Bár az elmúlt tizenhét évben itthon a tízszeresére emelkedett az autista gyermekek száma, az állam még mindig nem biztosítja számukra egyik alapvető jogukat: az oktatáshoz való hozzáférést. Számtalan jogi kiskapu áll az iskolák rendelkezésére, amelyeket rendre ki is használnak, hogy megfosszák ezeket a gyerekeket a csak papíron létező integrált oktatástól, azzal oldva meg a velük járó problémát, hogy eltünteti őket szem elől. Amit a magyar oktatás ma elkövet az autista gyerekekkel, annak eredményei a felnőttkorban is messzehatók a szakértők szerint. Április 2. az autizmus világnapja.

2009-ben jelent meg egy lesújtó ombudsmani jelentés az autista gyermekek oktatási helyzetéről, amelyben többek között azt fogalmazta meg Szabó Máté, az állampolgári jogok akkori országgyűlési biztosa, hogy a mai oktatás nem képes megfelelni az autizmussal élő gyermekek különleges szükségleteinek. Ehelyett megpróbálja bevonni őket a rendszerébe, a saját elvárásaihoz alakítani, meg sem kísérli kielégíteni sajátos igényeiket. Az ombudsman jelentésében intézkedéseket kért az államtól, de ezek a mai napig nem történtek meg. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok (jelenlegi) biztosa már nem a döntéshozók felé fogalmaz meg ajánlásokat – mint a Szabad Európának korábban adott interjúban elmondta –, hanem a szülőket szokta felvilágosítani arról, amivel problémaként épp hozzá fordulnak segítségért: hogy esetükben a szabad iskolaválasztás nem érvényesül. Ez van. De miért?

Kiskapuk, amelyek automatikusan bezáródnak az autista diákok előtt

Az egyik kulcsszó az oktatási intézmények alapító okirata. Ha ebben nem szerepel, hogy az adott iskola megfelelő körülményeket és fejlesztést tud biztosítani az autizmusspektrum-zavarral diagnosztizált gyerekeknek, akkor az hivatkozási alap lehet arra, hogy eleve elutasítsák – magyarázza Csabai Lucia, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) fogyatékosügyi szakértője. Abban az esetben, ha az alapító okiratban benne van a varázsszó, amely megnyitná a kaput az autista gyermekek előtt, elvileg az iskola köteles lenne fogadni, de a valóságban mégis mondhatja azt, hogy nem ad befogadónyilatkozatot, mert nincsenek meg a szükséges feltételek. A szülő csak akkor van biztosítva, ha a szakértői bizottsági vizsgálat során, a szakértői véleményben kijelölik az adott iskolát mint befogadó intézményt, de sajnos az a tendencia – teszi rögtön hozzá Csabai –, hogy a szakértői bizottságok nagyon jól tudják, melyik iskola hogyan működik, és inkább nem is jelölnek ki olyan iskolát, amely ellenálló szokott lenni az autista tanulókkal szemben.

Régebben magántanulói státusznak, ma már egyéni munkarendnek hívják az iskolák másik jól bevált kiskapuját, amelyet még akkor is bevetnek az autista gyermekekkel kapcsolatban, ha nem lenne indokolt. A TASZ munkatársa szerint annak kellene lennie az elsődleges célnak, hogy megszűnjenek az egyéni munkarend és az osztályközösségben tanulás alkotta párhuzamos univerzumok, azaz hogy minden gyermek esetében megvalósulhasson az együtt nevelés inkluzív környezetben. Mégis volt olyan esetük, amikor – bár a szakértői vélemény alapján integrálható, együtt nevelésre alkalmas volt a gyermek – az adott iskola arra hivatkozott, hogy nem tudja biztosítani sem a körülményeket, sem a szakembereket, így a gyermeknek muszáj volt egyéni munkarendben tanulnia, mert nem találtak számára befogadó iskolát.

