23 ezer gyerek él állami gondozásban, telítettek a gyermekotthonok, kétezren vannak várólistán csak Pest megyében, mert már az intézményekben sincs hely számukra. Ezeknek a gyerekeknek még fontosabb, hogy lehetőségük legyen feltöltődni élményekkel, figyelemmel, azzal az érzéssel, hogy fontosak és fontos a véleményük. Ezt igyekszik megadni nekik az Alap!Tábor, amelynek két szülőanyjával, Gergely Zsófiával és Gyöngyösi Krisztinával beszélgettünk. Ez a Szelfi című podcast rövidített változata.
Honnan érkeznek a táborotokba a gyerekek?
G. Zs.: Van egy partnerlistánk tizenhat gyermekotthonnal az egész ország területéről: például Dévaványából, Miskolcról, Komáromból, Sopronból, Berettyóújfaluról, Budapestről. De akad olyan is, hogy megkeresnek minket, mert magam is gyermekotthonban dolgozom, úgyhogy a gyámok már ismerik a tábort.
Hány gyereket tudtok fogadni?
G. Zs.: Szerintem ha rajtunk múlna, akkor százat-kétszázat fogadnánk, vagy több turnusban táboroztatnánk. A jelenlegi kapacitásunk 35-40 gyerek, mert őket biztonságban és felkészülten tudjuk táboroztatni.
Elsősorban kamaszokat, vagy kisgyermekeket is?
G. Zs.: Kamaszokat, többnyire 12 évestől 18 évesig, de vannak utógondozottak, ők lehetnek 20-21 évesek is.
Gy. K.: Nagy álmunk, hogy legyen külön gyerektábor és külön kamasztábor; sőt még egy álmunk, hogy legyen a nevelőknek egy párnapos felüdülés, amikor fel tudnak töltődni. Ezeknek az álmoknak az anyagi korlátaink szabnak határt. Az lenne az ideális, ha az Alap!Tábor olyan ismertségre és támogatottságra tenne szert a társadalomban, hogy ezek gond nélkül meg tudjanak valósulni minden évben. Mert nem hatalmas összegekről van szó ahhoz képest, amiket például a vállalatok költenek el akár társadalmi tevékenységekre. Mégis nagyon nehéz összeszednünk a pénzt. Az Alap!Tábor célja az is, hogy a társadalom felé kommunikáljunk erről az ügyről. Észre kellene vennie a középosztálynak, hogy 23 ezer gyerek él gyermekotthonban, akiknek ez a nyaralás az egyetlen esélyük, hogy legyen valamilyen élményük, ami egész évben feltölti őket, amire vissza tudnak gondolni egy-egy szomorú, sírósabb őszi napon. Ezek a gyerekek a mi gyerekeink kortársai lesznek. Ugyanúgy szüksége van rájuk a társadalomnak, ezért fontos, hogy ők is jól legyenek.
Állami támogatást ezek szerint nem kaptok?
G. Zs.: Nem, nem is kérünk.
Említettétek, hogy több mint 23 ezer gyerek van állami gondozásban Magyarországon; nagyon nagy részük gyermekotthonban, mert tudjuk, hogy hiány van nevelőszülőkből. Hogy kell elképzelni a mindennapokat a gyermekotthonban? Mennyire nagy a fluktuáció a nevelőknél? Tudnak-e ezek a gyerekek valakihez kapcsolódni, valakitől szeretet, bizalmat, támogatást kapni?
