„Ha nem vagy tapasztalt mérnök, elmehetsz küldetésre, de lehet, hogy nem térsz vissza” – viccelődik Andrij, az ukrán tűzszerészek egyik szakaszának parancsnoka. Andrij hívójele Porthos a három testőr egyike után. A Donyecki terület egyik szabadidőközpontjában találkozunk. Odakint már kezd sötétedni, késő van, mert a katonáknak napközben a kelet-ukrajnai Bahmut város körül voltak feladataik. Nincs hiány munkából a rohamosztagosok számára; gyakorlatilag a frontvonal minden négyzetméterét aláaknázták.
Andrij 2022 márciusában lépett be a hadseregbe, közvetlenül a teljes körű orosz invázió megindulása után. Katonai tapasztalata nem volt. „2009 és 2013 között Portugáliában éltem – emlékszik vissza. – A lányom születése után tértem vissza Ukrajnába. A feleségemmel úgy döntöttünk, azt akarjuk, hogy itt, Ukrajnában nőjön fel, hogy úgy gondolkodjon, mint mi” – meséli.
Portugáliában kőművesként dolgozott. Meglepte, hogy sok munkásnak nem volt iskolai végzettsége, sőt néhányan analfabéták voltak. „Amikor az ember megkapta a fizetését, és alá kellett írnia, néhányan csak egy X-et tettek.”
Nem sokkal azután, hogy visszatért Ukrajnába, Oroszország erőszakkal annektálta a Krímet, és elindította a kelet-ukrajnai háború első szakaszát. Aztán jött a 2022-es invázió.
„Nem kerültem azonnal a frontvonalba – emlékszik vissza. Először elvégezte a katonai alapkiképzést, később különböző haditechnikai feladatokra, elsősorban aknákra specializálódott. – 2022 júliusában kerültem a frontra. Ekkor kezdődött a katonai pályafutásom.”
Andrij és egysége Ukrajna keleti részén a legkeményebb csatákat vészelte át, Bahmutot és Szoledart védték, ameddig csak tudták, mielőtt mindkét várost elfoglalták az oroszok. Ma Bahmut déli részén dolgozik. „Amit a háborús filmekben lát az ember, az csak mese. A valóság teljesen más – mondja. – A konfliktus olyasmi, ami minden percben, minden másodpercben változik. Nem lehet mindenre felkészülni.”
Visszaemlékezése szerint nem félt első harci élménye során. „Talán ha tudtam volna, hogy mi következik, féltem volna (…) Az első harci bevetések után kezdtem félni. (…) Előfordult, hogy a küldetés este 11-re volt beütemezve, így az autó az éjszaka közepén érkezett. Ahogy mondani szokták, a halálra várni rosszabb, mint maga a halál.”
Azt mondja, akkor tört rá a félelem, amikor egy harci küldetésről tért vissza. „Visszaér az ember az evakuációs pontra, ahol már nyugodtabb a helyzet, és elkezd gondolkodni azon, hol volt az imént, és mit csinált. (…) Igen, ekkor érkezik meg a félelem.”
Visszaemlékszik egy Bahmut melletti terület aláaknázására, csapata egyik legveszélyesebb küldetésére. „Az orosz csapatok megrohamoztak egy állást. Azzal bíztak meg minket, hogy jussunk be és telepítsünk aknákat. Befejeztük az aknatelepítést, és visszatértünk az állásainkba. Másnap megérkezett a zászlóaljparancsnok, és azt mondta, hogy egy különleges műveleti csapatnak kellett volna elvégeznie ezt a munkát. Vagyis nem ilyen feladatokra voltunk kiképezve.” E művelet után, mondja, ő és csapata „jó katonának érezték magukat”.
A harc legnehezebb része, „amikor nem tudok segíteni a sebesült bajtársamon”. Mivel együtt élnek, azt mondja, „kötődni kezdünk egymáshoz, olyanok leszünk, mint egy család. Amikor kezdjük elveszíteni egymást, és tehetetlenek vagyunk, az nagyon ijesztő. Hogy mit mondunk majd a családjának. Ez a legnagyobb félelem – tehetetlennek érezni magunkat, és képtelennek arra, hogy megmentsük egy közeli barátunkat.”
Másnap este Andrijjal és csapatával a frontvonal mögötti gyakorlótérre megyünk, ahol több kis csoport lőgyakorlatot végez és rohamfeladatokat szimulál. Andrij gránátvetők tölteteit, különböző típusú aknákat és egy bombát szállító FPV drónt vesz elő, amely nem érte el a célját. Mindent kiterít, hogy bemutassa, hogyan semlegesítik ezeket a veszélyes „játékokat”. „Ha látod, hogy nincs hangjelzés vagy villogó fény, akkor a saját felelősségedre megközelítheted a drónt, és megvizsgálhatod.”
