Egy román határ melletti, alig kétszáz lelkes faluban született. Édesanyja korán meghalt, néhány hónap múlva az édesapja úgy döntött: Csepelre költözik a család. Egy dombon építettek szoba-konyhás házat. Magdi akkor látott életében először emeletes épületet, amikor mezítláb elment a csepeli általános iskolába. A tanítónőjének köszönheti, hogy pedagógus lett belőle, majd később megalapította az ország első cigány nemzetiségi óvodáját. Tanítóként Göncz Árpád köztársasági elnök megmentette egy fegyelmitől. A Soros-programban felmondott, mert túl sokat kötekedtek vele. Debre Magdolna egész életében hátrányos helyzetű óvodás gyerekekkel akart foglalkozni, az álmát végül megvalósította. Negyven év távlatából azonban úgy látja, hogy egyik politikai oldal sem érdekelt abban, hogy felszámolja az országban a cigány osztályokat. 2013-ban életművével megnyerte az Aranyanyu-díjat is. Nagyinterjú.
Egy román határ melletti, hajdú-bihari faluban, Bedőn nőttél fel. Nyolcéves voltál, amikor elveszítetted édesanyádat. Hogyan éltetek ott, milyen volt a gyerekkorod?
Volt egy cigánysor, ahol mi laktunk. A nagyszülőkből csak a nagymamát ismertük, minden családnak volt egy-egy háza a soron. Mindenhol sok gyerek volt; nagy szeretetre, nagy összetartásra és békére emlékszem, és persze nagy szegénységre. A családban földműves volt mindenki, reggeltől estig dolgoztak a földeken. Apu fiatalkorában a földek még a nagyváradi prépostság birtokához tartoztak, apu köztük nevelkedett fel, emiatt nagyon erős vallásosságot örökölt tőlük. Szikár, makacs, öntörvényű ember, ő volt a család motorja. Ez egy olyan kis falu volt, ahol három nemzetiség élt együtt: románok, magyarok és cigányok. Meglepő módon mind a három nemzetiség mind a három nyelvet ismerte.
Milyen volt az iskola Bedőn, emlékszel még rá?
Osztatlan iskola volt. Első padsor volt az első osztály, a második padsor a második osztály és így tovább, ez jelenti az osztatlan iskolát. Kevés gyerek volt, kis lélekszámú, most is talán kétszázan élnek ott. Azt, hogy édesanyámat elvesztettük, szörnyen éltük meg. Nyolcan voltunk testvérek, mindenki belebetegedett. Ezt kiheverni gyerekfejjel, te is tudod, ezt nem tudja kiheverni egy gyerek sem, bármilyen külső hatások is érik ezután, az emlék elmosódik, rakódnak rá dolgok, érzések, de örökre megmarad negatív élményként, hiányként.
És édesapád fel tudta dolgozni? Hogy ment neki?
Apu visszajött az I. világháborúból a hadifogság után. Utána nősült meg, vette el az anyut, aki nagyon szegényen, árván nőtt fel, idegenek nevelték. Feleségül vette anélkül, hogy lett volna bármilyen szerelem közöttük. Jöttek a gyerekek. Az apu mindig azt mondta, hogy menjünk Pestre, és tanítsuk a gyerekeinket, de anyu meg nem engedte, mert azt mondta, hogy Pesten a lányok kurvák, a fiúk meg stricik lesznek.
Ha nem volt köztük szerelem, miért házasodtak össze?
Apu már idős volt, nagy volt a korkülönbség közöttük. Elment egy olyan helyre, ahol volt hat lány. Se apjuk, se anyjuk. Egy mostohaanya nevelte őket, és mondta, hogy jajj, vigyed ezt, fiam! És vitte. Számtalan ilyen eset van nem csak cigányok között. Földet a földdel, pénzt a pénzzel összeházasítanak, aztán megöregszenek együtt, a szerelem meg vagy megjön útközben, vagy nem.
Hogy kerültetek Budapestre és miért jöttetek el Bedőből?
