„Már az a helyzet is felszabadító tud lenni, hogy a diákok elmondhatják a véleményüket, meghallgatják őket, és arról van szó, ami őket érdekli” – mondta el interjúnkban Félix Anikó, a Haver Alapítvány ügyvezetője. A Haver zsidó fiatalokat küld foglalkozásokat tartani a zsidóságról döntően általános és középiskolákba, jellemzően olyan helyekre, ahol nem láttak még zsidó embert. Ezért nagy felelősségük is, hogyan adják át a sokszínűségre, vitakészségre, elfogadásra alapuló víziójukat. Sok helyen az egész téma tabunak számít, máshol például azt is kezelniük kell, ha néhány tinédzser komolyan előítéletes, vagy úgy érzi, hogy már így is a könyökén jönnek ki a zsidós témák. A tapasztalatok alapján a hazai politikai közbeszédben előkerülő kapcsolódó témák pedig leszivárognak az iskolákba is.
A magyar társadalom többsége iskoláskorában nem nagyon találkozhatott a Haverhoz hasonló kezdeményezéssel. Végigmehetnénk ezért azon, hogy pontosan mit és hogyan csinálnak? Onnantól, hogy hova hívják a Havert foglalkozást tartani: ahol durva a helyzet, és már a fél osztály karszalagban menetel a szabadidejében, vagy oda, ahol egyébként is az átlagosnál nyitottabbak a kötelező tananyagon túlra?
Több mint huszonegy éve működünk, így egyrészt kialakult egy viszonylag nagy hálózat olyan tanárokból, akik évről évre visszahívnak minket a jó tapasztalatok miatt. Mások különböző eseményeken vagy más csatornákon keresztül ismertek meg minket, szerte az országból sok irányból jönnek megkeresések. Most évente nagyjából 1500 diákot érünk el. Első körben megbeszéljük az érdeklődő pedagógusokkal, hogy az ötféle foglalkozásunk közül melyik lenne az ideális. Az általános iskolásoknak például másféle foglalkozást tartunk, mint a középiskolás korosztálynak. Előbbieknek inkább általánosságban beszélünk az identitásról, hogy egyáltalán mit jelent, miért fontos, milyen közösségekhez tartozunk, és milyen, ha a csoport-hovatartozás miatt bántanak minket. A középiskolai korosztálynak szóló foglalkozáson jobban fókuszálunk már a zsidó identitásra, illetve van olyan foglalkozásunk, amely zsidósággal, antiszemitizmussal kapcsolatos dilemmákat vet fel, de tartunk zsidónegyed-sétát és színházi előadásra alapozott foglalkozást is. Közös a foglalkozásainkban, hogy fiatal zsidó foglalkozástartóink vezetik, miután elvégezték a képzésünket. A tanárral előtte megbeszéljük a csoportja jellemzőit, specialitásait is. Igen, vannak olyan megkeresések, ahol ilyen típusú konfliktus tört ki az osztályban, vagy más miatt, de kifejezetten az antiszemitizmus ellen venne szívesen a tanár oktatási segítséget. Bár a Haver elsősorban prevencióval foglalkozik, nem intervencióval, az a tapasztalat, hogy módszertanunk itt is tud jól működni.
Ha sikeres az egyeztetés, hova teszi ezt be a tanár az órarendben? Vagy benn kell maradni iskola után? Mennyi költséget jelent ez az iskolának?
A Haver foglalkozásai teljesen ingyenesek. Persze ha egy intézmény ki tudja gazdálkodni a két foglalkozástartónk utazási költségét − vonatjegyét vagy benzinpénzét −, az segítség, de nem feltétel. Minden foglalkozás kilencvenperces, és oda illeszti be a pedagógus, ahova jónak érzi. Egyébként így vagy úgy a legtöbb tantárgyhoz illeszthető a téma. Ha például úgy közelíti meg a tanár, hogy híres magyar kémikusok, matematikusok, magyar Nobel-díjasok révén kerül elő, akkor akár egy természettudományos tárgyhoz is.
Rendben, megérkezik a két haveres foglalkozástartó. Mi zajlik jellemzően az eseményen?