Itt még nem ér véget az ördögi kör. Az az általános tendencia, hogy ha a családok titkolják az autizmusspektrum-zavarról kiállított diagnózist, vagy ki sem kérik, és nem kérvényezik a sajátos nevelési igényű státuszt sem, a gyerek valóban könnyebben kerülhet be az iskolába. Gyakran tapasztalják, hogy az iskolaigazgatók eleve elzárkóznak az autizmusban érintett gyerekek fogadásától, vagy hiába igazolódik be a szakértői bizottsági vizsgálaton, hogy a gyermek sajátos nevelési igényű, nincsenek meg a fejlesztéséhez szükséges személyi és környezeti feltételek (nincs mondjuk autizmusspektrum-zavarra szakirányú pedagógus). Ezzel azonban súlyosan sérül a gyermek oktatáshoz való joga, mert nem kapja meg (sajátos nevelési igény, azaz SNI-státusz híján nincs is hozzá jogalapja, hogy kérje) az iskolai környezetben a megfelelő ellátást. Végül hiába veszik fel, ha közben viselkedésproblémák lépnek fel, mivel nem fér hozzá a szükséges, megfelelő fejlesztéshez és tanulási környezethez. Ilyen helyzetben maguk az iskolák – a szülők beleegyezése nélkül is – közigazgatási eljárás keretében kezdeményezhetik a szakértői bizottsági vizsgálatot, ami megint csak patthelyzetet eredményezhet.

Számtalan jogi kiskapu létezik tehát a közoktatásban, amely automatikusan kizárja az autista gyermekeket az iskolából, asszisztálva ahhoz, hogy fél tucat joga sérüljön – sorolja a TASZ munkatársa –, mert nem valósul meg az egyenlő bánásmód követelménye, sérül az oktatáshoz való joga, és azon gyermeki jogai, amelyek a képességei kibontakoztatásához, sajátos nevelési igényeihez kapcsolódnak.

„Ez? Ez nem is jöhetne ide”

Fehérvári Csilla négygyermekes édesanya Eger közelében, Ostoroson él. A Civil Kollégium Alapítvány (CKA) tanulójaként a Hidak – A jövő esélye című egri konferencia szervezésével hívta fel a figyelmet az autisták továbbtanulása körüli anomáliákra. Évek óta küzd autista fia, Milán továbbtanulásáért. Szélmalomharcuk az oktatási rendszerrel remekül példázza az autista gyereket (és más sajátos nevelési igényű – SNI-s – gyereket) nevelő családok helyzetét ma Magyarországon – írja a CKA, amellyel karöltve nemrég konferenciát szerveztek a témában az érintettek részvételével Egerben, majd Budapesten.

Fiának, Mákos Milánnak késve indult meg a beszédfejlődése. Hiába kapott már kétévesen szakértői véleményt SNI-ről, csak 2013-ban, kilencévesen diagnosztizálták autizmusspektrum-zavarral, így nem jutott megfelelő fejlesztéshez és ellátáshoz. Ezért történhetett meg az is, hogy háromszor kellett elvégeznie az első osztályt – magántanulóként. Pár hét után az osztályfőnöke tanácsára Milánt betették az osztályba, ahol elkezdődött a bántalmazás, ami annyira elfajult, hogy két év után nem csak az iskola környékére, de még az intézmény utcája felé sem mert többé menni. Iskolát váltottak. Új iskola, új év, új esély a tanuláshoz – gondolhatta Milán és édesanyja, de nem sokáig. Milánt Csilla az akkor tankötelessé váló (nem autista) kishúgával egy iskolába íratta be. A gondok már a tanévnyitón elkezdődtek: „Mindkét gyerek kiöltözve, iskolatáska a hátukon, az egyik gyereket (Milán húgát) várja a tanító néni, odakíséri az osztálytársaihoz, míg a másiknak azt mondják, nem jöhet, nem várták. Fogod a kezét, ahogy végignézi, hogy a testvérének örülnek, őt befogadják maguk közé, de ő nem kell senkinek – emlékszik vissza Csilla. – Évnyitó után odamentem az igazgatóhoz Milánnal, hogy velünk mi lesz. Mire ő annyit bírt válaszolni: »Ez? Ez nem is jöhetne ide.«” Végül Milán mégis mehetett, de csakis úgy, hogy az igazgató aláírattatott egy papírt Csillával, miszerint a gyerek az iskolában semmilyen fejlesztést nem fog kapni. A bántalmazás az új iskolában is folytatódott, sőt még súlyosabb lett.

