Márciusban közöltük egy egykori állami gondozott, ma már a gyermekvédelemben dolgozó szakemberrel készült interjúnk első részét. Akkor elsősorban az állami gondozásban tapasztalt körülményekről, a gyermekotthonok világáról és bántalmazó nevelőszülőjéről beszélt. Most visszamegyünk egészen vér szerinti szüleinek történetéig.
A családon belüli erőszak természetén és megrázó részletein kívül Edina – nevét kérésére a cikkben megváltoztattuk – beszél arról is, hogyan öröklődik tovább a trauma, hogyan lehet megtörni ezt a láncolatot, és arról is, hogy a rengeteg megpróbáltatás ellenére hogyan tud boldog és teljes életet élni.
Korábban röviden említette a vér szerinti szüleivel való kapcsolatát. Önöket viszonylag hamar kiemelték a családból. Az ő életvitelük így is rányomta a bélyegét az életükre?
A szüleim kapcsolata maga volt a pokol, ahová nem lett volna szabad egy gyermeknek sem megszületnie. Igen, viszonylag korán kiemeltek ebből a közegből, de ha belegondolok, jobb lett volna, ha meg sem születek. Tudom, hogy ez elég rosszul hangzik, de megpróbálom megmagyarázni.
Az anyámnak, amikor megismerte az apámat, már volt egy kisfia. Anyám 17 év körül lehetett, amikor a fia született, és egy nagyon súlyosan bántalmazó kapcsolatban élt. Apámra mint megmentőjére tekintett, hiszen úgy szól a családi legenda, hogy ezt a fiúcskát éppen falhoz akarta vágni az „édesapja”, amikor az én apám – mint fehér lovon a királyfi – megérkezett, hogy megmentse álmai hercegnőjét és karonülő csecsemőjét.
A tündérmese sajnos itt véget is ér. Apám egy ritka durva, agresszív, bántalmazó, alkoholista és – mint később kiderült – pedofil férfi volt. Egyik éjszaka például piszkavassal verte összevissza anyámat úgy, hogy mi ott feküdtünk és sikítoztunk mellette az ágyban, majd rólunk tudomást sem véve egyszerűen megerőszakolta a vérző, félájult nőt, vagyis az anyámat.
Rengeteg emlék hiányzik a gyerekkoromból, de erre az esetre tisztán emlékszem, mert még évek múlva is hallottam azt a hörgő hangot, ahogy anyám próbált levegőhöz jutni, miközben az az állat őrült módjára tombolt. Persze apám másnap reggel eltűnt, és aztán valahogy anyám arca is homályba veszett.
Mit érzett a szülei iránt?
Dühös voltam anyámra. Iszonyúan dühös. Dühös, hogy miért nem csinált semmit, miért nem védekezett, miért nem jelentette fel, miért nem ölte meg, vagy bármi, akármi, valami. Csak később, felnőttként, anyaként értettem meg, hogy nem volt választása. Mi is ott voltunk az ágyban. Azt hiszem, minket próbált védelmezni, de azután az éjszaka után elszakadt valami benne.
A Hubertus lett az istene, szinte sosem volt józan. Onnantól kezdve sokszor azon verekedtek össze, hogy ki ivott többet, és hogy miből. Apám utána is kegyetlenül verte, anyám meg némán tűrte, és bár néhányszor próbált megszökni előle, apu mindig megtalálta, ő pedig mindent megbocsátott.
Nem titok, hogy gyűlöltem az anyámat a gyengeségéért, azért, mert emlékeztem rá, hogy bevitt az intézetbe, és otthagyott. Azért, mert nem küldött képeslapot a szülinapomra. Azért, mert nem keresett. Azért, mert amikor 15 évesen megtaláltam, azt mondta, hogy nem emlékszik, hogy lennének gyerekei (hat gyermeket szült). Két éve azonban megkerestem a sírját. Fura, mert elsőre megtaláltam, pedig nem tudtam, hol van eltemetve, csak a várost tudtam. Ahogy ültem a sírjánál, elszállt belőlem minden harag. Talán azért, mert szociális munkásként ezer ilyen nőt, ezer ilyen anyát láttam már. Ha lett volna egy védelmező, befogadó családja… De hát neki sem volt.