Nem egy előadásra kell gondolni, nonformális oktatást végzünk. Ezt külsőségekben úgy lehet elképzelni, hogy megbontjuk azt a teret, amiben a diákok általában működnek, körbe ülünk. Bemutatkoznak a foglalkozástartók, megkérdezik a diákokat arról, hogy tudják-e, mit jelent a haver szó, és mit gondolnak, ez alapján mivel foglalkozunk. Ezután különböző, általában beszélgetésközpontú gyakorlat jön, ahol érvelni kell, beszélgetni kell. Kisebbeknél persze jóval több a mozgásos rész. Azt tapasztaljuk, hogy önmagában már az a helyzet is felszabadító tud lenni, hogy a diákok elmondhatják a véleményüket, meghallgatják őket, arról van szó, ami érdekli őket. A téma is érdekes, de mindez nem csak arról szól, hogy nonformális úton tudást adunk át. A foglalkozásaink a vitakészséget és a vitakultúrát is javítják , illetve egymás elfogadásának képességét is fejlesztik. Képzett foglalkozástartóink fiatalok, nagyjából 18–30 közöttiek. Ez abból a szempontból fontos, hogy valódi kortárs oktatás valósul meg, így a diákoknak könnyebben átjön az az üzenet, hogy a zsidók is ugyanolyan emberek, ugyanolyan fiatalok, mint ők. Másképp mondva a sok területen bizonyított kontaktushipotézis a módszertanunk alapja. Azaz ha megfelelők a körülmények egy adott csoport tagjával való találkozáshoz, az megelőzheti az előítélek kialakulását, vagy akár csökkentheti őket, amennyiben már kialakultak.
Ilyenkor benn van a tanár is?
Mi alapvetően azt szeretnénk elérni, hogy minél feszélyezetlenebbek legyenek a diákok, ezért általában azt kérjük, hogy lehetőség szerint inkább ne legyen benn. Ennek ellenére van olyan, hogy a pedagógus kifejezett kérése, hogy benn maradhasson, és olyan is van, hogy közben úgy érzi, hogy mégis inkább kimegy annak érdekében, hogy a diákok felszabadultabban tudjanak beszélgetni.
Mi a vége?
A végén játékosabb formában szóban visszajelezhetnek a diákok a foglalkozástartóknak. Később kiküldünk egy anonim kérdőívet, hogy akár ilyen formában is adjanak visszajelzést, illetve jellemzően a tanárral is megbeszéljük pár nappal később, hogy szerinte hogyan csapódott le a diákjaiban mindez. Ha minden jól alakul, akkor a legtöbbször visszahívnak minket egy másik foglalkozásra. Ezek ugyanis nagyon szépen egymásra tudnak épülni. Először hogy ki hogyan éli meg az identitását, milyen dilemmái vannak a zsidó identitásnak Magyarországon és a világban. Aztán erre épülhet akár egy zsidónegyed-séta, ahol a diákok eljönnek Budapestre, amennyiben vidékiek. A séta sokszor a budapesti, adott esetben belvárosi diákoknak is sok újat tud mondani. Mind az Identitás elnevezésű foglalkozásunkon, mind pedig a sétánkon foglalkozástartóink személyes szűrőjén, családi történetén keresztül is beszélünk a zsidóság múltjáról és jelenéről. Ezenkívül van még a Szakácskönyv a túlélésért, ami egy holokauszttúlélő élettörténetén alapuló színházi előadás – amit a Covid óta felvételről is igénybe tudunk venni −, és feldolgozó foglalkozás. Ehhez már jobban kellenek történelmi ismeretek, ezért az idősebbeknek szoktuk inkább ajánlani.
Két évtized alatt látszik valami trendszerű változás a magyar diákoknál?
Szeptember óta vagyok a szervezetet ügyvezetője, így nem volt közvetlen rálátásom az elmúlt húsz évre. Amennyire rálátok a teljes mintázatra, szerintem trendszerű változás nincs. Az ország legnagyobb részén sajnos nincs aktív zsidó közösség, így csak a hírekből, hallomásból tudják, hogy mi az a zsidó, ezért folyamatosan szükség van a munkánkra. Nyilván ezt a helyzetet valamelyest megváltoztatta a közösségi média, ahol nemcsak a hírek, de a fake newsok és az összeesküvés-elméletek is gyorsabban és szélesebb körben terjednek, ami a zsidósággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek vagy sztereotípiák ismertségéhez is hozzájárult. Az is befolyásolja azt, hogy mivel találkozunk az osztálytermekben, hogy a politikai közbeszédben milyen témák kapcsán hogyan jön elő a zsidóság, ez ugyanis leszivárog az iskolákba. Sokszor azok a témák lesznek hangsúlyosak, érdekesek számukra, amiről hallhatnak, így akár a holokausztemlékezettel kapcsolatos ügyek, vagy most például a közel-keleti konfliktus.