Milán fiú osztálytársai például kitalálták, hogy úgy tudják kirúgatni, ha elterjesztik róla, hogy meleg, és molesztálja őket. Végül kiderült, hogy ebből semmi nem igaz, de soha nem kértek bocsánatot azért, hogy meghurcolták csak azért, mert autista – meséli Csilla. Végül az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a 6. osztály vége előtt pár héttel elvették a sapkáját – mert volt olyan korszaka, amikor csak abban volt hajlandó létezni –, és bedobták a vízbe. Milán vizes sapkában volt egész nap, miközben sokszor beteg volt a füle. Csilla ezután döntött úgy, hogy köszöni szépen, de nem kér ebből a fajta integrációból, Milán egyéni munkarendben tanul tovább.

Valódi vesszőfutásuk azonban csak az általános iskola elvégzése után kezdődött. Milán akkor már tizenhét éves volt, és bár Csilla meghosszabbította a tankötelezettségét, volt róla szakértői papírjuk is, ennek ellenére nem fogadták el két olyan szakközépiskolában sem, amelynek szerepel az alapító okiratában, hogy autistákat is oktat. (Itt jön be a képbe a harmadik jogi kiskapu: a jogszabály megengedi, hogy a tankötelezettség meghosszabbításáról a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján az adott oktatási intézmény vezetője döntsön. Amelyik nem akarja befogadni az autista fiatalt, az egyszerűen nem fogadja el.) Mivel a fiú nagyon szeret rajzolni, és nagy vágya volt, hogy fejlessze magát, beadták a jelentkezését egy egri középiskolába, ahol rajzot tudott volna tanulni, és amelynek az alapító okiratában is szerepelt a varázsszó: autistákat is fogadnak. Először élből visszautasították őket azzal, hogy „autistákkal ők nem bajlódnak” (az alapító okiratban megfogalmazottak ellenére), de Csilla még ekkor sem adta fel, másodjára is megpróbálták, és végre úgy tűnt, megtörik az átok. Személyesen beszélt az intézményvezetőkkel, akik azt ígérték, mégis „esélyt adnak Milánnak”. Aztán meggondolták magukat. A fiú már a beiratkozásra ment, amikor közölték vele, hogy mégsem járhat oda. Az immár húszéves fiú és édesanyja még mindig azért küzd, hogy Milán középiskolába járhasson.

Csilla beleásta magát a szakképzésbe. Azt mondja, bármilyen szép célokat fogalmaz meg az oktatási törvény, ha a végrehajtása korlátokat emel az autisták elé. Hiszen hiába szerepel papíron az, hogy a szakképzések ellátják az SNI-seket, ha az egyes intézmények alapító okiratából az derül ki, hogy valójában nagyon kevés helyen fogadják az autistákat. Még ha szerepel is ez az alapító okiratukban, joguk van ahhoz, hogy személyes találkozás után azt mondják, mégsem képesek fogadni az adott gyermeket, ami Csilla szerint diszkrimináció.

Milán édesanyja év elején, 2024. január 12-én írt levelet az ombudsmannak, amelyben jelezte, hogy gondok vannak az autisták továbbtanulásával, a szakképzők működése aggályos, de az oktatási jogok biztosa azóta sem válaszolt.

Milán közben megismerkedett az inkluzív karatéval, és kiváló karatékának bizonyult. Készül a dublini vb-re, sőt a sportsikerek mellett még barátságokat is ki tudott alakítani a harcművészetnek köszönhetően. Amitől megfosztotta a közoktatási rendszer, azt – bár csak félig – megadta neki a sport. „Nekem leginkább a közösség tetszik ebben, az, hogy a többiekkel egy térben lehetek, és mindenki segít mindenkinek” – mondta el a Klubrádió Útszélen című műsorában. Hozzátette: a sport türelemre, önfegyelemre tanítja.

