Volt, hogy egy ötcsillagos szálloda vécéje mellett aludt egy fotelban egy hétig. Megjárta a legnagyobb háborúkat Dárfúrtól Libanonon át egészen Afganisztánig. Robbant mellette bomba, nézték kémnek és majdnem meglincselték, a férje testébe pedig repeszdarabok fúródtak. A félelmét megtanulta az előnyére fordítani: erőt merített belőle a legrázósabb helyzetekben is, de megfogadta: Afganisztánba soha többé nem megy. Al Ghaoui Hesna tizenkét év után mondott fel a köztévében, amit azóta sem bánt meg. Interjú a magát csak palóc arabnak nevező külpolitikai újságíróval, aki azt is elmondta, milyen érzés volt az MTVA-ban dolgozni, miközben a közmédia a migránsok ellen uszított. Még egyéves amerikai tanulmányútja megkezdése előtt készítettünk interjút Hesnával.
Mit fogtok csinálni az Egyesült Államokban? Egy évre szól az ösztöndíjad.
Egy Fulbright kutatói ösztöndíjat nyertem a Berkeley Egyetemen, és ez alatt az idő alatt szerte az országban a poszttraumás növekedést fogom kutatni, interjúkat fogok készíteni, amiből később könyvet írok. De tervben van az is, hogy dokumentumfilmet forgatok majd, de ez egyelőre kérdőjeles, mert nagyobb anyagi forrásokat kíván, amit eddig még nem sikerült százszázalékosan előteremtenem. De mindig nagyon optimista vagyok, ezek a dolgok általában kiforrják magukat.
Elsősorban Berkeley-ben leszünk, az egész család kitelepül egy évre. A tervek szerint itthonra is fogunk forgatni a WMN-re, a Bátorságlabor-podcastot most videóformában tervezzük folytatni. Izgalmas életutakkal, emberekkel arról, hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből. Ebben Ervin, a férjem is részt fog venni, ministábot fogunk alkotni, ketten fogunk ezen dolgozni.
Sokszor dilemma volt nálatok, hogy maradjatok vagy menjetek. Most épp mentek, de csak egy évre. Korábban melyek voltak azok a sarkalatos pontok, amikor azt mondtad: itt a vége, pakoljunk és költözzünk?
Az elmúlt néhány évben volt több olyan pont, amikor nagyon elkeserített az a közhangulat, ami itthon volt. Ilyenkor mindig elgondolkodtam, hogy úristen, nem szeretném, hogy a gyerekek olyan országban nőjenek fel, ahol intolerancia van, megbélyegzik a külföldieket vagy ahol most éppen a melegek a célpontok. Ez egyfajta folyamatos önmarcangoló gondolkodás, mert ha elmegyek, akkor meg feladom azt a vágyamat, hogy aktív részese lehessek annak, hogy valami megváltozzon.
Az elmúlt években az országot jártam, nagyon sok előadást tartottam a félelemről, szorongásról, amit szemléletformáló szándékkal éltem meg. Tényleg annyira be tudunk szűkülni, amikor azt érezzük, hogy veszélyben vagyunk, mert annyiféle félelemüzenet ér minket – és itt nem csak a politikára gondolok, bár ezt látjuk nagyon frontálisan.
Magyarországon a kormány valóban nagyon jól játszik azzal az eszközzel, hogy mindig talál egy társadalmi csoportot vagy valamilyen problémát, amivel lehet riogatni. Ez nem új keletű eszköz. Elliot Aronson és Anthony R. Pratkanis már a hetvenes években megírta a Rábeszélőgépet, amely pontosan arról szól, hogy ez egy rendkívül hatékony befolyásolási eszköz, amelyet évezredek óta használunk. Ebben nincs semmi új.
Talán ami új most, manapság, ezekben az években, hogy most az internetnek hála egy szuperszonikus sztrádára kerültek ezek az üzenetek, és akkor is hatnak ránk, amikor azt gondoljuk, hogy nem. Sőt pontosan akkor nyúlunk ezekhez az információkhoz, amikor veszélyben érezzük az életünket. Amikor veszélyt detektál az agyunk, akkor a hüllőagy kapcsol be, ami a túlélésért és az önvédelemért felelős.
