Úgy tűnik, mind a NATO, mind az Európai Unió végre tisztázta, hogy kik lesznek a vezetői a következő években. A katonai szövetség nagykövetei június 26-án megerősítették, amit már néhány hete tudni lehetett: hogy a leköszönő holland miniszterelnök, Mark Rutte váltja októbertől Jens Stoltenberget. A belga főváros egy másik részén az uniós vezetők arra készülnek, hogy Ursula von der Leyen újabb ötéves mandátumot kap az Európai Bizottság elnöki posztján, az Európai Tanács elnöki székébe, Charles Michel helyére António Costa korábbi portugál miniszterelnök kerül, a külügyi és biztonságpolitikai főképviselői posztot pedig Josep Borrell után Kaja Kallas jelenlegi észt államfő kapja.
Von der Leyen és Kallas esetében először az Európai Parlamentnek kell szavaznia, a bizottsági elnökről már július közepén, míg Kallasról csak később, ősszel. Várhatóan mindketten túlélik a meghallgatásokat. Pezsgőt bonthatnak a kelet-európai és nyugat-balkáni uniós és NATO-tagságban reménykedők, mert ez a felállás már-már álomszerű annak, aki Ukrajna, az EU bővítése és az erős NATO híve.
Bár a vezetők jónak tűnnek, fontos az álláspontjuk, de távolról sem egyedül döntenek politikai kérdésekben. Az EU-ban és a NATO-ban még mindig a tagállamok hoznak meg minden fontos döntést egyhangú szavazással olyan kérdésekben, mint a szankciók és a szervezetek bővítése. Rutte, Costa és Kallas sok szempontból egy engedetlen vezetőkből (Kallas esetében külügyminiszterekből) álló csoportot fog vezetni. Miközben ők lesznek a saját szervezetük arcai, fő feladatuk lényegében a fontos döntésekhez szükséges konszenzus kialakítása, így lehet, hogy nem lesznek olyan szókimondók, mint korábban. Brüsszelben gyakran az intézmények (és nagyon erős bürokráciájuk) alakítják a pozíciót, nem pedig a vezető; legalábbis eddig így volt, mivel a tagállamokban nem akarják, hogy az intézmények vezetői túl nagy hatalommal bírjanak és túl sok rivaldafényt vegyenek el tőlük.
A nagy hatalmú
A kvintett tagjai közül politikai szempontból Von der Leyen a legnagyobb hatalmú. Az Európai Bizottság az unió végrehajtó szerve, az új törvények előterjesztője. Bíróság elé citálhatja a tagállamokat, tárgyalhat a kereskedelmi megállapodásokról, felügyelheti az EU közös piacát (amint az amerikai technológiai cégek és a kínai vállalatok fájdalmasan megtapasztalták, amikor nagy bírságokat kaptak), felügyelheti a kétezermilliárd eurós költségvetést, és jelentős szabadsága van abban, hogyan osztja el vagy tartja vissza ezt a pénzt.
A német politikus emellett ügyesnek bizonyult abban is, hogy még több pénzt szerezzen az Európai Bizottságnak, miután az unió vezetői úgy döntöttek, hogy az EB irányítsa a Covid-járvány utáni helyreállítási alapot. Minden jel szerint a jövőben is ő lesz a kontinens egyik legbefolyásosabb alakja, mivel Európa hatalmi vákuummal néz szembe. Emmanuel Macron francia elnök várhatóan vereséget szenved a júliusi francia parlamenti választásokon, és 2027-ig, hivatali ideje végéig béna kacsa lesz, Olaf Scholz német kancellárt pedig a választók valószínűleg jövőre leváltják, így Von der Leyenre hárulhat az a nem éppen irigylésre méltó feladat, hogy ő legyen a bástya a növekvő populista erőkkel szemben az unión belül és kívül.
A szomszédos országok azonban örülhetnek, különösen Ukrajna. Von der Leyen következetesen kiállt Kijev mellett, még akkor is, amikor egyes tagállamokban jelentkezett az Ukrajna-fáradtság. Nagy szerepe volt abban, hogy Ukrajna (Georgiához és Moldovához hasonlóan) tagjelölti státuszt kapott, valamint abban, hogy nemrég megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, és ugyanilyen nagy befolyással volt Ukrajna hosszú távú finanszírozásának megteremtésére is. Idén egy hatmilliárd eurós tervet javasolt a nyugat-balkáni uniós tagságra váró országoknak. Bár a következő öt évben talán nem lesz újabb uniós bővítés, de az biztos, hogy megteremtette a keretet ahhoz, hogy később új tagokkal bővüljön az EU.
