A héten láthattuk az első igazi kihívást az EU egyre erősödő, Oroszország elleni szankciórendszerével szemben. Kiszámítható módon Magyarország fenyegetőzött azzal, hogy kisiklatja a több mint 1200 embert és száz céget érintő vízumtilalom és vagyonbefagyasztás esedékes megújítását.
Budapest három oligarcha – Aliser Uszmanov, Pjotr Aven és Viktor Rasnyikov – levételét kérte a listáról ahhoz, hogy beleegyezését adja a szankciórendszer egészének kiterjesztéséhez. Magyarország végül 24 órán belül látványos fordulatot hajtott végre, állítólag több magas szintű telefonhívás és brüsszeli diplomáciai nyomásgyakorlás után.
Mégis rengeteg kérdés maradt.
Talán a legnyilvánvalóbb: miért pont ez a három ember? Rengeteg, Putyin orosz elnökhöz közel álló oligarchát szankcionáltak, és nincs nyilvánvalóan ismert kapcsolat a trió és Magyarország között. Vagy Budapest ezt csak azért teszi, hogy Moszkva kegyeibe férkőzzék? Egyetlen EU-tisztviselő sem, akivel beszéltem, nem osztott meg velem semmilyen információt vagy sejtést erről.
A második nyilvánvaló kérdés: mit kapott Magyarország azért, hogy ilyen gyorsan visszatáncolt? Nem ritka, hogy az EU-tagállamok blokkolnak egy politikát, hogy egy másik – általában pénzzel összefüggő – kérdésben előnyhöz jussanak. A kemény tél közeledtével találgatások terjedtek el arról, hogy Magyarország megpróbál megszerezni olyan uniós forrásokat, amelyeket Brüsszel eddig visszatartott, mert attól tart, hogy a jogállamiság sérül az országban. Hamarosan Brüsszelbe várják egyébként Varga Judit igazságügyi minisztert, aki találkozik az EU költségvetési biztosával. Hetek óta suttogják, hogy valamiféle vitatott kompromisszum van készülőben Brüsszel és Budapest között, amely alapján bizonyos feltételek mellett befolyik majd a pénz. Az eheti magyar szankciós lépés vajon kísérlet volt a feltételek enyhítésére, vagy nyomásgyakorlás az Európai Bizottságra a források gyorsabb felszabadítása érdekében?
Ezzel még nincs vége a történetnek – sőt az akadály csak néhány hónapra hárult el. Magyarország beleegyezett, hogy egyelőre meghátrál, de közölte, hogy ősszel különböző munkacsoportokban felveti majd a kérdést. Ami hamarosan napirendre is kerül, talán már az év vége felé, amikor az unió az Oroszországgal szembeni összes gazdasági és ágazati szankció megújítását vitatja meg, és szinte biztosan terítéken lesz 2023 márciusában, amikor újra szóba jön a szankciós listák megújítása.
A rendszernek a politikai érdekeken kívül három olyan hibája is van, amely mindezt lehetővé teszi. A legnyilvánvalóbb egyértelműen az egyhangú döntéshozatal szabálya. Évek óta folynak a viták arról, hogy az EU-ban a külpolitikai döntések esetében a konszenzusról valamilyen minősített többségi szavazásra térjenek át – mint sok más politikai területen. Ehhez azonban – kitaláltad – egyhangú döntés kell. Nem valószínű, hogy ez megtörténik, mivel sok ország egyszerűen vonakodik feladni egy ilyen erős eszközt, és sok tekintetben a nemzeti szuverenitásról is lemondani egy nagyon érzékeny területen.
Magyarország tökéletesen kihasználta ezt az elmúlt években, például biztosította, hogy kivételes elbánást kapjon az EU Oroszországgal szembeni olajembargóját illetően, kivetette Kirill pátriárkát a szankciók hatálya alól, korábban pedig felhígította az unió Belarusszal szembeni fegyverembargóját. De Magyarország aligha van egyedül ezzel. Ciprusnak sikerült törölnie a szigorú nyelvezetet az oroszok európai uniós ingatlanvásárlási tilalma esetében, Németország sikeresen hosszabbíttatta meg az orosz szénimport fokozatos leépítésének idejét, és sok déli ország lobbizott azért, hogy ne tegyék feketelistára az orosz tulajdonú hajókat. A lista végtelen. És mindenki csinálja.
Más téma, hogy az orosz szankciókat félévente meg kell újítani – és ez vonatkozik mind a gazdasági büntetőintézkedésekre, mind pedig a vagyonbefagyasztásokra és az egyes személyeket érintő vízumtilalomra. A többi uniós szankciórendszernél a hosszabbításra általában évente egyszer kerül sor. Oroszország esetében ez kétszer annyi lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy saját politikai céljaik érdekében eltérítsék a folyamatot. És – újra csak – egyhangú döntésre van szükség ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az orosz szankciók azért különböznek másoktól, mert amikor az első büntetőintézkedéseket 2014-ben, a Krím annektálása után bevezették, sok uniós ország abban bízott, hogy Moszkva megváltozhat, és az intézkedéseket gyorsan fel lehet oldani. Moszkvából igazából soha nem jött változás, de úgy tűnik, Brüsszel legalább úgy tesz, mintha reménykedne.
Végül itt az Európai Bíróság. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ügyét meghallgassák, az Európai Unió végül is büszke arra, hogy a jogállamiságon alapul. Így nem meglepő, hogy mindhárom oligarcha, akit Magyarország törölni szeretne a listáról, panaszt nyújtott be a luxemburgi bírósághoz az ellene kiszabott szankciók feloldása érdekében. A nyár elején Uszmanov kudarcot vallott az átmeneti intézkedések meghozatalára irányuló kérésével, ami azt jelenti, hogy vagyonát továbbra is befagyasztják. De miután valószínűleg még jelentős vagyon áll a rendelkezésükre, megengedhetik maguknak a legjobb ügyvédeket, akik joghézagokat találhatnak az EU velük szemben hozott intézkedéseiben. Több szankcionált ukrán oligarcha és Viktor Janukovics volt ukrán elnökhöz közel álló politikus is így járt – sikerrel. És hogy a saját bíróságuk ne szégyenítse meg őket, egyes EU-országok kénytelenek amellett érvelni, hogy egyszerűen jobb, ha levesznek a listáról bizonyos embereket.