Talán a legismertebb modern antiszemita toposz nagyjából a sátáni, csúnya, őrült zsidóról szól, aki már annyira kapzsi, hogy rejtőzködő ügynökhálózatával világuralomra tör, ehhez viszont valamiért muszáj megsemmisítenie a keresztényeket/magyarokat/árjákat. Magyarország történetének legnagyobb marketingkampánya, a lassan hetedik éve futó Stop, Soros! jellegű kampányok lényegében ugyanerre vannak felhúzva. Egy ilyen, végletekig ismételt, univerzális propagandaelemből mi csapódhatott le a gyerekeknek?
Talán 2017 környékén volt igazán új és csúcsra járatva ez a kampány. Akkoriban biztos, hogy egész sok helyen elő is jött Soros képe, és hogy ez hogyan tud akár antiszemitizmust is gerjeszteni. Sűrűn találkozunk most is azzal a sztereotípiával például, hogy a zsidók idős férfiak, akiknek göndör hajuk és nagy orruk van. A diákok fejében élő automatikus sztereotípiák kapcsán egyébként néha mi is provokáljuk őket, hogy ezek legyenek kimondva, hogy tudjunk rájuk reagálni, és fellazítani, megkérdőjelezni ezeket a toposzokat.
Ehhez kapcsolódóan: „Meg akartam változtatni a világot. Sikerült. Rosszabbá tettem” – összegezte életpályáját a Fidesz legsikeresebb kampányguruja.
Mennyire jönnek vissza a gyerekektől az olyan, sokat ismételt, bizonytalan értelmű jelmondatok, amelyeket fenyegetésként is lehet használni? Például a „Magyarország a magyaroké” elég kemény üzenetté válik, ha melléteszem, hogy én vagyok a magyar, a zsidók viszont zsidók. A „Ne hagyjuk, hogy ők nevessenek a végén” bármilyen csoport ellen célozható támadás, de a plakátokon Soros nevével és arcával ment. Vagy mondjuk a „Magyarország keresztény ország” kihirdetése kizáró jellegű bejelentés is lehet azoknak a magyaroknak, akik nem keresztények.
A diákok egy az egyben nem fordítják le ezeket a zsidóságra. Mi viszont a foglalkozásokon fel tudjuk használni a hasonló állításokat gondolatébresztőnek. Lehet ilyen jelmondatokról vitatkozni például egy olyan vitaindító állítás kapcsán, hogy „az a magyar, aki magyar állampolgár”. Nem választunk a végén jó vagy rossz választ, viszont jobban tudunk mi is reflektálni az érveikre úgy, hogy vitáznak ezekről.
Egy nyitott, érdeklődő csoportnál könnyebb elképzelni, hogyan zajlik a foglalkozás. De ahol már van egy-két tudatosan antiszemita irányba bepörgött tinédzser, ott mi történik? Ők tüntetőleg kimennek? Vagy befogják a fülüket, nehogy megfertőzze őket a vita?
Nem így kell elképzelni, inkább az a sejtésünk, hogy akiknek nagyon ellenszenves a téma, azok inkább beteget jelentenek. Akik bejönnek, de különösen ellenségesen próbálnak fellépni, vagy szét akarják trollkodni az egészet, ők nem a mi célcsoportunk. Ha rájuk figyelünk elsősorban, akkor azok sem kapnak túl sokat, akik érdeklődők. De ez sokszor meg is változhat óra közben, mert egyrészt igyekszünk olyan légkört teremteni, ahol az előzetes prekoncepciói miatt sem ítélünk meg senkit. Emberi dolog, hogy vannak előítéleteink, nem vagyunk tökéletesek.
