Szolidaritási úton járt Kijevben a Török tükör című regényéért 2012-ben az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett pécsi író, Horváth Viktor. A magyar szerző más országokból érkező írókkal együtt november 3-tól november 9-ig az Ukrán PEN Club meghívására volt Ukrajnában, és az orosz hadseregtől visszafoglalt területeket látogatott meg. Az látottakról és közvetlenül megtapasztaltakról beszélgetett vele Balogh Robert, a Szabad Pécs újságírója.
Kikkel utazott?
A csoportban szlovák és észt kollégák voltak, írók, újságírók, szerkesztők, rajtam kívül egy magyar jött: Takácsy Dorka politikai elemző, Oroszország-szakértő.
Milyen volt az utazás?
A vonaton több volt az ukrán, mint a magyar, úgy emlékszem, kizárólag nők. Látszott, hogy évek óta Nyugaton élnek, nyilván látogatóba mentek haza. Sok volt a tíz év alatti gyerek, ők igazán hősiesen viselték a hosszú utat, talán még élvezték is az extrém körülményeket; hamar egymásra találtak, és együtt bandáztak a vonaton. Velem szemben egy hat-hét éves forma kislány mesekönyveket olvasott, rajzolt és gondosan formált betűkkel írt valamit. Értelmiségi családoknak tűntek. A magyar útlevélvizsgáló modora viszont nem éppen értelmiséginek tűnt – a túloldalon inkább éreztem magam Európában…
Mit látott Kijevben? Mennyire van ott most esély a normális életre?
Nemhogy esély van rá, hanem az élet olyan, mint nálunk. Minden működik, csak éppen van az emberek telefonján egy applikáció, ami jelzi nekik a légiriadót. Ennek ellenére már nem nagyon mennek le az óvóhelyre – az oroszok rendszeresen odaküldenek egy-két drónt, de azokat többnyire lelövi a légvédelem, ha pedig mégis halált okoz valamelyik, ez csak olyan veszélynek tűnik, mint a közúti közlekedés – ilyen az emberi természet. Most hallom a hírekben, hogy volt egy, az eddigieknél súlyosabb támadás.
Az utazást szervező ukrajnai irodalmi szervezet milyen kapcsolatban van a PEN magyarországi tagszervezetével?
Úgy tűnt, hogy semmilyenben. Az írókat, költőket, esszéistákat és prózaírókat tömörítő Nemzetközi PEN legtöbb társszervezete segíti az ukránokat. A magyaroknak is írtak, de csak valami olyan választ kaptak, ami az orosz nyelvű lakosság jogairól szólt. Persze, a kisebbségeknek jár a nyelvhasználat joga, de még inkább jár egy népnek a puszta élethez való jog.
Mit szerettek volna elérni azzal, hogy meghívnak egy irodalmi küldöttséget?
Kommunikációt, európai perspektívát, térnyerést a Nyugat felé, hatást a külföld közvéleményére – egy írószervezet ezt nyilván írókon keresztül csinálhatja. Tehát leginkább azt akarták elérni, hogy hírét vigyük annak, ami ott történt és történik. Persze mindent tudtunk a médiából, csak azért az nem ugyanaz, mint a saját szemünkkel látni akár a romokat, akár a normális életet, megélni a légiriadót az óvóhelyen, beszélni az emberekkel, látni az életüket.
A hivatalos program keretében mennyire próbálták meg vezetni önöket?
Volt szabadidőnk, de nem sok. Három napon át előre megszervezett programokra vittek, ebből egy nap Kijev volt: a Szensz nevű könyvesbolt, kávézó és rendezvényközpont, beszélgetés a könyvkiadás és könyvkereskedelem helyzetéről és tendenciáiról. A háború kitörése óta sokkal többen olvasnak, virágzik a könyvtárak élete és a könyvkereskedelem. Utána városnézés idegenvezetővel, délután találkozó jogvédő szervezetek munkatársaival, este, a vacsoránál találkozó írókkal, értelmiségiekkel – egyikük önkéntes a hadseregnél, az orosz hadifoglyok ügyeivel foglalkozik.