Ezért is van az, hogy amikor félünk, veszélyt érzünk, bekapcsol a hüllőagy, az üss vagy fuss reakció, ami sokszor olyasmit vált ki belőlünk, ami nem feltétlenül felel meg a társadalmi értékrendünknek. Közben sokszor nem is tudatosul, hogy félünk. Egymást is félelemmel manipuláljuk, de ezt sokszor észre sem vesszük. Itt az éghajlatváltozás, jönnek a migránsok ÷- az ember azt érzi, hogy úristen, meg kell védenem magam.
És mi az emberek második reakciója? Az, hogy én erre képtelen vagyok, inkább átadom a döntést azoknak, akik ezt jól tudják. Az emberek többsége hátradől, és azt mondja, hogy jó, én inkább nem vállalok felelősséget az életemért, döntsön más – ez a nagyon veszélyes pont a társadalomban.
De a hatalomnak épp ez a célja, hogy átruházzák rá a védelem funkcióját.
Persze, minden társadalmi csoportnak megvan a maga oka, amiért ez egy nagyon hatékony eszköz, közben meg az ember elveszik ebben az egészben. Nem kell rettegnünk, nem kell félnünk. Ha félünk, az nagyon sok esetben normális. Csak vegyük észre, ha félünk, mert akkor tudunk szelektálni a szorongás és a valódi félelem között.
Mi lesz, ha egy akna leviszi a lábam, vagy egyáltalán; kinek akarok még bizonyítani?
A kettő nem egy és ugyanaz?
Nem. Szerintem félni a jelenben lehet, a szorongás a jövőbe kivetített megfoghatatlan félelem.
Milyen volt, amikor még nem tudtad elválasztani a félelmet a szorongástól?
Talán emlékszel, hogy amikor együtt dolgoztunk az MTV-ben, elég sok háborús zónába jártam forgatni. Mindig a forgatás előtti éjszakák voltak a legtörékenyebb pontjai ennek. Nagyjából felmerült, hova kéne menni, hogyan jutunk be az országba, hogyan utazzunk, hol szálljunk meg. Néztem a híradásokat összesűrítve másfél percbe.
Mire ott feküdtem az ágyon az utazás előtti éjszaka, összepakolva, bámultam a plafont, és azt mondtam, hogy nem vagyok normális, minek megyek oda, nem volt elég? Mi lesz, ha egy akna leviszi a lábam, vagy egyáltalán; kinek akarok még bizonyítani?
Csak később jöttem rá, hogy a biztonságérzetünket nem külső fogódzókból fogjuk megteremteni, csakis belülről lehet felépíteni. El kell kezdenünk bízni magunkban. Ehhez csomó olyan élményt kell begyűjteni, amelyben nem érezzük magunkat komfortosan. Ki kell próbálnunk magunkat egy csomó helyzetben, mert addig nem tudjuk, kik vagyunk valójában.
Milyen volt, amikor először mentél háborús zónába? Hogyan és mivel győzted le a félelmed?
A legelsőnél az elképesztő energia és kíváncsiság volt a fegyverem. Dárfúr volt az első konfliktuszóna, ahova mentem. Akkor már hosszú évek óta külpolitikai szerkesztőként dolgoztam a Népszabadságnál, utána kerültem az MTV-hez. Éveket töltöttem azzal, hogy híreket szerkesztettem tudósítások alapján ezekről a konfliktusokról. Jött egy lehetőség, hogy bejussak Dárfúrba, amikor még a CNN sem tudott bejutni, annyira szigorúak voltak a hatósági előírások. Egy nemzetközi szervezet felajánlotta, hogy elvisz.
Rettegtem, de a kíváncsiságom sokkal erősebb volt, hogy végre azt a területet, amiről évek óta írok, személyesen is láthatom, ott lehetek. Az első nagy ugrás ez volt.
A szüleid mindketten orvosok. A húgod sem épp otthon ülős típus. Naima tizenöt éve a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának munkatársa, dolgozott Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában is. Nemrég pedig Kenyába költözött. A szüleitek mit szóltak ahhoz, amikor azt mondtad, hogy lelépsz Dárfúrba, és onnan fogsz tudósítani?
Azt hogy, de izgalmas, de azért vigyázz magadra! Örültek, hogy kijutok. Aztán nyilván megkérdezték, hogy lesz, biztonságos-e, kikkel megyek. De soha nem mondták, hogy ne menjek. Abszolút nem volt ilyen, de azért voltak hajmeresztő dolgok.
2006-ban Rácz Lacival például egyszer csak eltűntünk. Libanonba utaztunk. Egyik nap az ország északi részébe mentünk, ahol pont akkor bombázták le a mobiltornyokat. Ott rekedtünk egy éjszakára, és nem tudtunk jelet adni magunkról, mert nem működött se az internet, se a telefon. Fél 8-kor be kellett volna jelentkezni a híradóba, de se kép, se hang. Közben azon dilemmáztunk, visszainduljunk-e Bejrútba, vagy inkább ne, mert már sötétedett, és nagyon veszélyes volt az út.
Ugyanakkor tudtam, hogy ha nem megyünk vissza, és ott maradunk, nem fognak rólunk hallani másnapig, és meg fognak őszülni a vezérlőben a kollégáim, hogy mi történt velünk. Ott ültem egy internet nélküli internetkávézóban, és abban bíztam, hátha visszajön a net, és tudok írni, hogy jól vagyunk. Végül vállaltuk a kockázatot, és visszaindultunk Bejrútba, de esélyünk sem volt arra, hogy fél 8-kor bejelentkezzünk a híradóba. A kollégáim ott ültek Budapesten, és azon tanakodtak, mit csináljanak. Szóljanak-e a szüleimnek, hogy eltűntem?
Közben kint orvlövészek voltak. Ezért engedtek be végül a hotelba, mert a szálloda előtt is lőttek le embereket.
Ezen dilemmáztak, végül kinyomozták a szüleim számát, felhívták őket, és megkérdezték, hogy hallottak-e rólunk. Elég nagy volt az ijedtség. De azt hiszem, hogy este 9-10 körül befutottunk Bejrútba, és életjelet adtunk, mindenki megkönnyebbült. Voltak ilyen izgalmas kis etapok.
Hogy néz ki egy háborús zóna vagy egy háború sújtotta ország?
Az emberek általában úgy képzelik el, hogy ha elindulok egy háborús zónába forgatni, ahogy átlépem a határt, máris beleállok a golyózápor kellős közepébe. Ez nem így van. Minden háborús területen vannak kockázatosabb terepek és kevésbé kockázatosabb, biztonságosabb zónák. Egy csomó döntést kell hozni, hogy mi az, amiért vállalod a kockázatot, hogy bemész-e egy olyan részére a városnak, amelyet éppen bombáznak. Ha már ott vagy, nyilván be akarsz menni. Persze nagyon sok veszélyes helyzetben voltunk, de szerintem mindig akkor voltunk a legnagyobb veszélyben, amikor nem tudtunk róla. A baj mindig teljesen váratlan dolgok miatt talált meg minket, például amikor elsült valakinek a fegyvere, aki vigyázott ránk, vagy ilyesmiből.
Volt, hogy egy hétig egy sokcsillagos hotel vécéje mellett aludtál egy hétig.
Az a líbiai forgatás sztorija volt. Líbiába kétszer utaztunk ki 2011-ben, a felkelés elején és a vége felé. Tripoliba mentünk. Ez a Kadhafi-rezsim utolsó heteiben volt, az egész nemzetközi sajtó Tripoliban tömörült. A városban összesen két szálloda volt megnyitva. Amikor megérkeztünk, már a szállodába se akartak minket beengedni, de végül bejutottunk. De már a földön sem volt hely, éppen a fotelekért ment a harc, hogy ki melyikben fog aludni. Közben kint orvlövészek voltak, végül is ezért engedtek be a hotelba, mert a szálloda előtt is lőttek le embereket.