Sokszor már attól csökken a meglévő ellenszenv, hogy deklaráltan nyíltan lehet beszélni az otthon esetleg tabuként kezelt témákról. Pláne egy hús-vér, jó fej zsidó fiatallal, akivel érdemben lehet beszélgetni. Nyilván az alapszabály, hogy senkit nem lehet megsérteni, és hogy mindenkinek ugyanolyan bánásmód és méltóság jár. De ezen túl ha valaki kifejti a véleményét, attól még nem keverjük le, ha az nem pozitív a zsidóságról.
Ehhez kapcsolódóan: A magyarok csaknem negyede érezné magát kissé vagy erősen kényelmetlenül, ha zsidó munkatársa lenne.
Az nem elképzelhető, hogy valaki már ifjúkorában felkészülten szabotálja a vitát, és politikusokat megszégyenítő eszköztárral tudja vakvágányra terelni az eseményt? Valós emberi történetekre mondjuk kitalált ellentörténetekkel, hamis idézetekkel, sejtetésekkel és hasonlókkal profibban meg lehet fúrni élőben a közös gondolkodást, mint nyílt sértegetéssel.
A foglalkozásvezetők tudják mérlegelni a szándékot. Akár ugyanaz a felvetés is lehet a foglalkozás szándékos akadályozása, vagy valami, amit a gyerek csak hallott otthon, de nem az a végiggondolt véleménye. Utóbbi esetben muszáj rá reagálni, mert ez azt jelenti, hogy benne van egy kérdés. Erre is lehet személyes történeten keresztül válaszolni, például hogy „ez a dolog azért bánt adott esetben, mert én is ehhez a csoporthoz tartozom, és ez rám nézve sértő”.
Tegyük fel, hogy egy résztvevő őszinte, érdeklődő, sőt utána is nézett a dolgoknak a YouTube-on. Épp ezért érdekli, hogy bár ti rendesek vagytok, a tiszaeszlári zsidóknak minek kellett leölni egy szűz lányt péksütemények elkészítéséhez. Azaz van mód egy foglalkozáson a kamusztorikat, összeesküvés-elméleteket helyben megcáfolni?
Ha olyan hangzik el, ami tényszerűen nem igaz, akkor azt korrigálni kell. Viszont Tiszaeszlár példájánál maradva nem azzal fogunk foglalkozni, hogy elmeséljük ennek a vérvádnak a történetét. De reflektálhatunk arra, hogy ez egy sorozatba illik bele, a középkortól már sok ilyen volt. Elvihetjük odáig, hogy hallottak-e már a diákok arról a hasonló kitalációról, hogy Amerikában azt terjesztették, hogy egy washingtoni pizzéria alagsorában áldozzák fel a gyerekeket. Beszélhetünk utána arról, hogy ez hogy kapcsolódik az előítéletekhez, de akár arról is, hogy a közösségi média nem feltétlenül megbízható információforrás. Nem szabad úgy válaszolni, hogy amit mondott, az teljes hülyeség, hanem valahogy úgy próbáljuk meg korrigálni a tényszerű tévedést, hogy közben megtartsuk az érdeklődését. Mellette mindezt személyes szintre helyezzük, hogy úgy tudjunk beszélgetni, mint korosztálybeli a korosztálybelivel. Ugyanakkor a foglalkozástartóinkat is igyekszünk folyamatosan képezni, hogy mind tudásban, mind oktatási eszköztárban felkészültek legyenek az ilyen helyzetekre.
Nem csak a zsidóság kapcsán lehetnek otthoni tabutémák vagy elnyomott dolgok. A felszabadultabb diákok pedig elkanyarodhatnak arra is, hogy ilyen légkörben a saját, nehezen megbeszélhető gondjukról akarjanak beszélni. Mennyire fér ilyesmi bele egy foglalkozás során?
Ez kifejezetten gyakori, és abszolút belefér. Elsősorban azért megyünk hozzájuk, hogy a zsidóságról adjunk át információt, és érzelmileg is közelebb hozzuk ezt a közösséget. Ugyanakkor a diákok úgy fognak tudni kapcsolódni, ha megtalálják azokat a pontokat, ahol kötődik az ő életükhöz is. Az adott helyzetben dől el, hogy meddig jöhetnek be más témák. Előfordul, hogy jelezzük a pedagógusnak, hogy milyen témákról lenne érdemes még beszélgetni vagy esetleg más, azzal a témával foglalkozó civil szervezetet elhívni.