Viszont azok a nehézségek, amelyek abból fakadnak, hogy nincs iskolája, begyűrűznek a család életébe is. A rendszerszintű bántalmazás, az állandó elutasítás, a „defektes vagyok” érzés súlyos önértékelési problémákat okozhat sok autista gyermeknek és felnőttnek. Milánnak is voltak öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai. „Az autizmusnak van egy olyan fekete oldala, amiről nem szeretnek beszélni a szülők. Az egyik az öngyilkosság vagy bármilyen függőség. De ezzel nem áll ki az ember, mert ha alapból nem segít a társadalom, mert már alapból az autizmust is stigmának tartják, akkor képzeljük el, hogyan fogják megítélni, ha emellé még egy bélyeget kap – mondja Csilla, aki tovább küzd azért, hogy felhívja a problémára a figyelmet, és kiharcolja, hogy Milán is elvégezhessen egy középiskolát. Azt vallja, azért csinálja, azért nem adja fel, mert bele kell néznie a fia szemébe, és szeretne neki értelmes választ adni, amikor Milán megkérdezi, hogy mikor mehet iskolába, és hova. – Szomorúan tapasztalom, hogy sok, hasonló helyzetben lévő szülő kimerül és kiég a reménytelenségben. Mindenki csak egyszer gyermek. Ezek a megismételhetetlen évek alakítják az életünket. El lehet venni, de visszahozni már sohasem.”

Az iskolapszichológus szakvéleménye: „Nagyon furcsa vagy”

Csépke Bernadett Nadin 23 évesen kapta meg a diagnózist az autizmusspektrum-zavarról, kilenc évvel azután, hogy az iskolapszichológusa azt a szakvéleményt adta az akkor tizenhárom éves lányról, hogy „nagyon furcsa”. Nadin azt meséli: mivel előtte is folyamatosan „defektesnek” érezte magát, az iskolapszichológus véleménye olyan negatív hatással volt rá, hogy eldöntötte: soha többé nem megy szakemberhez. Most mégis pszichológusnak tanul, szeretne autista felnőttekkel foglalkozni, és diagnosztizálni őket, mivel, mint mondja, a pszichológusok maguk általában nem érintettek, ezért nem értik meg, milyen – akár mások számára egyszerű, hétköznapi dolgok – tudnak nehézséget okozni nekik.

Nadinnak ez lesz a harmadik diplomája, felsőfokúja van angolból, ismeri a jelnyelvet, tanult franciául, japánul, latinul és arabul. Közben rajzol. AuterSight című animációs filmje – amely az őt érő traumákat dolgozza fel és mutatja be – számos külföldi filmfesztiválra kapott meghívást, legutóbb Japánba. Azt meséli, az óvodától kezdve az általános iskolán át a gimnáziumig mindig mindenhol kiközösítették. Nemcsak a diákok, hanem a tanárok is. „Aminek köszönhetően túléltem ezt az egészet, az a rajzolás volt, és a versírás, a művészetek. Hallgattam a buszon a zenét, és elképzeltem, hogy a saját kis kitalált világomban minden szép és jó. Így kezdtem el rajzolni, így fejlesztettem magamat.” A rajzolás és az írás mellett varr, fotózik és egy magániskolában prezentálást és animációt tanít. Sok ADHD-s, SNI-s diákja van. Nem szereti a magasan funkcionáló autista kifejezést (aki átlagos vagy átlag feletti intellektusú és beszélni képes), mert – mint mondja – neki például az önállóság területén vannak hiányosságai.

Sokszor eszébe jut, mi lett volna, ha korábban megkapta volna a diagnózist. „Abból a szempontból jobb lett volna, hogy az önellátás jobban menne. Nem 18 évesen kellett volna megtanulnom bemutatkozni, hogy szia, X. Y. vagyok, nem 27 évesen tanultam volna meg pánikolás nélkül felvenni a telefont, hogy hogyan kell étteremben rendelni vagy kérni valahova időpontot. Korábban tudtam volna meg, hogy nem azért csúfolnak, mert defektes vagyok, és hogy miért nem illek be sehova. Emlékszem, még az animáció-mesterképzésen is furának éreztem magam, és felvillant, hogy lehet, hogy tényleg velem van a baj. Erre pár hónappal később megkaptam a szakvéleményt. Ez a jelenet benne is van a filmemben.”

Sok autista gyermek vagy akár felnőtt is kényszerűségből a maszkolást választja – amikor megpróbálják lemásolni a nem autista emberek viselkedését, hogy könnyebben el/befogadják őket. Nadin saját bevallása szerint ő inkább mint lázadóra gondolt magára gyerekként, aki úgy vélte, a többiek átlagosak hozzá képest. Csak később jött rá, hogy valószínűleg ő is maszkolt. „A diagnózisom után rengeteget olvastam, és rájöttem, hogy ezt meg azt szabadon csinálhatom, mert az autizmus ezekkel jár. Onnantól kezdve sok helyről kaptam meg, hogy a diagnózisom után sokkal autistább lettem, biztos megjátszom. Holott nem játszottam meg, csak már megengedtem magamnak azokat a dolgokat, amiket addig visszafogtam.”