Apu öccse Csepelen lakott. Nekik nem volt gyerekük, mindketten alkoholisták voltak, és a vasművekben dolgoztak. Az apu mondta, hogy segítsen a nagybátyám, mert Pestre akar költözni családdal együtt. Találtak egy ronda dombot Csepelen fillérekért. Eladtuk az otthoni putrit, és erre a dombra kerültünk, és oda építettünk egy szoba-konyhát. Ahányan voltunk, mindannyian idejöttünk. De az apu eltökélt szándéka volt egész életében, hogy Pestre hozza a fiait, és mesterembereket tanít belőlük.
Nagy volt a váltás Bedő és Csepel között?
Óriási volt. Amikor bekerültem az iskolába, és felvittek az emeletre, kapaszkodtam. Sosem jártam még emeleten, féltem, hogy össze fog dőlni, ezért végig fogtam a korlátot. Szégyelltem is magam. Mezítláb mentem akkor az iskolába. Nagyon nagy volt a váltás.
Furcsán néztek rád, hogy mezítláb jársz iskolába?
Persze. De utána vettük a lapot meg egy cipőt is.
Itt értek az első hatások, hogy te valaha majd pedagógus leszel?
A példaképek határozzák meg mindig az ember életét. Nekem a legelső tanító nénim megfogta a kezemet, felvitt magához. Úgy kezelt, mint bárki mást, sőt megfésülte a hajamat, elvitt magához nyaralni a Várba, mert ott lakott. Érezte, hogy velem egy kicsit többet kell foglalkozni. A szó legnemesebb értelmében vett igazi pedagógus volt. Mutatott egy más világot.
Jártak abba az iskolába Csepelen más roma gyerekek is? Mindenkivel így foglalkoztak, vagy te kivételes helyzetben voltál?
Az osztályban egyedül voltam cigány. Kivételes helyzetben voltam, és annak a tanító néninek nagyon sok mindent köszönhettem, mert feltűnően kivételezett velem.
Mikor fogalmazódott meg az, hogy esetleg te is ezt a pályát választod? Voltak valaha kitérők?
Soha. De természetesen nem rögtön tanítóként kezdtem a felnőtt életemet a gazdasági helyzet miatt. Soha nem egyetemi tanár vagy professzor, hanem tanító néni akartam lenni. Nem oktatni akartam, hanem nevelni. A nővérem nevelt fel, és amikor leérettségiztem, akkor még sok volt a nagy családban a gyerek, akik miatt dolgozni kellett mennem. Szerettem volna főiskolára menni, de akkor még nem volt hozzá bátorságom, ezért inkább egy kétéves kiegészítő képzésre mentem, ami vállalati statisztikusi oklevelet adott, így elmentem egy irodába dolgozni. Éltem a magam hétköznapi életét, de az álmom mindig megmaradt, hogy tanító akarok lenni.
Mikor váltottad ezt valóra, és hogyan?
A Mirelitben dolgoztam, ahol nagyon családias volt a hangulat. Együtt mentünk kirándulni, nyaralni is. Ott ismertem meg a férjemet is, aki kétévnyi udvarlás után kérte meg a kezem. Akkor villamosmérnökire járt a Kandóra. Összeházasodtunk. Azt beszéltük meg, hogy ő befejezi a főiskolát, én addig szülök, utána én valósíthatom meg a terveimet.
Végül egy csepeli iskolában kezdtél dolgozni tanítóként. De hogy lett ebből az ország első tanodája?
Nagyon sokáig, évekig az volt a gyakorlat, hogy mindenkit egyformán tanítok, de egy idő után egyre több lett az iskolában a cigány gyerek, és elkezdtem őket hazahordani és fejleszteni őket, megpróbáltam a hiányosságaikat pótolni. Aztán ekkortájt jött az, hogy a férjem – aki egész életében elméleti matematikus akart lenni – elment kiegészítő képzésre, majd ugyanabba az iskolába jött matekot és fizikát tanítani, mint amelyikben én dolgoztam. Egyformán hordtuk haza a hátrányos helyzetű gyerekeket a mi lakásunkba, a mi házunkba. Ott fejlesztettük őket. Kezdtük kinőni a lakást, meg a gyerekeink is már kezdtek morogni. Ők nem mindig örültek ennek az egésznek. Volt olyan, amikor nekik volt két télikabátjuk, amikor bejöttek az iskolába, akkor látták, hogy ott szalad a télikabátjuk egy másik gyereken, mert én inkább nekik adtam, hát persze, hogy morogtak időnként.
