A Kreml propagandája dicsőségtől zengett, amikor orosz katonai beavatkozás mentette meg az elnök hatalmát Szíriában, most azonban, hogy Bassár el-Aszad megbukott és ezzel Oroszország tekintélye is megkérdőjeleződött, Moszkva viszonylag csendben van, és távolítani próbálja magát a történtektől.
Vlagyimir Putyin orosz elnök számára küldetés teljesítve pillanat volt, amikor 2016 májusában a szíriai Palmürában videókapcsolaton keresztül jelentkezett be egy római kori amfiteátrum romjainál tartott rendezvényre, és országa fegyveres erőit méltatta, mielőtt szülővárosának szimfonikus zenekara koncertet adott az ókori oszlopok előtt.
Mintegy hét hónappal korábban Oroszország katonailag beavatkozott Szíriában, ami nagyban hozzájárult Bassár el-Aszad diktátor hatalmának megmentéséhez, a palmürai show ezáltal Oroszország új közel-keleti befolyását volt hivatott demonstrálni, a Moszkva szerepét még jobban felnagyító propagandahullám részét képezte.
A Kreml ezúttal sokkal visszafogottabban kommunikál az Aszadot mindössze két hét alatt megbuktató, váratlan szíriai villámoffenzíva nyomán, amelynek tempója már önmagában is kellemetlen lehet Putyin számára, ő ugyanis hasonlóan rövid idő alatt szándékozott térdre kényszeríteni az ukrán vezetést 2022-ben, ami súlyos tévedésnek bizonyult.
December 8-án, amikor csaknem a teljes világsajtó a szíriai államfő negyedszázados uralmának végével foglalkozott, az orosz televíziós műsorok egy része egyáltalán nem tett említést a történtekről, míg más csatornákon épp csak Oroszország szerepéről nem esett szó. Másnap az orosz lapokban is sokkal kisebb figyelmet kaptak az elmúlt két hét drámai fejleményei, noha Szíria és Oroszország ottani pozíciójának jövője továbbra is bizonytalan. A hivatalos kormánylap, a Rosszijszkaja Gazeta leginkább azzal foglalkozott a címoldalán, hogy Vlagyimir Putyin és belarusz kollégája, Aljakszandr Lukasenka biztonsági paktumot írt alá.
A szíriai helyzet jóval kevésbé látható helyen szerepelt, egy Kubáról szóló cikk mellett, és noha az egyik címlapfotón látható volt egy gerillavezér, az nem a már mintegy ötven éve fennálló damaszkuszi rezsimet megdöntő Hajat Tahrír as-Sám (HTS) élén álló Abu Mohammed al-Golani volt, hanem Che Guevara.
Ehhez kapcsolódóan: Kicsoda a szíriai milíciavezér, aki megdöntötte az Aszad-rezsimet?
Előzetes ismeretek nélkül a lap olvasói talán nem is sejtenék, hogy Oroszországnak közel egy évtizeden át jelentős szerepe volt Szíriában. Putyin felhasználta az országot a nyugati dominanciájú világrend elleni küzdelmében is; ezt a kontextust a kormányzati tisztségviselők azóta sem adták meg. A Kreml arról beszámolt, hogy Aszad menedékjogot kapott Putyin humanitárius gesztusaként, ő maga vagy külügyminisztere azonban több mint két nappal a történtek után sem szólalt meg a témában nyilvánosan. Miközben az orosz vezetés annak idején teljes mértékben a saját sikereként tüntette fel a szíriai rezsim fennmaradását, a média most gyorsan másra hárította a felelősséget Aszad gyors bukásáért, leginkább épp őrá, illetve a közel-keleti ország hadseregére.
Az MK című, népszerű bulvárlapban Andrej Jaslavszkij nemzetközi szerkesztő Kés a vajban című cikkében elismeri, hogy Aszad uralmának megdöntése komoly presztízsveszteséget jelent Szíria külföldi szövetségesei számára, ugyanakkor arra utal, hogy nem lett volna értelme a csatatéren a segítségére sietni. „Ha a szíriai arab hadsereg katonái továbbra is makacsul ellenálltak volna, akkor lehetett volna kinek és miért segíteni. Sajnos ez nem történt meg” – húzta alá.
Néhány katonai blogger is megszólalt. Többen úgy vélekedtek, hogy az orosz kormány kellemetlen helyzetbe került, mások inkább a szíriai vezetést és haderőt ostorozták. „Szíria bukása a gyávaság és árulás valamiféle hihetetlen kvintesszenciája (Bassár el-Aszad környezete, illetve általában a szíriai elit, különösen a szíriai hadsereg részéről)” – írta Szergej Koljasnyikov, alias Zergulio a Telegramon.
December 7-én, amikor Aszad sorsa már egyre inkább megpecsételődni látszott, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter az Egyesült Államokat és a NATO-t kezdte hibáztatni. Egy dohai eseményen arról beszélt, hogy a szíriai események is a részét képezik az Egyesült Államok és szövetségesei által Irakban, Líbiában, Palesztinában indított „agresszív kalandok” sorozatának. „Mindez annak a nagyon régi szokásnak a megismétlése, hogy némi pusztítást, rendetlenséget okoznak, majd a zavaros vizekben halásznak – jelentette ki. – Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy elfogadhatatlan a Hajat Tahrír as-Sámhoz hasonló terroristák felhasználása a geopolitikai célok elérésére, ahogy most ennek az offenzívának a megszervezésével teszik.”
Másnap azonban Oroszország már nem terroristaként emlegette a HTS-t. A külügyi tárca december 8-i közleményében azt írta, hogy Aszad „a fegyveres konfliktus több résztvevőjével” folytatott tárgyalások után úgy döntött, hogy elhagyja a posztját és az országot. Állami hírügynökségek egy Kreml-forrást idéztek, aki szerint már „kapcsolatban állnak a szíriai fegyveres ellenzék képviselőivel, amelynek vezetői garantálták az orosz katonai bázisok és diplomáciai létesítmények biztonságát Szíria területén”.
A megfogalmazás változása és az állítólagos biztonsági garancia azt sugallja, hogy Oroszország legfőbb indítéka az eltávolodásra Aszadtól pragmatikus: a Kreml a lehető legnagyobb mértékű jelenlétet kívánja fenntartani Szíriában. A másik ok, amiért Oroszország óvakodhat attól, hogy felhívja a figyelmet Aszad bukására, az, hogy nagyon gyorsan történt, ami azt bizonyítja, hogy egy szilárdnak tűnő helyzetben lévő vezetőt is ki lehet söpörni a hatalomból egyik napról a másikra, ha megváltozik a helyzet.