Szerinte amikor szóba kerül az autizmus, mindenki hajlamos csak a gyerekekre gondolni, nem esik szó az autista felnőttek nehézségeikről, arról, hogy ők is nap mint nap akadályokba ütköznek, mert egy olyan világban kell élniük, amelyet nem az idegrendszerükre szabtak. „Amikor autistatalálkozón voltam, az például olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Senkinek nem volt furcsa, hogy beszélgetés közben nem néztünk a másikra, mindenki hangosan beszélt vagy hadart, egymás szavába vágtunk. Ezeket a hétköznapi életben bunkóságnak gondolják. Nagyon nehéz így megértetned magad velük, nemhogy érvényesülni. Ezt úgy lehet elképzelni, mint hogy egy vak ember is sokkal jobban érzi magát, ha a környezetében minden úgy van kialakítva, hogy jól, akadályok nélkül tudjon élni.”

„Ők is felvételizhetnek, ha zsebre teszik a diagnózist, és nem kérnek semmilyen fejlesztést, de kinek jó ez?”

Brokés Juditnak, az AutiSpektrum Egyesület alapítójának fiát Nadinhoz hasonlóan szintén viszonylag későn diagnosztizálták, mert – ahogy Nadinnal is történt – az ő esetében sem ismerte fel a pszichológus a jeleket. „Amikor első osztályos volt, a tanító nénije szólt, hogy esetleg autizmus állhat a háttérben a fiamnál. Kerestünk egy pszichológust magánúton, aki már a nyugdíjas éveiben járt, de azt mondta, hogy az autizmus az ilyen divatos hülyeség, mindenkiről ezt mondják, a fiam biztosan nem az. Elfogadtam a véleményét, hiszen ő volt a szakember. A beilleszkedési problémák azonban folytatódtak, mindig ő volt a bántalmazott, mert nem voltak eszközei a védekezésre. – Hetedik osztályos volt, amikor – már a SOTE-n – beigazolódott az autizmusspektrum-zavar. – Ez nekem nagy megkönnyebbülés volt, mert minden a helyére került, a tizenkét évig cipelt »szar anya« státuszt is kicsit levethettem, viszont a diagnózison kívül nem kaptunk semmit” – emlékszik vissza. Akkoriban (2010 körül járunk) egyetlenegy autizmus szakirányt végzett szakember volt Veszprémben. Ezért a saját kezébe vette a dolgot, elvégezte a SOTE-n indított képzést, megcsinálta a mentorszülőképzést az AOSZ-nál, összehívott egy szülőcsoportot, ahol először öten voltak, két hónap után tizenheten, és megalakult az AutiSpektrum Egyesület, amelynek most már kilencven család a tagja.

A tagok közül egyre többen jelezték, hogy gondok vannak a középiskolai felvételivel. Judit azt meséli, volt olyan, jól tanuló, jó magaviseletű kislány az egyesületben, akit eleve kizártak, mert nem volt benne az általa választott iskola alapító okiratában, hogy autista diákok is tanulhatnak náluk. Egy másik, most 8. osztályos gyerek szüleinek még tavaly azt mondták az egyik veszprémi középiskolában, hogy felvételizzen csak, várják, de közben bekerült az iskolájukba egy „problémás viselkedésű” autista gyerek, emiatt jelezték, hogy mivel úgysincs benne az alapító okiratukban, mégsem járhat oda.

„Ettől függetlenül ők is felvételizhetnek, ha zsebre teszik a diagnózist, és nem kérnek semmilyen fejlesztést, de kinek jó az, ha felkészületlenül megy oda a gyerek és felkészületlenül megy oda a pedagógus? A probléma ugyanúgy ott lesz, csak senki nem tudja kezelni – magyarázza Judit. – Van egy olyan családunk, ahol a jól tanuló gyerek egészen 10. osztályig húzta maszkolással, de aztán kiborult. Most már pszichiátrián kezelik, magántanulói státuszba került, holott lehet, hogy ha másként viszonyulnak hozzá, ha másként kezelik, ha segítenek neki, akkor nem jut ide a történet.”

