A háború sújtotta Ukrajnában lakik Alija Szabánovics Gali, egy népszerű orvos, akiért sorban állnak a betegek. A több ezer kilométerre lévő, ostromlott Gázai övezetben élő családjának ő Alá Szabán Abu Gali, aki elköltözött.
Az elmúlt harminc évben ennek a két identitásnak nem volt oka keveredni. Gali a zavaros gázai helyzet miatt hagyta ott az övezetet, Kijevbe költözött, más nevet vett fel, ami jobban illeszkedik a helyi nyelvhez, és feleségül vett egy ukrán nőt. Édesanyjával és testvéreivel telefonon tartotta a kapcsolatot.
2022 februárjában, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a légitámadások káoszba döntötték Gali életét, mintegy húsz hónappal később az Izrael és a Hamász közötti háború pedig pokollá változtatta szülővárosát, és elűzte onnan családját.
Mindkét erőszakos konfliktus felborította a regionális és globális erőviszonyokat, bár a két világ távolinak tűnhet egymástól. Ukrajna bírálta a szövetségeseket, hogy miközben Izrael védelmére keltek, az ukrán csapatok sínylődnek a fronton, a palesztinok pedig a nemzetközi támogatás kettős mércéjét kifogásolták. A bombázások és a súlyos harcok mindkét helyen több tízezer ember halálát okozták, és egész városokat döntöttek romba.
Gali életében a háborúk összeértek. Egy hónapja meghalt az unokaöccse egy izraeli támadásban, miközben ételt próbált szerezni, hetekkel később pedig egy orosz rakéta rombolta le a magánklinikát, ahol dolgozott. Kollégái és betegek haltak meg a szeme előtt.
„Ott is háborúban éltem, és most itt is háborúban élek” – mondta a 48 éves Gali a kórház lebombázott épületénél, miközben munkások takarították a törmeléket.
„A szívem és a gondolataim félig itt vannak, félig ott. A háborút és a pusztítást a családom által élem meg Palesztinában, itt pedig, Ukrajnában, a saját szememmel látom” – tette hozzá.
Gázából Kijevbe
Van egy arab mondás a család legkisebb gyermekéről: az utolsó szőlőszem a fürtön. Gali édesanyja szerint az utolsó a legédesebb, tíz gyermeke közül ő volt a kedvence.
Gali kilencéves volt, amikor meghalt az apja. Nehéz körülmények között éltek, de ő kitűnt az iskolában, és arról álmodozott, hogy orvos lesz.
1987-ben tört ki az első palesztin intifáda, azaz felkelés Gázában és Ciszjordániában. Gali csatlakozott a nacionalista Fatah mozgalom ifjúsági csoportjához, jóval azelőtt, hogy az iszlamista Hamász gyökeret vert volna a Gázai övezetben. Egymás után tartóztatták le és hallgatták ki a barátait, egyesek börtönbe kerültek, mások fegyvert fogtak. Gali választhatott: marad, és kockáztatja ugyanezt a sorsot, vagy elmegy.
Jó hírek érkeztek: lehetőséget kapott orvosképzésre a kazahsztáni Almatiban. Gali könnyes búcsút vett a családjától, nem tudta, hogy viszontlátja-e őket.
Moszkvába repült, hogy onnan vonattal utazzon tovább, de közben kiderült, hogy a lehetőség Almatiban már nem aktuális. Kijevben azonban volt egy hely, így a fiatal Gali 1992-ben, közvetlenül a Szovjetunió összeomlása után megérkezett Ukrajnába.
Azt mondta, olyan volt, mintha az egyik zűrzavart egy másikért hagyta volna ott. „Az országban káosz uralkodott, nem volt törvény, nagyon nehéz körülmények között éltünk.”
Sok társa feladta, de ő kitartott, és elkezdte az orvosi egyetemet.
Új élet, új név
Az ukrán nyelvben nincs megfelelője az arab nyelv közismerten nehéz magánhangzóinak, így Kijevben Alából Alija lett, apja nevéhez pedig hozzátette a szokásos utótagot, így lett Szabánból Szabánovics.
Miközben oroszul tanult – ahogy a legtöbb ukrán beszélt, aki a Szovjetunióban élt –, küszködött a nyelvvel, de a szomszédok segítettek. Rajtuk keresztül találkozott a feleségével. Három gyermekük született.
Elvégezte az orvosi egyetemet, nőgyógyász lett. Betegek tucatjait látta el, végül az Adonisz orvosi központban kezdett dolgozni, ahol jól boldogult.
Gali arab dalokat hallgatva vezet a munkába, és elhalad a kijevi Majdan tér mellett, ahol kormányellenes tüntetések voltak, amelyek következtében Moszkva 2014-ben elfoglalta a Krím félszigetet. Abban az évben Gázában is háború volt – emlékszik vissza.
Gali elkezdi énekelni az egyik arab dalt: „Folyton eltiporsz minket, ó, világ.”
Háborúk árnyékában
Gali július 8-án is dolgozott, de Gáza járt az eszében. Egy héttel korábban egy rokona hívta, hogy tizenkét éves unokahúga meghalt, amikor izraeli tankok törtek előre a Rafahtól északnyugatra fekvő, kitelepített palesztinoknak fenntartott Mavaszi tábornál. Családja – több tízezer gázaihoz hasonlóan – gyalog menekült oda, miután Izrael humanitárius zónává nyilvánította.
Már gyászolt korábban is. Egyik unokaöccsét, Fathit, előző hónapban ölték meg. Gali maga is látta a televízióban a holttestét. Egyik rokona megerősítette, hogy valóban ő az.
Haláluk súlyosan elszomorította. Korábban hónapokig aggódott a családjáért, mert egy SMS-ben azt írták neki, hogy mindannyian meghaltak. Aznap a kórházban egész délelőtt légitámadások robbanásait hallották. Nem sokkal később Gali élete még rosszabbra fordult: egy orosz rakéta lerombolta kórháza harmadik és negyedik emeletét.
Ő a negyediken dolgozott. A sűrű füstben vérrel borított alakokat látott. A telefonjával világított, így talált meg egy beteget, akit kihúzott a beomlott tető alól, miközben körülötte kollégák és betegek haltak meg, összesen kilencen.
Furcsa déjà vu fogta el. Hónapok óta nézte a képeket a gázai háborúról. Olyan volt, mintha valahogy átcsaptak volna ukrajnai életébe.
„Semmi sem szent. Orvosokat, gyerekeket, civileket ölnek, ezt látjuk” – mondta, és mégis marad. Jól tudja, hogy Gázában nincs biztonságos hely, ahová a családját vihetné.