Működik a gyerekeknél a zsidóellenesség elviccelése vagy félreérthetetlenül abszurd mértékig fokozása, mint például egyes Borat-jelenetekben?
Jellemzően igen, használjuk is. A provokálás alatt a humort is értettem, ami frappáns és figyelemfelkeltő tud lenni. Kimondottan jól használható megoldások lehetnek, ha a foglalkozásvezető kordában tudja tartani, tud rá ügyesen reflektálni és le tudja kerekíteni.
Volt olyan hely, ahol egyáltalán semmit nem tudtak a diákok a zsidókról?
Volt, ahol semmit nem tudtak társítani hozzá. A legtöbb olyan helyen, ahova eljutunk, egyáltalán nem találkoztak még a diákok élő zsidóval, és kevéssé jutnak el a zsidókkal kapcsolatos előítéletek is. Nagy a felelősségünk ezért, hogy milyen képet látnak először. Jellemzően egyébként szinte mindenhol nagyon keveset tudnak a zsidókról, a hazai vagy akár csak a városukban lévő zsidó örökségről. Általában nagyon rosszul becsülik meg a magyarországi zsidó közösség létszámát vagy a holokausztban elhunytak számát. Az viszont megkönnyítheti a lokális örökséghez való kapcsolódást, ha felhívjuk a figyelmüket a közvetlen környékükön lévő zsidó örökségre, például a zsidó temetőre vagy mondjuk a mára bútorgyárként használt egykori zsinagógára.
Ehhez kapcsolódik az egyik klasszikus, valahol szórakoztató szélsőjobboldali gondolatmenet: hogy túl sok szó volt a zsidókról, ennyi elég volt, több szó már nem lehet róluk, és kész. Hiszen az ember agya korlátos, és ha bekerül egy zsidókról szóló információ, annyival kevesebb hely marad a többinek. Különösen igaz ez a holokausztra, amivel már bőven túlcsordultak a magyarok, már kényszerrel sem lehet több információt beléjük erőszakolni. A tinédzsereknél is van, aki előre bemondja, hogy köszöni szépen, neki már rég a könyökén jön ki bármi zsidós téma?
Igen, időről időre megjelenik hasonló narráció. De ez csak egy érzet részükről, tudás nem társul hozzá. Másrészt nem is tudják, hogy min fognak részt venni. Erősen sarkítva, de a szomorúságra, halálra vagy más emberek sajnálatára vonatkozó várakozások hamar kipukkadnak. Nálunk a jó élmény vagy a pozitív csalódás a foglakozás jellemző végkicsengése. Külön a holokauszt nem is fő témakörünk. A holokausztoktatást más szervezetek más módszerekkel nagyon ügyesen csinálják, úgy, hogy releváns legyen a diákoknak. Mi döntően arról beszélgetünk, hogy milyen sokszínű itt és ma zsidónak lenni. Ebben örökségként jelenik meg a holokauszt, amit így rugalmasabban be lehet építeni a tartalomba. Harmadrészt a diákokat sok helyen nem is elsősorban a téma vonzza, hanem hogy a foglalkozáson a megszokottól eltérően, szabadon lehet beszélgetni.
Előfordult valaha olyan, hogy egy Haver-foglalkozás után ellencsapást akart indítani valamilyen szélsőséges, ellentétes célokat megfogalmazó civil szervezet? Úgy értve, hogy akkor már ők is elmondanának a diákoknak pár elgondolkodtató információt a zsidóságról.
Nem volt ilyen. Egyrészt nem vagyunk nagy szervezet, ami rendszeresen célkeresztben lehetne. Másrészt úgy gondolom, hogy amiről és ahogy beszélünk, az elég hitelessé tesz minket ahhoz, hogy ne lehessen rajtunk fogást találni. Bízom benne, hogy ez így is marad.
A felnőtteknél ritkábban fordul elő önmagában az antiszemitizmus, inkább egyfajta regionális kezdőcsomag elemeként: ha valaki laposföld-hívő, akkor már meg sem kell kérdezni, hogy mit gondol a zsidókról vagy a kötelező állami oltások céljáról. Vagy ha valaki szerint a holokauszt átverés, ott ennyiből elég jól belőhetjük, hogy mi lehet a véleménye a cigányokról, Jézus igazi származásáról vagy a világmédiát központilag dróton rángató irányítók lehetőségéről. A gyerekeknél mennyire figyelhető meg ilyesmi?
