt sokakat érdekelt
Amikor már szabadon lehetett közlekedni a kilencvenes években, Goják Sándor nyitott egy kisvendéglőt a családi szőlőhegyen. A titokzatos múlt sokakat érdekelt, és mivel korábban maga is a környéken teljesített szolgálatot, úgy döntött, nem hagyja feledésbe merülni a kettéosztottság éveit.
A kiállítóhely őrzi azoknak az emlékét, akiknek a negyvenegy év alatt sikerült átszökniük a határon egy új élet reményében, emléket állít azoknak, akiket szökés közben kaptak el (ők börtönbe kerültek, és megfosztották őket a vagyonuktól), vagy életüket vesztették, valamint azoknak a határőröknek, akik az idetelepített aknák felszedésénél szereztek életre szóló sérülést vagy haltak meg.
Karády Katalin is itt szökött át
1948-tól, az első időszakban keményfából és öntöttvasból készült aknákat telepítettek. A faaknák csak negyven kiló felett robbantak, így az őzek és a gyerekek megúszták. Hat négyzetméteren hat darab ilyen akna várta az áldozatát. Hogy a hatékonyságot növeljék, botlódrótokat feszítettek ki.
Karády Katalinnak ebben az időben sikerült Nyugatra szöknie. Családi szálak fűzték Dozmathoz, innen volt a bizalom ahhoz a két idős férfihoz, akik segítettek neki és öltöztetőnőjének. 1951-ben a színésznő Szombathelyen, a Savaria Szállóban lépett fel. Az ávósok is a helyszínen voltak, számítottak a szökésre.
Karády az egyórás műsor vége előtt nyolc-tíz perccel átöltözött, és kiugrott az ablakon, ahol várta az öltöztetőnője. A két dozmati parasztbácsi megrakott szekérrel jött értük, létrával felmenekítették őket a szalmakazal tetejére. A létrát eltüntették. Az ávósok hiába szurkálták meg a kazlat, nem találták a szökevényeket; gondolták, hat-nyolc méter magasra biztosan nem tudtak felmászni.
Amikor minden elcsendesedett, az egyik idős férfi rokonai, egy nardai testvérpár szöktette át Karádyékat. Tudták, hol húzódik a határ, hogyan mozognak a katonák. Az egyik férfi meggondolta magát, visszafordult. Amikor kiderült, kik voltak a szöktetők, a fiatalembert úgy megverték, hogy maradandó fogyatékossága lett, a két idős férfit pedig megölték.
’56-ban aknamentes volt a határ
A fából épült aknák pár év alatt elkorhadtak: maguktól felrobbantak vagy éppen nem robbantak, a vasból készültek pedig rozsdásodtak. 1955-ben elkezdték felszedni őket, hogy újakat telepítsenek.
Ugyanazokat az embereket rendelték vissza az aknák felszedésére, akik 1948-ban telepítették, mert abban bíztak, emlékeznek rá, hogy pontosan hol vannak. Egy gépfegyveres őr mindig volt velük, nehogy megszökjenek. Ezt Goják Sándornak két olyan ember mesélte, akik az aknák telepítésénél és felszedésénél is ott voltak. Ők is segítettek abban, hogy a múzeumalapító hitelesen tudja szemléltetni, pontosan milyen volt a határvédelem.
A forradalom kitörésére még nem sikerült telepíteni az újakat, így a magyar–osztrák határ aknamentes volt – ez volt az akkor disszidálók nagy szerencséje. Az új bakelitaknákat 1957 és 1959 között telepítették, a faoszlopokat felváltotta a beton. Ekkor jött a vasfüggöny legkegyetlenebb korszaka, amely a legtöbb polgári, katonai áldozatot követelte.
Öt méter széles aknamező
Az oszlopok három méterre álltak egymástól, előttük öt méter széles aknamező terült el nyomsávval. Az aknákat sakktáblaszerűen, egymástól ötven-hetven centire rakták le, összesen több mint egymillió darabot. A múzeumban azt is kipróbálhatjuk, sikeresen disszidálnánk-e, ugyanis végigsétálhatunk egy számítógépes programmal imitált aknamezőn. A sikertelenség garantált.
A második korszak végét a Pinka-patak áradása hozta el 1965-ben. Kimosta a mederfalba telepített aknákat, és átvitte Ausztriába. Az ottani tűzszerészek a nagy részüket megtalálták, de több csonkolásos baleset történt. Volt olyan, amelyik gyerekek kezében robbant fel. Az osztrák kormány nemzetközi szervezetekhez fordult, a Szovjetunió pedig elrendelte az aknák felszedését, helyükre S–100-as elektronikus jelzőrendszert telepítettek.
Ingajáratban hordták a mentők a sérült kiskatonákat
Mivel az aknák 99 százaléka bakelit volt, nem lehetett jó eredményt elérni az aknakereső műszerekkel. A megoldást harckocsik jelentették, amelyek elé egy boronaszerűséget rögzítettek. Ahogy a jármű haladt, úgy robbantak az aknák, de nem mindegyik. Ezért a katonáknak kellett a földet szurkálniuk. Ahol aknát találtak, megjelölték.