G. Zs.: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azokról a nevelőkről, akik hozzánk érkeznek az Alap!Táborba, vagy máshova kísérik azokat a gondozottakat, állami gondoskodásban lévő fiatalokat, akikkel találkozunk, csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni. Ugyanazok évek óta, és nagyon elkötelezettek. De hazugság lenne azt mondani, hogy nincsen baromi nagy fluktuáció a gyerekotthonokban, mert ez egy nagyon komplex és nehéz munka. Plusz most még a klíma sem kedvez a gyermekvédelmi szakembereknek és ennek a munkának. Azért különösen szomorú, amit kérdezel, mert ezek a gyerekek alapvetően már sérültek a kapcsolódásaikban. Ha folyamatosan váltják egymást a nevelők, akkor nagyon nehéz újra és újra bizalommal lenni egy felnőtt iránt, hinni abban, hogy marad, és ő lesz a nevelője, aki odafigyel rá, aki jól kapcsolódik hozzá, aki gondoskodik róla, aki reagál a szükségleteire. Az elmúlt négy évben abban a gyermekotthonban, ahol dolgozom, hat-hét gyerekfelügyelő biztosan elment és érkezett. Elsősorban azért, mert elfáradnak. Nagyon alultámogatott, alulfinanszírozott szakma az övék, miközben nagyon felkészültnek kell lenni, és érteni kell ezekhez a fiatalokhoz – elsősorban traumatudatos szempontból. Szoktuk mondani, hogy ezek a gyerekek azzal, hogy kiemelik őket a családból, már biztosan traumatizáltak.
Mondod, hogy nagyon kevés a nevelőszülő, de most már a gyermekotthonokban is kevés a hely. Úgy tudom, hogy csak Pest megyében jelen pillanatban kétezer gyerek vár elhelyezésre. Azzal számolnak, hogy körülbelül jövőre fognak úgy megtelni országosan a gyerekotthonok, hogy több lesz a bekerülő gyerek, mint a kikerülő. A mindennapokban sokszor elcsodálkozom azon, hogy milyen erősek ezek a gyerekek, éppen azért, amit az előbb említettem. Rengetegszer változik a közösségük, új embert kell befogadniuk, elmegy a kedvenc barátjuk. Egészen extrém, ahogy alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Lehet, hogy a szobájuk hetenként megváltozik, nincsen biztonságos terük. A felnőttek is sokszor változnak. Úgyhogy szerintem nagyon erősek, próbálnak alkalmazkodni a helyzethez, túlélni és felnőni.
Ehhez képest a táborban mit tudtok adni nekik? Nyilván sokakban felmerül, hogy egy hét alatt nem lehet megváltani a világot.
Gy. K.: Ez igaz, mégis elmegyünk mi is nyaralni. Mi is kiszakadunk a hétköznapokból egy hétre vagy kettőre, és próbáljuk elfelejteni a munkahelyi problémákat. Erre nekik is szükségük van. Körülbelül tizenöt felnőtt van egy táborban a 35-40 gyerekkel. Mit kapnak? Azon vagyunk, hogy mindenki úgy menjen el, hogy eggyel jobban van, mint ahogyan jött. Ez azt jelenti, hogy legalább egy dolgot tanult magáról, amiben ügyes; legalább egy dologra reflektált, hogy ő valamiben jó, valamiben több, mint előtte gondolta, hogy mosolygott, hogy önfeledten játszott. Kihívás lehet, hogy megérkezzenek egy ilyen helyzetbe, hogy átengedjék magukat ennek a felhőtlen jókedvnek. De azért a végére meg szoktak érkezni. Nagy sírások, nagy ölelgetések közepette szoktuk zárni a tábort.
Tavaly volt egy fiú egy gyerekotthonból, aki öt napon keresztül mindent megtett, hogy provokáljon. Én voltam a csoportvezetője, minden percben kaptam tőle az ellenállást, hogy ő ezt nem szeretne, azt nem szeretne. Aztán a végére teljesen megérkezett. A záró körben azt mondta: tanult magáról valamit, amit nem gondolt volna; azt, hogy ő mégiscsak több, mint aminek eddig gondolta magát. Elment, és másnap hívta Zsófit a nevelője, hogy van-e még tábor idén, mert nagyon szeretne visszajönni ez a kisfiú. Tudod, ez úgy van, hogy sok rajtuk a páncél, sok védekezés, önvédelem van abban, ahogyan működnek, ahogyan viszonyulnak a világhoz. Ezért nem tudják azonnal átengedni magukat egy ilyen helyzetben annak, hogy itt megbízhatnak bennünk, hogy itt mindent meg fogunk tenni azért, hogy ne érje őket bántódás, hogy egymást se bánthassák, hogy fogunk segíteni a konfliktusaik elrendezésében. Szóval ebbe nehéz megérkezniük, és kicsit kinyitni a szívüket. De azért öt-hat nap alatt szokott sikerülni.
