A szombathelyi hajléktalanszálló és lakói nemritkán állnak indulatok kereszttüzében. Újságíróink megnézték, hogyan élnek az intézmény lakói, és többek között megtudták, hogy sokan innen járnak dolgozni, és hogy van, aki azért nem költözik be a szállóra, mert nem akarja magára hagyni a kisállatait. Interjút készítettek az intézmény vezetőjével, Németh Klárával, aki elmondta: kollégáival azon dolgoznak, hogy megmutassák, hogy nagyon sok jó van ezekben az emberekben.
Ha szerepelnek a sajtóban a szombathelyi hajléktalanszálló lakói, az jellemzően negatív módon történik. Már régóta terveztük, hogy benézünk a szálló falai mögé, és ezt a szándékot felgyorsította néhány, nekik küldött olvasói fotó a Zanati úti intézményről. Németh Klára , a Fogyatékkal Élőket és Hajléktalanokat Ellátó Közhasznú Nonprofit Kft. (FÉHE) igazgatója a szálló irodájában fogadott, majd a beszélgetés után végigkalauzolt minket az épületen.
Itt, a földszinten mindig ekkora nyüzsgés van?
Mínusz hat fok volt az éjjel, ilyenkor sokan vannak nálunk.
Minden hajléktalan bejön télen?
Van, akit még ilyenkor sem tudunk rávenni, hogy itt aludjon. Alapszabály, hogy nem visszük ki a szociális ellátást az utcára, de van négy kollégánk, akik az utcán vagy lakhatásra nem alkalmas ingatlanban – lakókocsiban, kerti épületben – tartózkodó emberekről gondoskodnak. De a legtöbben bejönnek.
Hány hajléktalan ember él Szombathelyen?
Bő kétszáz emberrel vagyunk napi kapcsolatban. Itt, a Zanati úton háromféle szolgáltatást nyújtunk: az emeleten vannak az átmeneti szállás szobái, a földszinten az éjszakai menedék és a nappali melegedő.
Bárki bejöhet?
Igen, semmilyen elvárás nincs, még irat sem kell hozzá. Az elmúlt éjszaka 39 ember jött be az utcáról aludni.
Hányan laknak itt folyamatosan?
Úgy kell elképzelni a szombathelyi hajléktalanellátást, mint egy piramist. Alul van az úgynevezett alacsony küszöbű ellátás, ami alatt az éjjeli menedékhelyet és a nappali melegedőt értjük. A második szint az átmeneti szállás. Ezek a szobák itt vannak az emeleten, 86 ember lakik most bennük, ők jellemzően kapnak valami járadékot, vagy innen járnak dolgozni. A piramis csúcsán vannak a kiléptető lakásaink, ahol azok élnek, akik szoros felügyelet mellett ugyan, de önállóan élnek. De ők is eljöhetnek ide meleg ételért, és igénybe vehetik az orvosi rendelőnket is. 10-12 emberről tudunk, akik télen sem jönnek be hozzánk különböző okok miatt. Van, aki nem tudja betartani a szabályokat, de olyan is, aki nem akarja magára hagyni a kisállatait.
Áruljuk el, hogy ennek a beszélgetésnek az az alapja, hogy a közelmúltban közzétettünk néhány, hajléktalanokról készült olvasói fotót, és ön jelezte, hogy szeretne ezekre reagálni. Közben újabb fotókat kaptunk, amelyek szintén a környéken készültek, és annyira durvák voltak, hogy nem tettük ki őket.