A hivatalos szabályok szerint a legjobb nem megközelíteni semmilyen fegyveres drónt, ideális esetben távolról kell megsemmisíteni, de kellő tapasztalattal meg lehet kísérelni. „Az első teendő, hogy leválasztjuk a fő akkumulátorát. A második, hogy megvizsgáljuk a robbanótöltetet, és megkeressük a detonátort. Ezután óvatosan le kell választani a detonátort a lőszerről – magyarázza Andrij. – Ha van más akkumulátor is, azt megpróbáljuk hatástalanítani. Csak ezután távolítjuk el a lőszert, ami megsemmisül. Ha sikerül hatástalanítani a drónt, akkor a drónpilóta barátainkhoz kerül pótalkatrészként.” Ezután TNT-töltetet helyeznek néhány lőszerre, és távirányítású detonátorokat szerelnek fel.
Fedezékbe vonulunk, majd halljuk: „Tűz a lyukba!” Kövek záporoznak és porfelhő száll. A robbanás legalább harminc méterre volt, de érezzük, ahogy a hulláma dübörög a mellkasunkban. A robbanóanyag bűze száll a levegőben.
Szintén nehéz a páncéltörő akna semlegesítése. Gyakran az orosz csapatok emelésgátló robbanóanyagokat rejtenek el, amelyek működésbe hozzák a nagyobb aknát, amikor egy aknamentesítő megpróbálja eltávolítani. Ha fennáll a veszélye, hogy ilyen eszköz lapul egy páncéltörő akna alatt, akkor egy speciális technikát alkalmaznak a távoli elmozdítására, amit Andrij be is mutat. Visszatérünk az óvóhelyre. Az árok és az akna között egy kötél van kifeszítve. Egy katona hirtelen meghúzza a kötelet, és kirántja az aknát a helyéről. Robbanás rengeti meg a gyakorlóteret. Ezzel a módszerrel az ukrán aknász sértetlen marad, de az orosz csapatok számos trükkhöz folyamodnak, hogy maximális sérülést okozzanak a katonáknak.
Andrij történetei jól illusztrálják a harctéri veszélyeket. „Az egyik katonánk egy ajtócsengőt szerelt fel detonátornak. Nem tudom, mit gondolt, de úgy döntött, hogy felakasztja egy fára. (…) Ezután az ukránoknak vissza kellett vonulniuk a pozícióból. Az orosz csapatok megrohamozták a területet, és az egyik ellenséges katona – isten tudja, mit gondolt – megnyomta a gombot. Egy robbanószerkezetet kapcsoltak a csengőhöz; a csoport fele meghalt a robbanásban.”
Andrij egyik legközelebbi küldetése egy orosz POM–3 akna hatástalanítása volt. A levegőből ledobott rettegett eszköz olyan érzékeny mozgásérzékelővel van felszerelve, hogy már akkor felrobban, ha valaki a közelébe lép. „Egy részen már hatástalanítottuk a területet. Minden simán ment. Aztán a sofőrünk kiszúrt egy ejtőernyőt az egyik aknán. Tett még néhány lépést, és kiáltott, hogy szerinte ez egy POM–3-as akna. Mindenki lefagyott, mert már fel kellett volna robbannia. (…) Úgy tűnik, lemerült az akkumulátora. Meg kellett volna semmisülnie magától, de nem tette. Úgy döntöttünk, hogy biztonságos távolságból géppisztollyal lövünk rá. Nem robbant fel, csak darabokra tört.”
„Később azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk be ugyanerre a mezőre, hogy összeszedjünk egy lezuhant drónt – folytatja. – Kerestünk egy biztonságos területet, ahonnan bemehettünk, de mindenhol POM–3 aknákból származó üres konténerek hevertek. Elég egyértelmű volt, hogy az aknák szétszóródtak a területen. Értesítettük a parancsnokot, aki lefújta a feladatot. Úgy döntött, hogy egy katona élete nem ér meg egy drónt. (…) Van, aki szerint az aknászok eldobhatók” – mondja félig tréfálva.
Ami a pszichológiai támogatást illeti, Andrij azt mondja: „A katonai családod, a testvéreid, akikkel együtt élsz, a legfontosabb hálód. Nélkülük nagyon gyorsan elviselhetetlenné válnának a dolgok. Heten vagyunk a csapatunkban. Egy fedél alatt élünk. Vannak idősebbek és fiatalabbak, de egyformán támogatjuk egymást. (…) A feleségem támogatása is fontos. Aztán ott van a lányom, aki felhív, és azt mondja: Apa, bármikor felhívhatsz. Bármikor felhívhatsz, és beszélhetünk.”