G. Zs.: Az is fontos lehet nekik, hogy itt van választási lehetőségük, hogy ők maguk az alakítói a programoknak, fontos a véleményük, amit a hétköznapokban nem igazán tudnak megtapasztalni, mert nem szokták megkérdezni tőlük, hogy mit szeretnének. Milyen iskolában szeretnének járni például? Az is nagyon érdekes, ahogy megváltozik a működésük a tábor során, amit persze a stresszes helyzetek azért felül tudnak írni. De ha elmúlik a stressz, akkor visszanyúlnak azokhoz a dolgokhoz, amiket ott tanulnak. Volt egyszer egy házgyűlés a gyerekotthonban, mindenkinek volt véleménye arról, ami kialakult, így nagy káosz lett. Az egyik srác azt mondta nekem, hogy Zsófi, ezt úgy oldjuk meg, ahogy a táborban szoktuk: mindenkit meghallgatunk, és nem ítélkezünk egymás felett. Szoktuk mondani, hogy ezek életvezetési készségek, amiket ők nem tanulnak, nem látnak, nincsen minta rá, hogy megoldjanak ilyeneket.
Hosszan tudnánk beszélni arról, hogy mi éri az iskolában ezeket a gyerekeket nap mint nap, hogyan viszonyulnak hozzájuk. Akkor azt is látnánk, hogy nagyon kevés az a tudás, amit felszedhetnek. Pedig képesek rá, csak egész egyszerűen akkora stigma van rajtuk, annyira belenyomják őket abba, hogy ilyenek meg olyanok, hogy nem biztos, hogy elhiszik, hogy tudnak másként is működni. Pedig tudnak.
Említettétek, hogy nemcsak a gyerekeknek szeretnétek tábort tartani, de szoktatok a nevelőknek is tréningeket. Pont azért, hogy megelőzzétek azt, hogy kiégjenek?
Gy. K.: Nem tagadható, hogy a kiégés megelőzése a célja lehet egy ilyen programnak. De nem csak ez. Biztosak vagyunk abban, hogy ha egy felnőtt, aki velük van, jól van, akkor az a gyerekeken meglátszik. Ahogy egy családban is: ha az anya és az apa is jól van, mindenki megfelelő mértékben tud pihenni meg kiszakadni a nehézségekből, akkor mindenki jól van. Ez igaz ezekre a gyerekekre is. Ha a körülöttük lévő felnőttek jobban keresnek, kiegyensúlyozottabbak, nincsenek megélhetési, egzisztenciális problémáik, van idejük pihenni, nem kell beugraniuk extra etapokba lépten-nyomon, mert van megbízható másik felnőtt, aki gondoskodik azokról a gyerekekről, akikért ők is felelősek, akkor mindenki sokkal jobban van. A gyerekeken is meglátszik ez. Ennek mi csak egy részéért tudunk tenni. Hogy például egy nevelő, akinek nagyon sokféle képzettsége, végzettsége lehet a jelenlegi rendszerben, megértse, hogy a gyerekek viselkedése sokszor arról árulkodik, hogy milyen traumákon esnek át, nem pedig bántani akarják őket.
G. Zs.: A kiégés egyik biztos alkotóeleme, hogy hiányzik ezeknek a szakembereknek – vagy sokszor nem szakembereknek – az elismerés a munkájukért. Nagyon kevés elismerést kapnak. Ha tudjuk erősíteni őket, az egy évre elég feltankolás lehet nekik. Mindig így kellene lennie. Kellene szupervíziót kapniuk, kellene különféle támogatásokat, segítséget, elismerést kapniuk, ami a jelenlegi rendszerből nagyon hiányzik.
A gyerekeket mennyire stigmatizálja a társadalom?