A diákok életkorbeli sajátossága, hogy a legtöbb kérdésben nem alakult még ki sziklaszilárd álláspontjuk. Hallanak, gyűjtögetik az információkat, amiket a legtöbbször ügyesen igyekeznek összekapcsolni. De még bőven vannak olyan lyukak, gondolatmenetbeli rések, amikre rá tudunk világítani, így helyreigazítani egyes, biztosan félrevivő irányokat. A különböző csoportokkal szembeni előítéletek általában együtt járnak, de a gyerekekre azért nem teljesen igaz ez, még nagyon sok múlik a pedagógusaikon. Meghatározó, hogy milyen témákból milyen információkat tartanak fontosnak bemutatni nekik, és hogyan adják át. A Haver-foglalkozás sem csak a zsidóságra fókuszál, hanem általános üzeneteket is megfogalmaz arról, hogy mindannyian egyenlők vagyunk. Az is lényeges, hogy az előítéletek is különböző formájúak és mértékűek más csoportoknál. Ha például a cigányságra és a zsidóságra gondolunk, egy cigányellenes állításnál sokkal kevesebb a visszafogó erő, a társadalomban sajnos ebben a témakörben sokkal alacsonyabban van az ingerküszöb. A zsidók elleni megnyilvánulásokkal kapcsolatban viszont vannak bizonyos beépített társadalmi fékek, amiket már a diákok is alkalmaznak. Például gyakran rá is játszunk a diákoknál, amikor halkan merik csak kimondani azt, hogy zsidó, hogy beszélhetnek érthetően, feleslegesek a görcsök.
Nagyon hasonló célokkal és módon működik az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány. Mennyire működik együtt a két csoport?
Az Uccu mondhatni a Haver ihletésére jött létre, azonos módszertannal dolgoznak. Voltak is közös projektjeink, és most is nagyon jóban vagyunk. Náluk szintén a személyes történetek és a foglalkozásvezetők alakítják ki az esemény hitelességét, de máshogy működik a kétféle előítélet, kissé másképp is érdemes kezelni.
Az előbbi példához visszatérve: a cigányellenes előítéleteknél például nem kell kiugrasztani a nyulat bokorból, rögtön ott a nyúl mindenki orra előtt. Akár felnőtt, akár gyerek mond ilyet, kevésbé merül fel, hogy vissza kéne fognia magát.
Ehhez kapcsolódóan: Balogh Attila cigány költő szubjektív értékelése cigánykérdésről, magyarkérdésről.
Miért vannak ma is ilyen láthatatlan fékek a zsidóellenes beszólások előtt? Egy átlagos hazai zsidógyűlölő teljesen nyugodtan kimondhatná szinte bárhol, hogy mocskos zsidók, nem történne semmi. A barátaival tematikus honlapot is felhúzhat erre az üzenetre. Vagy kiírhatja a Facebookra is mindennap ötször, legrosszabb esetben három nap múlva tizenötből egyet levesznek. A könnyebben érthető kifejezés hatásosabb is, mint a zsocskos midók szintű kellemetlen szójátékok vagy a hosszabb, nehézkesebb auschwitzos utalgatások.
Többféle oka van a hazai kódolt antiszemitizmusnak, például a holokauszt vagy a várt szankcionálás is közéjük tartozik. Egyfajta sikernek is felfoghatnánk, hogy a társadalomban a nyílt antiszemitizmus annyira nem felvállalható. Ugyanakkor ez eggyel bonyolultabban, hiszen ugyanazt az üzenetet próbálják átadni, így a kódolt antiszemitizmusnak is megvannak legalább ugyanannyira a veszélyei.
A sokszínű zsidóság és az elfogadás programján dolgozó Haver és az állami célok közötti általánosabb ellentmondásnak tűnik az is, hogy Orbán Viktor 2017-ben kihirdette, hogy a legfontosabb versenyelőnyünk az „etnikai homogenitás”, amit meg kell őrizni.
Mi a sokszínűségről beszélünk az osztályokban, és arról, hogy ez érték. A Haver szempontjából így ez nem okoz ellentmondást, mert az osztálytermekben mi a saját víziónkat képviseljük.