Az apám és az én kapcsolatom azonban más. Kilencéves voltam, amikor olyat tett, amit apa nem tesz a lányával, és gyanítom, úgy élte le az életét, hogy azt hitte, hogy nem emlékszem rá. 15 éves elmúltam, amikor megjelent a gyermekotthonban, hogy haza akar vinni. Elmondta, hogy megnősült, új családja van, nem iszik, dolgozik, és szeretné a gyermekeit hazavinni. 15 év! Te jó ég! Olyan érzelmi hullámzás volt az életemben, hogy arra szavak sincsenek. Családban akartam élni, a testvéreimmel, de közben gyűlöltem az apámat. Meg a világot. A gyámhatóság természetesen azonnal elutasította a kérelmét (időközben arról a településről, ahol gyerekként éltünk, kitiltották), de én megszöktem, és hazamentem a mostohám nem túl nagy örömére.
Annyira gyűlölt, hogy mindent elkövetett, hogy az apám kitagadjon és elzavarjon. Ez sikerült is neki nagyon rövid időn belül. A házasságuk tönkrement, majd apám rövidesen börtönbe került kiskorú megrontása miatt. Miután szabadult, megint ugyanaz volt, mint akire gyerekként emlékeztem. Nyomorúságosan, emberhez teljesen méltatlan módon, egyedül halt meg. A halála után megtaláltam az általános iskolai bizonyítványát, amiből kiderült, hogy ő is volt intézetben, bár erről senki sem tudott. A magatartási problémáit úgy kezelte a család, hogy egyszerűen intézetbe adta. Az a család, ami máskülönben teljesen normálisan, rendezetten élt. Pedig ha eltaszítás helyett segítették volna…
Az önök esetében és más, hasonló helyzetben lévő gyerekeknél hogyan lehetett volna/lehetne képes a gyermekvédelmi rendszer tompítani ezt a hatást?
Amikor utoljára kerültem be a gyivibe (gyermek- és ifjúságvédelmi intézmény – a szerk.), az volt az első dolog, hogy megvizsgált egy gyermekorvos, illetve egy gyermekpszichológus. A pszichológus tesztek segítségével megállapította, hogy mennyire sérültem, hol vannak elakadásaim, és hogy mivel lehetne motiválni. Rengeteg beszélgetés és vizsgálat után dőlt el, hogy melyik intézmény lenne számomra a legmegfelelőbb (nem akartam több nevelőszülőt).
Ez a gyakorlat – főleg most – nagyon hiányzik a rendszerből. Manapság a gyámhivatal meghozza a döntést, hogy a gyermeket ki kell emelni a családból, a nevelőszülői hálózat pedig oda helyezi a gyereket, ahol éppen van üres férőhely, nem pedig oda, ahol a gyereknek a legjobb lenne. Nem titok, hogy több ezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből, a meglévő állomány egy része pedig nincs felkészülve arra, hogy milyen elképzelhetetlen, mély traumákkal érkeznek a gyermekek.
Én három gyermeket nevelek. Kettejük történetéhez képest az én „tragédiám” csak egy elvont teleregény, unalmas és ízetlen. Szóval ha az a kérdés, hogy mivel lehetne tompítani a nevelésbe vett gyermekek traumáját – ó, rengeteg dolgot lehetne mondani –, akkor a válaszom egyértelmű: gyermekpszichológusok tömegei kellenének a gyermekvédelembe!
Ugyanakkor a nevelőszülők is segítségre szorulnak. Nem feltétlenül csak anyagira. Bár magam is szakembernek számítok, sokszor úgy érzem, hogy még így is falakba ütközöm. Nem ismerek fel bizonyos viselkedési formákat, vagy nem tudok kezelni bizonyos helyzeteket, mert nem rendelkezem azzal az eszköztárral, ami jó megoldáshoz vezetne. Nekem például igényem lenne még további képzésekre, jó gyakorlatokra, hisz ha a nevelőszülő jól van, a nála elhelyezett gyermek is jól van.
Nyilván az, hogy egy gyermek lelkét mennyire lehet gyógyítani, attól is függ, hogy mennyire sérült. Tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy mostanában túl későn kerülnek a gyerekek szakellátásba, akkor, amikor a személyiségükben lévő torzulás már szinte visszafordíthatatlan.
Milyen hosszú távú, akár generációkon átívelő hatásai lehetnek a családtól elszakítás és az állami gondozás okozta traumáknak?