Másnap három város, amelyet visszafoglaltak az oroszoktól: Irpiny a lerombolt művelődési központtal, a menekülő civilek szétlőtt autóival, a felrobbantott autópályahíddal; aztán Bucsa egy feltárt tömegsír emlékhelyével, a templomban a fotókiállítás a feltárásról és az exhumálásról; aztán Borogyanka lebombázott lakóházakkal, óvodával, a főtéren Tarasz Sevcsenko ukrán költő fejbe lőtt szobrával.
A harmadik napon pedig a Belorusz határ közelében Jahidne, ahol a falu teljes lakosságát bezárták az iskola pincéjébe takarók nélkül, márciusban, ellátás nélkül, gyerekekkel, öregekkel együtt – ez a pince volt a legmegrázóbb. A muzeológusok már elkezdték felcédulázni a tárgyakat: ruhadarabok, pár könyv, játékok, PET-palackok, egy kopott sakk-készlet, bordásfal, iskolapadok és más, az iskolában feleslegessé vált lomok, a falra karcolva naptárak az idő követésére, az éhezés és hiánybetegségek miatt meghaltak nevei, gyerekrajzok, a Komszomolszkaja Pravda példányai – ez Moszkva propagandaújságja, csak ezt engedték be hozzájuk a külvilágból, és azt mondták, hogy Kijev már elesett és Ukrajnát elfoglalták.
Este a kormányzati negyedben folytatódott a program, találkoztunk a Krím képviselőivel.
Horváth Viktor 1962-ben, Pécsett született. Már az egyetem elvégzése közben, majd azt követően is művészetszervezőként és újságíróként dolgozott, később pedig gimnáziumokban tanított. 2001-től a Pécsi Tudományegyetemen óraadóként versfordítást és versformatörténetet tanított. 1994 óta publikál novellákat, versfordításokat, regényeket néha tanulmányokat– írja róla a litera.hu portál.
Könyvei: Át avagy New York-variációk (JAK–Ulpius-ház, 2004); Török tükör (regény, Jelenkor, 2009); Diótörő (verses mese, Jelenkor, 2011); A Kis Reccs (utaztató regény, Jelenkor, 2012); A vers ellenforradalma. A versírás és versfordítás tanulása és tanítása (Magvető, Bp., 2014); Möbion (Villa Negra Egyesülettel közösen) (Magvető, 2015); Tankom (regény, Magvető, 2017); A Júdás-terv (regény, Kalligram, 2024).
A látogatás hatására mennyire változott meg a véleménye az ukrajnai háborúról?
Amennyit a közeli tapasztalás változtathat a véleményünkön. Részben éppúgy gondolkodom róla, ahogy előtte. Mi, magyarok készen kaptuk a rendszerváltásunkat ’89-ben. Egy dominó voltunk a keleti blokk összeomlásának folyamatában; ha nem hullik az ölünkbe a váltás, máig Kádár János utódainak gyermekei lennénk. És tessék, itt van a kényelmünk következménye, nézzük meg, milyenek vagyunk most: sértettek, dacosak, gyűlölködők és másokat hibáztatók, magunkat áldozatnak feltüntetők.
Az ukránok maguk lázadtak fel, véráldozattal kergették el az ország éléről Putyin bábját, most pedig véráldozattal állnak ellen a hódítónak. Az orosz propaganda náci országnak nevezi Ukrajnát; hát hogyne, minden országban találunk tízezer elvakult fasisztát, még békés helyeken is, de ha azt az országot el akarják törölni, akkor ott biztosan teret nyernek a szélsőségesek. Ukrajna kinyilvánította, hogy nem a mesés Kelethez, hanem Európához akar tartozni, tisztelnünk kell, hogy ezért nagy áldozatot hoz, és segítenünk kell.