Judit szerint nagyon fontos lenne, hogy bekerüljenek a pedagógusképzésbe a módszertani tudás alapjai az SNI-s tanulókkal kapcsolatban. „Integráció van elvileg, és közben egyre több az SNI-s. Ha már ott vannak az osztályban, akkor muszáj, hogy a pedagógus értse, miért olyanok, amilyenek, és hogyan lehet őket segíteni. Ez nem csak az SNI-s tanulóknak lenne jó, hanem az egész osztálynak, a tanárnak, mert tud haladni, nem lesz annyi viselkedésbeli probléma. A másik legfontosabb a pedagógusképzésen keresztül az attitűdváltás a pedagógusok részéről, és a társadalmi szemléletváltás. Mert amíg a pedagógusok elzárkóznak, és kizárólag abban látják a probléma megoldását, hogy eltávolítják a gyereket az osztályból, az iskolából, addig nagyon nehéz előrelépni. De azért vannak nyitott pedagógusok, van remény.”

Éppen ezért az egyesülettel kidolgoztak és beadtak egy integrációsjavaslat-csomagot minden szintre: a tankerületnek, a képzési centrumnak és magának Hajnal Gabriellának, a Klebelsberg Központ vezetőjének. Az egyesület vezetője szerint nem találták fel a spanyolviaszt, csak összeírták, mi az, amitől (jobban) működhetne az integráció az oktatásban. A tankerületnél tartott első előadásuk valódi optimizmusra adott okot, hiszen a részt vevő járási igazgatók és delegált pedagógusok kilencven százaléka nyitott volt ezekre (amelyek között olyanok szerepeltek, hogy a pedagógusok kapjanak módszertani képzést, év közbeni konzultációs lehetőséget hozzáértő gyógypedagógussal, az osztály pedig szemléletformáló foglalkozást). Később mégis azt a visszajelzést kapták, hogy nincs rá pénz. A szakképzési centrumban kicsit többet értek el: a beküldött javaslatcsomagból kiválasztottak elemeket, amelyek már augusztusban elindulhatnak. Juditék szerint ugyanakkor ha elvesznek elemeket a javaslatcsomagból, azzal az integráció sikerességének esélyeit csökkenthetik. A Klebelsberg Központ vezetője április 11-én fogadja őket, és közben várják dr. Aáry-Tamás Lajos oktatásjogi ombudsman látogatását is, aki megígérte, hogy még év elején megkeresi őket. (Ez a cikk megjelenéséig még nem valósult meg.) Az egyesületnél próbálnak pártpolitika-mentesen dolgozni, mert hisznek abban – ahogy Judit mondja –, hogy „az autizmus és semmilyen SNI nem függ az érintett gyerek szüleinek világnézetétől, vallásától; minden oldalon meghatározóan befolyásolja az érintett családok és szűkebb-tágabb környezetük életét”.

Az AutiSpektrum Egyesületben most több szervezettel együttműködve azért dolgoznak, hogy felhívják a figyelmet az SNI-s gyerekeket érintő oktatási nehézségekre, problémákra, és pozitív változásokat érjenek el. Most mondd el! SNI című kérdőívükkel az SNI-s gyerekek iskolai helyzetét térképezik fel. Kérik, hogy aki SNI-s gyermeket nevel, töltse ki ezt a kérdőívet, és juttassa el másokhoz is, akiket érint.

„Sötét tömegeket akarnak nevelni”

„Kizárták a fiatalokat az oktatásból, aminek teljesen meg tudnának felelni, mert legtöbbször nem olyan problémákról van szó, amelyeket ne lehetne kezelni a mindennapokban. Ez emberi jogi kérdés” – mondja dr. Gyarmathy Éva egyetemi tanár, klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, aki szerint az csak az egyik lehetséges következmény, hogy ezek a gyerekek sokkal kisebb eséllyel fognak tudni bejutni a felsőoktatásba. A másik oldalon – amely ugyanolyan fontos – gyermek- és fiatal korukban kimaradnak a középiskolai társas kapcsolatok, aminek szintén fontos személyiségépítő szerepe van, vagyis lenne.