Minden sors és minden történet más, ezért nem lehet erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Talán az lesz a legjobb, ha ismét magamból indulok ki. Egyetemista voltam, amikor először hallottam a transzgenerációs traumáról. Ezt a kifejezést eleinte a holokauszt túlélőinél, illetve leszármazottaiknál használták. Később a pszichológia már azokban az esetekben is állított fel ilyen diagnózist, ahol bizonyítottan generációkon át, anyáról lányára, apáról fiára száll a család által ki nem mondott, de megélt tragikus élmény.
Én számtalanszor voltam szemtanúja az anyám bántalmazásának. A családja kitagadta, őt okolta a választása miatt. Anyám egyedül maradt, csak tűrt és ivott. Később az én életemben is voltak nagyon mély pontok. Bár csak nagyon rövid ideig éltem olyan kapcsolatban, ahol fizikailag bántalmaztak, verbális-lelki bántalmazásból kijutott rendesen.
Mégis évekig képes voltam – úgymond – tünetmentesen élni. Bár a depresszió mindig jelen volt az életemben, nem tulajdonítottam neki különösen nagy jelentőséget, hiszen tudtam kezelni. Ami viszont nagyon megnehezítette a mindennapjaimat, az a szorongás, a pánikbetegség, a hipervigilancia (túlzott készenléti állapot – a szerk.), az alacsony önértékelés, a visszatérő rémálmok, a betolakodó emlékek, az utóbbi időkben a negatív érzelmek túlsúlya, az érzelmi megközelíthetetlenség, illetve legnagyobb döbbenetemre a kommunikációs készség sérülése.
Az a gyerek, akit elhagynak – többször is –, aki még a szüleinek se kell, aki kisgyerekként megtanulja, hogy a családban „a férfi az úr”, hogy a hangosabb az erősebb, hogy a pofon kevésbé fájdalmas a megalázásnál, az felnőttként is gyerek marad. Az én életemből kimaradt a gyermekkor és a kamaszkor, az az időszak, amikor meg kellett volna tanulni a nem szó jelentőségét, amikor meg kellett volna élni a bensőséges anya-lánya kapcsolatot, amikor meg kellett volna tanulni szeretni önmagam. Mire betöltöttem a 18. évemet, már anya voltam, egy sérült gyermek anyukája. (Edina a korábbi interjúban beszélt arról, hogy 16 éves korában szexuális erőszak áldozata volt, és hogy hogyan reagáltak erre a gyermekotthonban.) És egyedül voltam, teljesen egyedül. Sajnos hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örökítettem tovább a traumáimat.
Ezt kifejtené?
Miután kiderült, hogy a gyermekemnek speciális iskolára van szüksége, és a vidéki óvoda elutasította a felvételi kérelmünket, felköltöztem Budapestre. Itt ismertem meg a férjemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lángoló szerelem volt, de olyan rossz sem volt ez a kapcsolat, és ebbe született az én gyönyörű, várva várt, édes icipici kislányom. Ő volt a világon a legszebb kisbaba. Barna haj, barna szem, lágy vonások. Egy igazi kis hercegnő. A házasságom azonban tönkrement. Ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy tanulni szerettem volna, a férjem azonban úgy érezte, hogy erre semmi szükség.
Alapvégzettséggel, kétkezi munkával számára tökéletes voltam. Akkor még nem értettem, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élek, hiszen az, hogy nem lehet saját véleményem, hogy nincsenek barátaim, hogy lassan eltávolodunk az éppen csak megtalált testvéreimtől, hogy a hangos veszekedéseket hangos zokogás és rózsaszín ígéretek követik… Ezt számtalanszor láttam gyerekként, számomra természetes volt. Azonban eljött a nap, amikor el kellett költöznöm. Ez most nagyon nehéz… Szóval én azt hittem, hogy intelligensen, barátilag fogunk elválni. Bár tartottam a férjemtől, ha dühös volt, ugyanakkor fel is néztem rá, mert akkor számomra ő volt az, aki megtestesítette a „tudás általi jobb világot”. A dolgok azonban rendesen félresiklottak.
Ez egy újabb újrakezdés volt az életében?
Az első és legnagyobb kérdés az volt, hogy hol fogok lakni. Az állami gondozottak ugyanis elsősorban nincstelenek. Amit magukkal visznek a felnőtt életükbe, az egy szatyor ruha, esetleg némi apró. Az én esetemben az apám vette fel az életkezdési támogatásomat, aztán addig ivott, amíg volt belőle.