Nem magukkal a fotókkal van a probléma, hanem ezek hatásával. Az, hogy méltatlan helyzetbe hozzák az itt dolgozókat és a hajléktalanokat egyaránt. A hajléktalanságról mindig a legnagyobb higgadtsággal kellene beszélni, és e képek megjelenése a sajtóban vagy a közösségi oldalakon azokat az előítéleteket erősíti, amelyek ellen harcolunk. Akikről a fotók készülnek, csak egy elenyésző kisebbséget jelentenek, de mindig ők kerülnek előtérbe, miközben a pozitív hírek elsikkadnak, pedig sok van belőlük. Én megértem, hogy az ilyen fotók hozzák a kattintást, és megértem a környéken élőket is, de ez akkor is stigmatizálja a többséget, akikre mindez egyáltalán nem jellemző. A fényképek egyébként szinte mindig ugyanarról a tucatnyi emberről készülnek.
Miért váltanak ki ezek a fotók ilyen nagy érzelmeket?
Az emberek nehezen fogadják el, amikor azzal szembesülnek, hogy milyen mélyre lehet süllyedni. A hajléktalanság önmagában nem ok, hanem tünet, amelyhez bonyolult folyamatok vezetnek, amelyek ráadásul változóban is vannak. Húsz éve például sok klasszikus idős csöves volt hajléktalan, mára ők gyakorlatilag eltűntek a rendszerből. Most nagyon sok a fiatal, a szerhasználó és a pszichiátriai beteg közöttük. Itt, a Zanati úti szállón olyan ellátottak is megjelennek, akikkel a szociális ellátórendszer más szereplői már korábban kudarcot vallottak. Nekünk mindenkit be kell fogadnunk, mi innen nem akarunk és nem tudunk továbbküldeni senkit, pedig sokaknak igazából máshol lenne a helyük.
A hajléktalanok jelenléte a Zanati úton sokakat megbotránkoztat, és nem hiszik el, hogy nem lehet mit tenni ez ügyben. Ha a hajléktalanságra úgy tekintünk, mint egy betegségre, akkor igen, vannak gyógyíthatatlan esetek. Ehhez még hozzájön a mobiltelefon és a közösségi média, amely szintén torzító hatású. Országos jelenségről van szó, sőt, Szombathelyen mind arányaiban, mind szám szerint is kevés a hajléktalan. Azt is tudni kell, hogy mi nem vagyunk hatóság, nem kényszeríthetjük az embereket, hogy jöjjenek be a szállóra. Ráadásul ha valaki ül egy padon, az nem szabálysértés, mint ahogy az sem, ha elhanyagolt a ruhája vagy alkoholt fogyasztott. Nem ritka, hogy a lakók kihívják az utcai szolgálatunkat, aztán kiderül, hogy akihez riasztottak, az nem is hajléktalan. A padon ülésről jut eszembe, hogy nyaranta téma a Borostyánkő áruház közeli helyzet. Az ott-tartózkodók láthatóan szintén hajléktalanok. Ezekről az emberekről mindent tudunk, azt is, hogy azért ülnek ott, mert pénzt kapnak az arra járóktól. Ha nem kapnának pénzt, nem ülnének ott.
Közben az önkormányzat leszerelte a padokat. Ez lenne a megoldás?
Ezeket az embereket nem lehet a padok leszerelésével távol tartani. Meg tudom érteni a környéken élőket és a járókelőket, de a hajléktalanság és a hajléktalanellátás az életnek nem a szebbik oldala. A kollégáimmal azon dolgozunk, hogy megmutassuk, hogy ezekben az emberekben nagyon sok jó van, van egy asztalosműhelyünk, egy kézműveskuckónk, ajándékboltunk, színdarabot adunk elő, kiállítást szervezünk, muskátlit ültetünk az ablakba, példás rendben tartjuk a környezetünket, de ezek teljesen elsikkadnak az előítéletek árnyékában. Ebben nagy szerepe van a sajtónak, amely sokat tehetne azért, hogy elfogadjuk: nagyon nehéz élet, és nem mindegyikünk egyformán erős.