Mennyire volt támogató az az iskola, ahol akkoriban tanítottál?
Engem a diákok rajongásig szerettek, emiatt a tantestület fele nagyon szeretett, a másik fele meg nagyon utált. Mindig megtettem mindent, hogy ez az arány megmaradjon. Valóban a mai napig vannak nagyon jó barátaim, és vannak, akik ezt a békát nem tudták lenyelni egész életükben. De nem zavart, én ezzel békében együtt tudok élni. Ott azért én mindig asztalt borítottam. Végül is úgy kerültem el az iskolából is, hogy ráborítottam az asztalt… nem borítottam rá, csak akartam az igazgatóra, mert két gyereket ki akartak rúgni, és kisegítőbe akarták tenni őket.
Akkoriban volt az az időszak, amikor a kisegítők aránya lényegesen magasabb volt az egész európai átlagnál Magyarországon. Oda be kell őket tenni, talán ismerős is a dolog. Volt két ikergyerek, akik szegények voltak, talán még rendetlenek is, de jó matematikusok. Jöttek, hogy átteszik őket a kisegítőbe. Felmentem az igazgatóhoz, mondtam, hogy ha megpróbálod, itt öllek meg, őrjöngtem. Jó, akkor te mész innen, fegyelmit fogsz kapni.
Gondoltam, fegyelmivel elmenni az iskolából nem jó dolog, de akkor már a Göncz Árpi bácsi el akart csalni magához tanácsadónak. De egészen a fegyelmim belengetéséig eszembe sem jutott a parlamentbe menni, ott annyi felnőtt van, a gyerekek között sokkal jobb nekem.
Amikor jött a fegyelmivel való ijesztgetés, akkor felhívtam Göncz Árpi bácsit, és kérdeztem, hogy még mindig szükség lenne-e rám. Persze igen. Akkor megkérem egy szívességre, kedden kettőkor fegyelmit tartanak ellenem. Kettő előtt öt perccel lenne olyan kedves, és kikérne? Hát hogyne! Eljött a kedd, bent ül mindenki a tanáriban, már többen dörzsölték a tenyerüket, hogy na, a Magdi végre megkapja, ami neki jár. Kettő előtt öt perccel csörgött az igazgató telefonja. Igazgató úr felveszi, és csak azt láttam, hogy hajlong vigyázzállásban, és csak ennyit mond, igen, elnök úr, persze, elnök úr. Pista letett a telefont, és átszellemülten annyit mondott: Gyerekek, nem fogjátok elhinni, hogy kivel beszéltem, és kikérte a Magdit. Így kerültem el az iskolából fegyelmi nélkül.
Elmentél tanácsot adni Göncz Árpádnak?
Igen, de közben azért, hogy segítsen létrehozni az óvodát.
Mit mondott Göncz Árpád, amikor előálltál neki azzal, hogy te óvodát alapítanál?
Jaj de jó, kisfiam, csináld meg! Aztán megcsináltam. Béreltem a saját pénzemből egy nagyon csúnya, romos épületet Csepelen. Ezt próbáltam intézménnyé varázsolni. De a baloldali önkormányzati vezetés nem igazán örült ennek. Csak amikor kijelentettem, már ünnepély van, már megnyitás, és mondtam, hogy még nincs Köjál-engedélyünk, akkor gyorsan szólt a Köjál igazgatója is, megvan az. Szereztem olyan óvónőket, akik cigányok. Egy csomó olyan embert, akinek középfokú végzettsége van, és azonnal elkezdtük az óvónőképzést. A fiatal, értelmes cigány lányokat, akikkel addig foglalkoztam, fejlesztettem, majd beiskoláztam. Csak cigány pedagógusokkal akartam dolgozni. A szülők közül választottam ki a technikai személyzetet. Ez a szó legszorosabb értelmében vett cigány intézmény volt.
Göncz Árpád áment mondott az óvodára, de milyen pénzből csináltad meg?