Ha megnézzük a hajléktalanszállókat, láthatjuk, hogy mind több gyermekotthonból költöznek át a fiatalok egy másfajta intézményi ellátásba, vagy ha megnézzük a Menhely Alapítvány által évek óta végzett Február Harmadika adatfelmérést, szembetűnő, hogy az állami gondoskodásból szabaduló fiatalok milyen nagy számban jelennek meg az utcán nincstelenül, reménytelenül, hajléktalanként.
Szóval én is ott álltam kétségbeesve, hogy akkor hova tovább. Szerencsére találtam egy albérletet, bár tény, hogy akkoriban hatvan-hetvenezer forint volt a fizetésem, a lakbér meg ötvenezer, de legalább volt hova hazamennem. És akkor eljött a nap, amikor feltettem azt a kérdést a gyerekeimnek, amit azóta már ezerszer megbántam: akarnak-e velem jönni? Mind a kettő nemet mondott.
Nem azért, mert nem szerettek, hanem mert az volt az otthonuk. És akkor döntenem kellett: elviszem erővel őket, vagy ott hagyom biztonságban. Akkor, bármennyire is fájt, úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Bár a férjem pocsék férj volt, de jó apa. Úgy éreztem, hogy nem kell aggódnom, és hogy csak egy kicsit kell kibírnom, amíg a gyerekek megenyhülnek, én pedig talpra állok.
Tudom, hogy a magyar társadalomban elítélendő, ha egy nő lemond a gyerekéről, de úgy gondolom, hogy a semmire, a bizonytalanra sem szabad erővel magunk mellett tartani egy gyermeket. Mivel az állapotot csak átmenetinek gondoltam, ha nem is nyugodt szívvel, de elkezdtem az új életemet. Ami utána jött, arra viszont nem voltam felkészülve, de nem is akarom részletezni. A férjem teljesen eltiltotta tőlem a gyermekeimet, a lányomat pajzsként használta ellenem.
Hogyan volt ez lehetséges?
Minden próbálkozásomra, hogy a kapcsolattartás létrejöjjön, a „fizessél többet” volt a válasz. Erre rátett a családsegítő szolgálat munkatársa, aki, miután segítséget kértem, a következő találkozásunkat úgy kezdte: „Szóval maga az, aki elhagyta a gyerekeit.” A lányom pedig úgy reagált: „Apu mondta, hogy intézetben voltál, és azt akarod, hogy én is oda kerüljek.” Ez volt az a mondat, ami után feladtam. Úgy döntöttem, hogy kivárok.
Bár folyamatosan kértem, hogy találkozzunk, nem sértődtem meg, ha nemet mondott. És igazam volt. Egy nap végre megérkezett az a bizonyos „rendben, találkozzunk” válasz. A kapcsolatunk lassan és óvatosan épül. Amikor pár hónapja először mondta, hogy szeret, napokig bőgtem, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg ezt a gyönyörű szót. De minden pozitív kimenet ellenére a lányom beteg. Mentálisan. Megőrülök, hogy nem tudok neki segíteni, hogy most is kórházban van, és nem tudom megölelni. Megőrülök a lelkiismeret-furdalástól, mert oka, okozója vagyok a jelenlegi állapotának. Hogy akkor, félelmemben, feladtam. Hogy nem küzdöttem jobban érte. Hogy nem lett volna szabad elválnom, hogy nyelni kellett volna, hagyni a tudás utáni vágyat, csak és kizárólag érte, értük élni. Nincs mentségem.
Az biztos, ha lett volna hova mennem, ha van egy kis házikóm, ha nem ugrok fejest a bizonytalanba… A diplomámtól csak annyival lettem más, hogy nemcsak sejtem, hanem tudom is, hogy mekkorát hibáztam, és ezt a hibát már nem tudom jóvátenni soha. Ezért életem végéig vezekelni fogok. Ettől függetlenül azt gondolom, boldog ember vagyok. Bár nincs saját otthonom, de van családom. Van munkám. Van hová lefeküdnöm. Vannak gyermekeim, akik szeretnek és anyának hívnak. Az élet, azt hiszem, ezzel busásan kárpótolt.