Volt, hogy egy olyan raktárban forgattunk, ahol felgyújtottak százhúsz embert, és mi tíz órával később értünk oda.
A vécé mellett találtam két összetört fotelt, aminek akkor már nagyon örültem, ezeken tudtam aludni – egyébként ez teljesen szürreális, hogy az ember egy ötcsillagos szállodában a folyosón alszik. Ráadásul bosszút akartak állni rajtunk a hotel munkatársai, hogy ilyen pofátlanul betüremkedett oda a sajtó, ezért egész éjszaka Celine Diont üvöltették. Borzasztó volt, hogy vagy fegyverropogásra, vagy Celine Dionra ébredtem.
Ráadásul a harmadik napon Kadhafi bosszúból elzáratta Tripoliban a vizet. Elképesztő higiéniai állapotok kezdtek kialakulni. Mindezt képzeld el úgy, hogy napközben ki kell menned 40 fokban, 18-19 kilós golyóálló mellényben, óriási páratartalom mellett forgatni. Volt, hogy olyan helyen forgattunk, olyan kórházban, ahol otthagyták az embereket meghalni, vagy egy olyan raktárban, ahol felgyújtottak százhúsz embert, és mi tíz órával később értünk oda. Olyan szagok és olyan élmények kötődnek máig ehhez, amiket nem tudom, hogy valaha fel tudok-e dolgozni. Nagyon komoly rémálmaim voltak sokáig.
Rengeteg konfliktuszónából tudósítottál, ennek ellenére sosem nevezted magad haditudósítónak, miközben Magyarországon sokan sok mindent megadnának azért, hogy haditudósítónak hívhassák magukat.
Talán azért, mert találkoztam igazi haditudósítókkal. Tényleg vannak olyan emberek, akik az év háromszáz napján háborúról háborúra járnak. Ebből áll az életük. Az én szememben ők a haditudósítók. Nekem a legjobb esetben is egy évben háromszor-négyszer volt alkalmam utazni, mert ez egy rendkívül költséges műfaj volt mindig is.
Egy konfliktusban, egy háborús területen napról napra mennek fel az árak. Mindig úgy hívtam magam, hogy olyan tudósító vagyok, aki időnként háborús helyekre jár. Nem akartam ebből szenzációt. Úgyhogy mindig inkább lefelé toltam ezt az imidzset, hogy meg tudjam őrizni a szakmaiságot. Ez a haditudósítói címke ezt a veszélyt hordozta. Mindig vigyáztam arra, hogy hiteles legyek. Édesapám szíriai, édesanyám magyar. Mivel a Közel-Keletre szakosodtam, sokkal jobban oda kellett figyelnem arra, hogy elfogulatlan legyek, hogy megtartsam a kellő távolságot.
Hol ismerkedtetek meg Ervinnel, a férjeddel? Vele is dolgoztam együtt, de valahogy sohasem mesélt arról, hogy Afganisztánban egy konténerben kérte meg a kezed.
Tulajdonképpen mi Afganisztánban találkoztunk először Ervinnel, aki akkor a Neo FM technikai vezetőjeként volt kint Winkler Robival, aki szintén tudósított. Elindult egy romantikus szál az életünkben, és amikor hazajöttünk, egy pár lettünk. Amikor elindult a Bábel-sorozatom Az MTV-ben, visszamentünk forgatni Afganisztánba. Gyakorlatilag ugyanabba a táborba mentünk vissza, ahol először igazán beszélgettünk. Ervin – mint utóbb kiderült – mindent előre kitervelt.
Ott voltunk a táborban este, szerzett gyertyát a katonáktól, és abban a konténerben, ahol el voltunk szállásolva, megkérte a kezem, úgyhogy nagyon romantikus volt. Aztán itthon összeházasodtunk.
Hogyan kerültek repeszek a férjed testébe Afganisztánban?