Von der Leyen egyik korai problémája az volt, hogy rosszul jött ki a vele szemben ülő elnökkel, az Európai Tanácsot vezető belga Charles Michellel. Hatalomvágyuk és nagy egójuk számos brüsszeli pletyka tárgya volt. Most talán simább lesz a helyzet, mivel a hírek szerint remekül megértik egymást a várható új ET-elnökkel.
A legkedveltebb
António Costát a jelek szerint a legtöbb uniós tagország állam- és kormányfője kedveli. Jól jön ehhez angol- és francianyelv-tudása, ahogy az is, hogy idősebb. Az emberek azt mondják, hogy a 62 éves volt portugál miniszterelnök valószínűleg nem lesz olyan ambiciózus, mint fiatal elődje; ezt a megbízatást tekinti a csúcspolitikában betöltött utolsó szerepének. A globális Délen is széles körű tiszteletnek örvend, és mivel apja félig goai, félig mozambiki származású, ő lesz az első nem fehér bőrű vezetője egy uniós intézménynek.
Vannak azonban körülötte kérdőjelek, például tavalyi botránya, ami miatt lemondott, mert kiderült, hogy munkatársai részt vettek a zöldhidrogénprojektekkel kapcsolatos, vitatott befektetési ügyletekben. Bár már nem folyik ellene nyomozás, a neve még nem tisztázódott teljesen. Az is kérdéses, hogy mennyire elkötelezett Ukrajna és a bővítés iránt. Támogatói azonban hangsúlyozzák, hogy kiváló kapcsolatot ápol Zelenszkijjel – nem utolsósorban a Portugáliában élő jelentős ukrán diaszpóra miatt –, és hogy az ország, ellentétben más déli uniós tagállamokkal, például Olaszországgal és Spanyolországgal, mindig is támogatta az orosz szankciókat és az EU további bővítését.
A héja
Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselői posztjának várományosa Josep Borrell után Kaja Kallas jelenlegi észt államfő, aki akkora háborús héja Oroszország tekintetében, hogy szerepel Moszkva körözési listáján. A Kreml iránti zsigeri ellenszenve miatt – legalábbis a nyugati tagállamokban – alkalmatlanná vált a NATO főtitkári posztjára, amelyre szintén pályázott. Oroszország elítélése mellett Georgia antidemokratikus visszarendeződése ellen is hangosan kiállt, és bár a bővítés lelkes támogatója, várhatóan sokkal keményebben fog fellépni Szerbiával szemben, mint az EU korábbi vezetői.
Sokan kíváncsiak arra, hogy szókimondó stílusa hogyan fog összeférni az EU diplomáciai testületének vezetésével. Az elmúlt hónapokban mérsékelte hangnemét, különösen, hogy fél szemmel a munkára koncentrál, de Josep Borrell is gyakran került nehéz helyzetbe, amikor olyan véleményt fogalmazott meg, amelyek inkább szülőhazáját, Spanyolországot, mint Brüsszelt jellemezték, különösen a gázai háborúval és Izrael bírálatával kapcsolatban. Miután a keleti tagállamok legutóbb, 2019-ben minden uniós csúcspozíciót elvesztettek, miért ne lehetne az övék a külpolitika képviselete? Ahogy egy keleti diplomata keserűen megjegyezte: „Mi voltunk azok, akik »megmondtuk« Moszkvával kapcsolatban; talán itt az ideje, hogy gyakrabban hallgassanak ránk.”
Mi a helyzet a NATO-val?
Biztosra megy – mondhatnánk. Rutte sok tekintetben Jens Stoltenberg folytatása, aki a katonai szervezet történetében a leghosszabb ideig, egy évtizedig töltötte be a főtitkári posztot. Rutte is tapasztalt, 14 évig volt holland miniszterelnök, kedvelik a nagy szereplők, mint Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. A kompromisszumok kötésének szakértője, számos többpárti kormányt vezetett Hágában. Stoltenberghez hasonlóan ő is nagyon jól kijön az ukrán vezetéssel, és egyike azon kevés vezető nyugati politikusoknak, akiket Donald Trump volt amerikai elnök is tisztel. Szóval nagyon sok a hasonlóság. Többek szerint a magánéletben nagyon humoros, de híres arról, hogy ragaszkodik dolgokhoz – mindig ugyanazokba a szállodákba és éttermekbe jár, és ugyanazt rendeli. Más szóval a NATO biztos, de nem kalandvágyó kézbe kerül.