A magyar kormány hivatalosan a magyar kisebbséget hátrányosan érintő nyelvtörvény miatt lépett fel az ukránokkal szemben. Szóba került ez az út során?
Igen, én hoztam szóba az ukrán jogvédőkkel beszélgetve. Aztán kissé szégyenkeztem, mert a nálam tájékozottabb magyar kolléganő szólt, hogy azt a nyelvtörvényt, illetve oktatási törvényt már majd egy éve korrigálták az ukránok, csak ennek nem volt olyan nyoma a magyar közmédiában.
Hogy fogadták magyarként? Érezte a hátrányát annak, hogy az országunk kormánya hogyan viszonyul az ukrajnai invázióhoz és Moszkvához?
A vendéglátóknál nem éreztem, hiszen éppen azért hívtak, mert barátkozni akartak. A határon a vámosok és útlevélvizsgálók éppúgy viselkedtek, mint bármelyik európai országban: hűvös korrektséggel. A vonaton a hosszú út első perceiben kiderült, hogy külföldi vagyok, erre általában kedvesebbek lettek, az utasok éppúgy, mint a vasúti személyzet: lám csak, ha idejön egy külföldi a mi háborús országunkba, amikor nincs gyors repülés, hanem kimerítő vonatozás meg légiriadó van, akkor biztosan nem turistának jön, hanem hogy valahogy segítsen vagy részt vegyen a dolgokban.
Ez a hangulat akkor sem változott, amikor kiderült, hogy magyar vagyok: Ha egy ország kormánya az ellenséggel barátkozik, de egy polgára idejön egy szál magában, akkor ő nyilván velünk van – kábé így értelmezhették. És ez nem csak a vonaton volt így, hanem Kijevben a sarki fűszeresnél, a hotel személyzeténél, a Majdanon adományt gyűjtő diáklánynál és a négyhetes pincébe zárást túlélő falusi bácsinál Jahidnében.
Úgy tudom, ön járt már Ukrajnában korábban is, egy konferencián, hat éve. Mekkora volt a különbség a most látottakhoz képest?
Hat éve a forradalom halottainak az emlékére voltak fényképek az utcákon, most a háború halottai sokkal többen vannak, több a fénykép és a zászló. Egyébként a főváros élete nem változott: működtek a múzeumok, színházak, éttermek, a parkok zöldek, a templomok kupolája arany, fegyveres őrt csak a hídfőknél és a kivezető utaknál láttam, de naponta volt légiriadó; ezt a szállodai szobában hangosbeszélő mondta be az éjszaka közepén, és egyszer olyan közel robbant valami, hogy lementünk az óvóhelyre.
A XX. században még éltek a világháború túlélői, és bár nukleáris fenyegetettség akkor is volt, döntően a békevágy uralkodott úgy Keleten, ahogy Nyugaton. Mostanra Európa és Amerika elfelejtette a háborút, úgy látszik legalábbis, tehát újra kacérkodni kezdett vele, és közveszélyes akarnokokat tűr meg a hátán.
Kértek, elvártak bármit az ukránok a vendéglátásért cserébe?
Nem kértek semmit, de éreztük, hogy örülnek neki, ha teszünk valamit. Pár nappal a hazaérkezésünk után egy e-mailben kérdeztek a benyomásainkról és arról, hogy változtatott-e ez az utazás az eddigi látásmódunkon. Az enyémen nem változtatott, legalábbis a nézőpontomon nem, viszont a sokkoló élmények és a személyes kapcsolatok csak még elkötelezettebbé tettek.
Amit tudok, segítek: tartok néhány előadást saját fotókkal a Pécsi Tudományegyetemen hallgatóknak és oktatóknak, írok néhány beszámolót magyar portáloknak, és interjút adok, mint például most, itt. Ez az én saját érdekem is: Ukrajna nem csak magát védi, hanem a magyarokat és még sok országot. Nekem pedig már két unokám van.