Elsült egy fegyver egy járműben, de ennek a részleteit inkább nem mesélem el. Afganisztán volt az az ország, ahova megfogadtam, hogy nem megyek többé vissza. Ervinen, hála istennek, volt golyóálló mellény, így csak felületi sérüléseket okoztak a repeszek. De elképesztő volt, mennyi repesz landolt a testében. Végül mind kiszedték.
Ez a forgatás jó indikátor volt arra, hogy a család meg a háborús tudósítás nem fog megférni egymás mellett, és az Ervinnel történt baleset megmutatta, hogy ha gyerekeim lesznek, még kevésbé fog működni, hogy ilyen terepekre menjek.
Tizenkét évet húztál le az MTV-ben, de végül 2017-ben felmondtál. Végül is miért?
Akkor már egy éve nem voltam aktív, fizetést sem kaptam. 2016-ig dolgoztam az MTV-ben.
Addig tartott a Bábel.
Igen. Utána gyeden voltam, mert akkor már megszületett a kisebbik lányom.
2010-ben egyszer már felmondtál.
Ez nagyon furcsa lelkiállapot volt. Tulajdonképpen az történt, hogy az akkori vezető kitalálta, hogy a külpolitikát beolvasztja a belpolitikába. Belpolitikai riporterként kellett volna dolgoznom. Többször jeleztem, hogy nem értek hozzá, nincs kapcsolatrendszerem. Először úgy tűnt, hogy értik, tiszteletben tartják. Aztán kiderült, hogy nem, mert mégiscsak belpolitikai riporterként kellett volna dolgoznom. Akkor azt mondtam, hogy felállok és eljövök. Azt hiszem, hogy az elsők között voltam, akik eljöttek a Híradóból. Tényleg a semmibe ugrottam.
Végül az akkori vezetés semmiképpen nem szerette volna, hogy elmenjek, számítottak rám a dokumentumfilm-osztályon. Ott nagyon klassz volt a légkör, nagyon jó szívvel fogadtak a munkatársak. Soha nem szólt bele senki a munkámba, teljes szabadságot kaptunk, ami nagyon fontos és kritériumpont volt. Amikor kezdett gyökeresen megváltozni a közhangulat Magyarországon, úgy éreztem, hogy nem vállalható az, amit az MTV képvisel, és felmondtam.
Ebben volt egy átfedés. Amikor a Bábel utolsó szériáját forgattuk, a migránskérdés már nagyon előtérbe került a közmédiában. Az nagyon nehéz pont volt a számomra. Éppen San Franciscóban forgattunk, amikor volt egy nagyon kritikus pont, és nagyon megviselt lelkileg, hogy mi a felelős döntés ebben a helyzetben.
Azt éreztem, hogy ha valaminek van értelme ebben az egész Bábel-sorozatban, akkor az éppen az az utolsó széria, amelyet éppen forgatunk. Arról szólt, hogyan befolyásolnak minket félelemmel. Azt gondoltam, hogy ez a széria olyan mondanivalót tartogat, amit szerintem mindenkinek nagyon fontos lenne látnia. Amíg lehetőségem van arra, hogy ilyen műsorokat készítsek, és eljuttassam ezt a mondanivalót az emberekhez, kutya kötelességem megtenni. Amíg szabadon megtehetem.
Amikor már nem volt erre lehetőség, mert lement a széria, úgy éreztem, hogy számomra már nincs több tennivaló az MTV-ben.
Látsz arra sanszot, hogy nem jöttök vissza Magyarországra? Benne van a pakliban?
Most azért sincs, mert a Fulbright-ösztöndíjnak olyan feltételrendszere van, hogy két évet annak is muszáj újra itthon töltenie, aki utána vissza akar menni. De nem tartom kizártnak, hogy fogunk máshol élni. Vannak vörös vonalak – a felsőoktatás kezelése és a közvagyon kiszervezése alapítványokba is ilyen volt, és persze a melegeket is érintő pedofiltörvény, amely nyilván nem arról szól, mint amiről szólnia kellene. Nekem ezek vörös vonalak. Nem zárom ki, hogy külföldön fogunk élni a jövőben, de az Egyesült Államokból mindenképpen haza fogunk jönni, aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.