A mi szakmánkban nagyon kevés a siker, az egyik legfontosabb feladatom az, hogy a kollégáimat biztassam, higgyenek abban, amit csinálnak. A környékbeli lakóknak van egy csoportja a közösségi médiában, ahova beléptem, hogy segítsem az elfogadást és a kommunikációt. Még nyílt napot is szerveztünk számukra. Bevallom, kudarcot vallottam, ami nagyon rosszulesett, hasonlóan a korábban említett fotókhoz. Nagy indulatok vannak az emberekben, ami nem segíti a megoldást. Elég régóta dolgozom a szociális ellátórendszerben, de még soha semmilyen inzultus nem ért a hajléktalanszállón. Amikor a koronavírus-járvány megjelenésekor megkértük az ellátottakat, hogy húzzák fel a maszkot, szó nélkül megtették, most pedig partnerek az energiával való takarékoskodásban is. Tényleg nem tudok róluk rosszat mondani, sokan innen járnak dolgozni. És akkor azt olvasom az egyik lapban, nem önöknél, hogy az egyik kórházban mobiltelefont lopott egy hajléktalan beteg, és felmerül bennem a kérdés: mi köze a tolvajlásnak a lakhatási helyzethez? Ha ötszobás házban lakott volna, azt is megírják?
Hova járnak dolgozni az itt lakók?
Sok köztük a közfoglalkoztatott, és jó lenne erről is sokat beszélni, hogy mennyit dolgoznak ezek az emberek, pont azért, hogy rend és tisztaság legyen a városban. November óta a szociális tűzifát dolgozzuk fel, iszonyatos munka feldarabolni az ötméteres rönkfákat bruttó százezer forintért. A többség dolgozik valahol, sokukon nem is látszik, hogy hajléktalan, lehet, éppen mellettünk utazik a buszon.
Nekem korábban azt mondta egy szakmabeli, hogy nincs tipikus hajléktalansors, minden történet más. Ez igaz?
Igen, ez igaz, mindenki megcsúszhat. Annyi talán, hogy több a férfi, mint a nő, minden bizonnyal a válások egyik következményeként. Szombathelyen az sem ritka, hogy a munkaerő-közvetítő segítségével idejönnek az ország másik részéről, dolgoznak egy-két hónapig, aztán nem felelnek meg a cégnek, és az utcán találják magukat. Sok külföldi is van közöttük.
Ők itt is maradnak?
Nem maradnak itt, de egy darabig nekünk kell gondoskodni róluk. A Zanati út 1.-ben mindenkit lelkiismeretesen ellátunk, aki ránk nyitja az ajtót. Nagyon szeretnénk, ha az emberek tudnák, hogyan dolgozunk itt, mint ahogy azt is, hogy nagyobb szolidaritás legyen a hajléktalanokkal.
Akkor következzen egy örökzöld kérdés: jó helyen van a Zanati úton a szombathelyi hajléktalanszálló?
A hajléktalanellátást ott biztosítjuk, ahol az önkormányzat kijelöli.
Véletlen, hogy karácsony előtt jöttünk, de ha már így történt, akkor rákérdezek. Hogy telnek az ünnepek a hajléktalanszállón?
Van karácsonyfánk, dekorációnk, összeállítunk kis csomagot is, de nem könnyű ezeknek az embereknek, amikor mindenhonnan ömlenek a családról és a szeretetről szóló habos-babos életképek. Nekünk is nehéz és fárasztó időszak az év vége. Ilyenkor nemcsak az ellátott több a krízisidőszak miatt, de sok esemény is van, emellett érkeznek az adományok, amiket fel kell dolgoznunk. Sokan kérdezik, hogyan tudjuk ezt csinálni, de én például mindennap feltelítődve megyek haza. A szociális szféra nem egy sikerorientált terület, de én azt gondolom, rengeteget ad a benne dolgozó szakembereknek is, ha sikerül a segítségnyújtás, és pozitívan zárul egy-egy történet. Az ember megtanulja, hogyan legyen hálás a családjáért, az egészségéért, mindazért, amit a mai világban hajlamosak az emberek természetesnek venni.
További képek itt érhetők el: https://www.nyugat.hu/galeria/gal2022121913194