Béreltem a saját pénzemből, harminc-ötvenezer forintért ezt az épületet, ahol régen is óvoda volt. Ez a papírgyárnak volt az óvodája, de az enyészet megette időközben. Olajkályhával kellett tüzelni, próbáltuk helyrehozni, megcsinálni, hogy alkalmas legyen arra, hogy gyerekeket vigyünk oda. Jártam jobbra-balra, mentem, kiabáltam. A lobbizás nekem nem ment jól soha. Főleg azért, miután egyetlen pártnak a tagja sem vagyok, ezért engem mindig kívülállónak találtak mindenhol. De végül valaki fél év után összehozott a Sorossal. Fizették a rezsit, az étkezést, és a pedagógusoknak adott harmincezer forintot. De egy idő után kiléptem a programból. Néhány hónapig fizettem a saját pénzemből ezt az egészet. Sokszor előfordult, hogy nem kaptunk fizetést.
Mindenki cigány volt az óvodában?
Mindenki. A végén már jöttek szegény magyar gyerekek is. De ehhez először a szülőknek látniuk kellett, hogy mennyire szuper nálunk minden, de főleg a gyerekek, és hogy jól bánunk velük. És akkor elkezdtek jönni ők is hozzánk. Igazából harminc év távlatából azt gondolom, hogy akiket munkához juttattam, vagy lakáshoz – mert ilyen is volt –, azokból mind ember lett. Mindegyik úgy emlékezik, hogy mennyi mindent kaptak. Pedig csak jó szót, nevelést és sok-sok dumát. Ez valóban egy közösségi fejlesztés volt.
Harminc év alatt azért voltak hullámvölgyek, főleg gazdaságilag. Mondtad, hogy a Soros-programból is kiléptél, majd egyedül próbáltad az egész intézményt finanszírozni. Most a Baptista Szeretetszolgálat a fenntartó. Hogy sikerült őket megnyerni magatoknak?
Mi felajánlottuk régen a katolikusoknak is, meg a reformátusoknak is az intézményt. Mitek van? – kérdezték. Nincs semmi vagyonunk. Ja, akkor nem. Jöttek a baptisták, és azt kérdezték, hogy miben segíthetünk. A nagyobbik lányom, Krisztina hozott össze a baptistákkal, Szenczy Sanyival, szegény nyugodjon békében. Rendkívül értékes ember volt. Azt mondta: gyertek, legyetek baptisták, majd mi eltartjuk az óvodát. Attól kezdve így is lett.
Az elmúlt évek nem teltek el anélkül, hogy a pedagógusok ne mozdultak volna meg és követelték volna a kormányzattól, hogy emeljék meg a béreket. Mit gondolsz a mai oktatáspolitikai helyzetről?
Teljesen egyetértek a pedagógusokkal. Ha belegondolsz, milyen körülmények között kell élniük, ha csak a régi rendszert nézzük, nagyon sokszor visszasírják. A pedagógus azért megengedhette magának, hogy ha hazamegy, nem ő főz, mos, vasal meg ablakot pucol, hanem jön valaki, és megcsinálja. Mert ő készül a következő órára, vagy éppen dolgozatokat javít. Ma ezt nem engedheti meg magának egy pedagógus. Jó a nemzet napszámosának lenni, de azért ennyire nem. Amikor egy pedagógus fizetéskor meggondolja, vagy fizetés előtt egy-két nappal, hogy mit adjon a gyerekének.
Mit várhat el a társadalom a tanároktól ilyen helyzetben? Hogyan tanítsanak? Hogyan tanítsák a gyerekeinket?
Sajnos nem várhatunk el semmit. Ez az oktatás színvonalának egyébként is a rohamos süllyedése. Találkoztam tegnapelőtt olyan gyerekkel, aki hetedikes, és azt mondta, hogy Európát Angliától egy óceán választja el. Tudnék sok ilyen példát mondani. Cigány gyerekekről meg pláne. Tragédia ez az egész országnak.
Volt az elmúlt harminc évben remény arra, hogy megszűnjön a szegregáció?
Régen sem, most sem. A baloldal legalább annyira nem akarta megszüntetni az iskolai szegregációt, mint a jobboldal.
De miért nem?
Mert az európai szellemiség bennünket még nem ért el. Nem ért el minket még az, hogy jó érzés kiművelt embernek lenni, értéket képezni és teremteni.