Az évek alatt a földmozgások miatt a szabályosan egymástól fél méterre telepített aknák elmozdultak, összecsúsztak. Ingajáratban jártak az államhatár és a kórházak között a mentők, annyi kiskatona sérült meg. Sándort a múzeumban meglátogatták olyan katonák is, akiknek a fél lábát levitte a robbanószerkezet.
Tűzparancs és mindenütt civil ruhás rendőrök
Az S–100 jelzőrendszer már kevésbé volt veszélyes 24 voltos árammal a drótjaiban, viszont azonnal jelzett az őrsön. Az elektronikus jelzőrendszert már nem a határra telepítették, hanem attól ötven–tízezer méter távolságra.
Ahol nagyon közel futott a határhoz, ott 24 órás szolgálat volt, máshol erre nem volt szükség, hiszen a terepjárós, kutyás határőrök néhány perc alatt könnyen beérték a gyalog menekülőket. Akik nem álltak meg a felszólításra, azok a kutyákkal találták szemben magukat, ha pedig ennek ellenére is menekültek, akkor már a tűzparancs is érvényben volt.
Az is csoda volt, ha valaki eljutott a határig, hiszen a közeli településeket csak engedéllyel lehetett megközelíteni. Civil ruhás rendőrök figyelték a pályaudvarokat, a buszsofőr, a kalauz is jelentette, ha gyanús alakot látott. A falvakba érkező járatokat már egyenruhás határőrök várták.
Eltörött a létra
A legismertebb szökés egy keletnémet családhoz és a nyugatnémet Stern magazin újságíróihoz kötődik. Hatalmas sztori lett volna, ha sikerül bemutatniuk, hogyan lehet Keletről Nyugatra szökni.
A család Kőszegen szállt meg, az édesapa pedig Cák településnél, a zsúptetős pincéknél összeszegelt egy létrát. Az újságírók a túloldalon várták a családot, két magas embert is felbéreltek, akik segítettek átemelni az embereket a szögesdróton. Ekkor aknák már nem voltak, de jelzőrendszer és járőrök igen, akiknek a mozgását figyelték.
A szülők és a kislány a megadott időpontban ott volt a kerítésnél. Kőszeg irányából odatámasztották a létrát, a kislányt és az édesanyát átemelték, amit le is fotóztak az újságírók. A testesebb édesapa alatt viszont a létra legfelső foka eltörött, ráesett a jelzőrendszerre. Órákon belül mindegyiküket elkapták. A házaspár börtönbe került, a kislányt a nagymamája nevelte évekig. Az újságírókat kiutasították.
Aknára esett a lengyel rúdugró
Volt, aki sportrepülővel próbált átkelni a határon, egy lengyel rúdugró pedig a sporteszközét vetette be, de az erdőben nem tudott elég nagy lendületet venni, és visszaesett egy tányéraknára. A sikertelen kísérlet az életébe került.
Sokan voltak olyanok is, akiknek különböző módokon sikerült a szökés, például annak a három fiatalnak, akik egy husánggal ásták át magukat a szögesdrót alatt.
A vasfüggönyt 1989-ben lebontották, de 2015-ben újra kerítés épült, ezúttal a magyar–szerb határnál. Goják Sándor 2016-ban kért egy eredeti darabot a kerítésből, ezért írt a miniszterelnöknek, és a Belügyminisztérium teljesítette a kérését.
Bizonytalan az emlékhely jövője
Évente 110-130 csoport látogat el a vasfüggönyemlékhelyre, a felsőcsatári Vas-hegyre. A volt határőr digitális eszközökkel is igyekszik megőrizni az utókornak az emlékeket, de egyelőre nem tudja, ki viszi tovább a kiállítást, ha ő már nem lesz.
„Én sajnos 77 évesen már betegeskedem. Feleségem, gyermekeim, unokáim amiben tudnak, segítenek, de olyan ember, aki tovább vinné a múzeumot, nincs. A magyar államnak is felajánlottam, a Terror Háza Múzeumból voltak itt, de csak gond lenne nekik ez a szabadtéri kiállítóhely. A létrehozáshoz kaptam némi támogatást annak idején, de azóta a szerény bevételből és a nyugdíjamból tartom fenn” – tudjuk meg az egykori határőrtől, aki a mai napig képes több száz kilométert utazni egy hiteles történetért, korabeli tárgyért, fotóért.
Volt, hogy egy eredeti határőroszlopért tíz másik oszlopot vett a Tüzépen egy szőlősgazdának, csak hadd vigye el azt az egyet a telkéről. Sok régi oszlop ugyanis a szőlőkbe került, a határ felszámolásakor fillérekért lehetett hozzájutni a környéken. Volt, hogy a havi nyugdíjából egy eredeti, orosz detektoros aknaszedő fémkeresőt vett.