G. Zs.: Nagyon. Nem szeretném ebbe az irányba elvinni a beszélgetést, de minden ötödik hajléktalan gyerekotthonban nőtt fel. Az, hogy belőlük mi lesz, meg hogyan tudnak megélni, vagy hogyan találkozunk velük később, az szerintem visszahat azokra a fiatalokra is, akik jelenleg állami gondoskodásban élnek. Végtelenül igazságtalannak tartom, mert a legkevésbé ők tehetnek arról, hogy kiemelték őket a családjukból. Ez nagyon sok mindennek köszönhető, a támogatás hiányának, az alapellátás hiányának. Tényleg vannak olyan szülők – ezt sem lehet eltagadni –, akik minden támogatás ellenére sem alkalmasak felnevelni a gyereküket, vagy nem tudnak megfelelő körülményeket teremteni.
Visszatérve az eredeti kérdésedre: szerintem nagyon stigmatizált a helyzetük. Van olyan gondozott nálunk, aki amikor arra került sor, hogy középiskolába kellett beíratnunk, kérte, hogy még véletlenül se mondjam el mások előtt, hogy én ki vagyok vagy milyen minőségben vagyok ott, mert nem szeretné, ha megtudnák, hogy gyerekotthonos. Ennek ellenére kiderült; nem a mi hibánkból, de végtelenül sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hozták. Mondok más példát. Amikor kikerülnek a rendszerből, van lehetőség arra, hogy felvegyék az otthonteremtési támogatást. Ez egy minimális összeg jelenleg. Nagyon szabályozott keretei vannak, hogy hogyan lehet felvenni az 1,9 millió forintos összeget, ami azoknak jár, akik körülbelül tíz évet éltek állami gondoskodásban. Akik „csak” hármat, négyet, azoknak semmi ilyen támogatást nem nyújt az állam most. Ezt az összeget lakásbérlésre, házvásárlásra, felújításra, lakásvásárlásra lehet felhasználni. Gondolkodjunk reálisan: az egyetlen lehetőség, ami ebből az összegből szóba jöhet, az a lakásbérlés. Ki az, aki állami gondoskodásból kikerülő gyereknek kiadja a lakását? Az összes félelem bekapcsol a főbérlőknél. Pedig egyébként ez a legbiztosabb módszere annak, hogy beérkezzen a bérleti pénz, mert a gyámhivatal valóban át is utalja az összeget, amíg el nem fogy. És ez csak egy példa. Az iskolát már említettem. Stigmatizálják őket álláskeresésnél, mert ha elmondják, hogy gyermekotthonból jöttek, nagyon nagy előítélettel találják szemben magukat, és nem biztos, hogy őket fogják választani.
Mi kellene ahhoz, hogy ezt leromboljuk?
Gy. K.: Szerintem az, hogy közelebb menjünk a témához. Merjük észrevenni, hogy ezek gyerekek, ugyanolyan gyerekek, mint a mieink. Ugyanolyan nehézségekkel, fokozott nehézségekkel, de ugyanolyan kedvességgel, ugyanolyan csodálatos, ragyogó szemmel, ugyanazzal a potenciállal, ami bennük lakozik. Ez az egyik, hogy vegyük észre. A másik pedig az – nekem ez a vesszőparipám –, hogy igenis tudunk tenni. Kevésnek tűnik egy ilyen tábor, de ez is valami. A középosztály, nem is beszélve a felsőbb osztályokról, tud mit tenni. Nagyon kevés pénz is nagyon sokat tud jelenteni. Mindenféle módja van annak, hogy ha valaki nem szeret pénzt adni, akkor más módon tud támogatni egy-egy gyereket. Ha sokan vagyunk, akik picit hozzáteszünk, nagyon sokat tudunk elérni együtt.
G. Zs.: Szerintem még mindig kevés az információ erről is. Beülök valahova, elmesélem, hogy mit csinálok, és megkérdezik, hogy ők mind árvák-e. Szerintem nagyon keveset tudnak általában a kortársaink vagy a társadalom arról, hogy mit jelent az, hogy gyerekotthon. Fantáziák vannak, mindenféle vad fantázia születhet arról, hogy mit jelent az, hogy gyerekotthonos gyerek. Pedig ők is csak gyerekek szükségletekkel, álmokkal, kapcsolódási vágyakkal.
Gergely Zsófiával és Gyöngyösi Krisztinával készített podcastunkat itt hallgathatja meg:
