Salvadoro Andrés Peláez még mindig mindent megtesz a béke megőrzéséért. Az egykori spanyol békefenntartó éppen ebben a hónapban élesztette újra régi barátságait a majdnem három évtizeddel ezelőtt véget ért balkáni háborúból.
Peláez 1993–94-ben hat hónapot töltött Boszniában egy ENSZ-kontingens tagjaként, amely a civileket védte az egykori jugoszláv köztársaság területének uralmáért folytatott, egymást átfedő konfliktusok közepette.
Az ottani nemzetközi stabilizációs és békefenntartó erőfeszítések veteránjainak online hálózatának köszönhetően januárban újra kapcsolatba került a háború idején gyerekkorú túlélőkkel.
„Ezek a gyerekek megtanítottak engem az élet értékeire” – mondta Peláez a Szabad Európa balkáni szolgálatának, miután kapcsolatba került néhány bosnyákkal, akik gyerekként körülötte és az ENSZ Védelmi Erők (UNPROFOR) más csapatai körül szaladgáltak, miközben tragédia bontakozott ki körülöttük Mostarban és a közeli városokban.
„Játszottak, de nagyon okosak voltak, megértették a helyzetet, amelyben voltak – mondta Peláez. – Folyamatosan keresték a túlélés lehetőségét.”
Az 1992–95-ös boszniai háborúban Mostar mintegy százezer lakosából becslések szerint kétezren haltak meg.
A Mostarért és a Neretva folyó felett átívelő, ikonikus XVI. századi régi hídért folytatott harcok a régiót sújtó és több háborút is terhelő etnikai és vallási konfliktusok szimbólumává váltak.
Az egymást követő ostromok során – az elsőben a szerbek, a horvátok és a bosnyákok, a másodikban pedig a horvátok és a bosnyákok csaptak össze – Mostar a vallások és kultúrák festői keveredéséből a megosztottság és a patthelyzet jelképévé vált. Ez a megosztottság a fegyverek elhallgatása után még évtizedekig fennmaradt.
Bár az etnikailag megosztott városnak közös polgármestere és városi tanácsa van, még mindig szenved a párhuzamos intézmények miatt, amelyek az 1995-ös daytoni megállapodás óta a Bosznia-Hercegovinát szélesebb értelemben megbénító etnikai és politikai rivalizálás nyomán jöttek létre.
„Kevesebb a lövöldözés, ha ők is ott vannak”
Az egyik fiatalember, akivel Peláez ebben a hónapban újra kapcsolatba lépett, Haris Behram, aki nyolcévesen más fiúkkal együtt hosszú napokat töltött a spanyolok és páncélozott járművük közelében a Neretva keleti partján, Mostar központjában.
„Két évig játszottunk azok körül a csapatszállítók körül” – mondta a Szabad Európának Behram, aki ma harmincas éveiben járó vállalkozó Mostarban. Elmondása szerint ő és a többi gyerek maximum kétszáz méterre ment a békefenntartóktól, hogy védve legyenek a kóbor gránátoktól, a tüzérségtől és a lövöldözéstől.
„Ha ezt most elmondanám valakinek, azt mondaná, hogy olyan, mintha börtönben lennék.”
Behram szerint a katonák gyakran megosztották az ételadagjukat velük, a külföldiek egy-egy készétele hármukat vagy négyüket táplálta.
Behram unokatestvére, Almir Behram szintén szerepelt a fotókon. Akkor 11 éves volt.
„Emlékszem, hogy sokat játszottunk, és kevesebb lövöldözés volt, mert ott voltak az UNPROFOR-csapatok – mondta Almir Behram, aki ma tűzoltó. – Arra is emlékszem, hogy adtak nekünk enni, de nem szívesen emlékszem vissza túlságosan arra az időszakra.”
Utalva a bosnyákok, horvátok és szerbek többségére, akik akkoriban harcoltak az egykori jugoszláv területért, Haris Behram a Szabad Európának elmondta, hogy „mindhárom oldalnak három különböző története van” a konfliktusról.
„Aki megszállás alatt volt, annak nem szeretném elismételni” – mondta.
Elmondta, hogy legélénkebb emléke, amely a nemzetközi békefenntartó erőfeszítések jelentőségét illusztrálja hazájában, az volt, amikor látta, hogy boszniai nők és gyerekek fekszenek az utcán, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy az ENSZ-kontingens elhagyja Mostart. Nem sikerült.
„Ez most háború vagy játszótér?”
Az ENSZ békefenntartóit, köztük Peláezt is a bosnyákok és a horvátok közötti ellenségeskedések 1993-as eszkalálódását követően vezényelték Mostarba és más boszniai városokba.
Peláez nemrégiben felidézte, mit látott először, amikor 1993 szeptemberében, megérkezésük után kinyíltak annak a páncélozott járműnek az ajtajai, amely őt és békefenntartó társait Mostar belvárosába szállította.
„Az első dolog, amit láttam, a gyerekek voltak” – mesélte a Szabad Európának.
Sokan ételt és édességet kértek, mások tollat és papírt.
„Arra gondoltam: Az isten szerelmére, mi folyik itt? Háború van itt, vagy játszótér?”
A Neretva folyó gyakorlatilag elválasztotta a város keleti részét, amelyet a születőben lévő Boszniai és Hercegovinai Köztársaság hadserege védett, és a nyugati részt, amelyet a Horvát Védelmi Tanács ellenőrzött.
A harcok a következő két évben időnként tüzérségi támadásokkal lángoltak fel, amúgy szórványosak voltak, egészen addig, amíg 1994-ben a washingtoni megállapodás véget nem vetett a horvát és a bosnyák fél közötti konfliktusnak, majd 1995 végén a daytoni alku átfogóbb regionális békét hozott a szerbek, a horvátok és a bosnyákok között.
Az UNPROFOR-misszióban több mint három éven át mintegy huszonötezer katona teljesített szolgálatot, és jelentős humanitárius segítséget nyújtott, de a harcok befejezésében nem járt sikerrel. A legnagyobb kudarcot az 1995-ben Srebrenicánál a boszniai szerb erők által bekerített nyolcezer muszlim férfi és fiú védelmében vallotta, akiknek jelentős részét Ratko Mladić tábornok emberei lemészárolták.
A NATO vezette végrehajtó erők az 1995-ös daytoni megállapodás betartatására jöttek létre, majd 2004-ben átadták a helyüket egy uniós erőnek, amely még mindig több száz katonát tart a bosnyák többségű, de jelentős horvát és szerb kisebbséggel rendelkező Boszniában.
Peláez és néhány volt bajtársa a madridi kontingensből 2018-ban tért vissza Mostarba, hogy megünnepeljék az UNPROFOR-missziójuk óta eltelt huszonöt évet.
De nem sikerült felkutatniuk egyetlen civilt sem, akit évtizedekkel korábban védtek.
Három évvel később Peláez a Facebookhoz fordult, jobb eredménnyel.
„Mindenki segíteni próbált nekünk”
A Boszniai Veteránok oldalt az 1992–95-ös boszniai háborúban szolgáló, egykori ENSZ- és NATO-katonák fórumaként hozták létre, és jelenleg mintegy 8400 tagot számlál.
Tele van megosztott képekkel és visszaemlékezésekkel, valamint erőfeszítésekkel az emberek és helyszínek azonosítására.
Peláez körülbelül egy évvel ezelőtt csatlakozott a csoporthoz.
Egy január elején közzétett bejegyzésében megosztotta történetét és háborús fotóit olyan gyerekekről, „akikkel sok közös játékkal töltött napot és azt a kis szórakozást osztottam meg, amit gyerekkorukban nyújtani tudtam nekik”.
Kérte, hogy aki felismeri a képeken szereplő embereket, vegye fel vele a kapcsolatot.
Peláez a Szabad Európának elmondta, hogy „meglepődött, amikor az emberek napokon belül elkezdtek neki SMS-eket írni”.
„Mindenki próbált segíteni megtalálni a képen látható fiúkat” – mondta.
„Amikor 1994-ben elhagytam a várost, arra gondoltam, hogyan fogják túlélni, hogyan fognak felnőni – mondta Peláez. – Rengeteg kérdés járt a fejemben.”
Elmondta, hogy idén tervezi, hogy elutazik Boszniába, hogy találkozzon néhány túlélővel és hogy megmutassa a feleségének az olyan helyeket, mint Mostar, Jablanica és Szarajevó.
Felidézte három évvel ezelőtti látogatásának néhány részletét – még az ország megosztására irányuló politikai erőfeszítések jelenlegi fokozódása előtt –, ami arra utal, hogy van ok a reményre.
„Sok lerombolt épületet láttam, amelyeket a háború óta nem építettek újjá – mondta Peláez. – De az emberek megpróbálnak békében élni. Azt mondják: Oké, háborút vívtunk, de most túl akarunk élni. Azt hiszem, az emberek készen állnak erre.”