A szakember szerint most, amikor egyre több atipikus fejlődésű (azaz autizmusspektrum-zavarral diagnosztizált, SNI-s, ADHD-s) gyerek van, eleve nevetséges, hogy működnek még olyan iskolák, amelyeknek az alapító okiratába nem került be, hogy képesek fogadni őket. Ha az oktatás teljesen figyelmen kívül hagyja ezeknek a gyerekeknek az igényeit – akiknek bizonyos területeken megkésett az idegrendszeri érésük –, akkor erősödnek a tanulási problémák, egyre többüknek lesz kudarcuk, ami nem tesz jót az önértékelésnek, az önértékelés problémái pedig negatívan hatnak a személyiségfejlődésre – hívja fel a figyelmet a szakpszichológus a következményekre. „Nem szeretnénk szörnyetegeket teremteni, de így szerencsétlen szörnyetegek tömegeit fogjuk felnevelni, mert valahogy védeniük kell magukat. Másokat fognak okolni, amiben igazuk is van, ráadásul az önértékelésük is rossz lesz. Ez mind a sérülékeny személyiség alapjait adja.”

A másik nagyon erős irány, amit a kormánypárt képvisel és egyre nyíltabban hangoztat, hogy legyen egy elitképzés, míg a többieknek jut a maradék – folytatja a szakember. „Ez a legnagyobb butaság a XXI. században, mert ez azt jelenti, hogy sötét tömegeket akarnak nevelni, akik könnyen mozdíthatók, könnyen feltüzelhetők bármire. Nem véletlenül azokból az országokból jön a legtöbb agresszió, ahol nem bánnak megfelelően a gyerekkel. Ha a kormány komolyan gondolja, hogy annyira békepárti, akkor a gyerekekben is ezt a békét és harmóniát kell elültetni, ami csak úgy megy, ha odafigyelünk rájuk – de nem csak néhányra, hanem az összesre.” A tanárhiánynak köszönhetően ugyanakkor Gyarmathy Éva szerint már elő is készítette a kormány ezt a folyamatot: hiszen már most sem feltétlenül a legokosabb, legtehetségesebb gyerekek fognak bekerülni az egyetemekre, hanem azok, akiknek a szülei meg tudják fizetni a magántanárt.

A Szabad Európa által korábban kikért (2023. szeptemberi) adatok szerint 7506 gyógypedagógust foglalkoztattak a tankerületi központok fenntartásában lévő köznevelési intézmények, és 2725 gyógypedagógiai asszisztenst. Ehhez képest a Pedagógusok Szakszervezete szerint csak gyógypedagógusból legalább 14-15 ezerre lenne szükség. Van olyan megye, ahol egy sajátos nevelési igényű gyerekre mindössze 0,08 gyógypedagógus jut.

Ez pedig – utánpótlás híján – valószínűleg még rosszabb lesz. Az egyetemi tanárként is dolgozó szakember a Szabad Európának elmondta, hogy a 25, gyógypedagógiát végző hallgatójuk közül csak egyetlenegy akar oktatási intézménybe menni. „Itt már megvalósult a kormány vágya, hogy azoknak jut fejlesztés, akik meg tudják fizetni. Sikerült olyan körülményeket teremteni, amelyek már most az elitképzést biztosítják.”

Az egyetlen lehetséges megoldásnak Gyarmathy Éva is azt tartaná, hogy már a pedagógus-alapképzésbe kerüljenek bele olyan ismeretanyagok, amelyek segítenek a tanítóknak és tanároknak megérteni, hogyan lehet a legjobban oktatni, nevelni, fejleszteni ezeket a gyerekeket. Ez szerinte nem is járna pluszterhekkel vagy -feladatokkal; egyszerűen oda kellene figyelni a gyerekekre, ahogy egy ideális világban, azaz egy ideális oktatási rendszerben alapból működnie kellene.

Ehhez képest itthon a jelek szerint éppen jelentős változást készítenek elő a közoktatásban. Úgy tűnik, nem a fenti, ideális oktatás körvonalazódik, hanem egy olyan, amelyben megkérdőjelezik például a gyógypedagógusok és az iskolapszichológusok szükségességét, sőt magát a sajátos nevelési igényű, diszlexiás és autista gyerekek létét is.