Most lenne mód a minimálbér komoly emelésére anélkül, hogy foglakoztatási problémákat okozna – véli a University College Londonon (UCL) tanító Lindner Attila közgazdász. Ő kapta az első Kézdi Gábor-díjat; ennek kapcsán beszélgettünk a fiatal kutatóval.
Nemrég kapta meg a Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület Kézdi Gábor-díját, amellyel olyan fiatal kutatókat díjaznak, akik egy adott témában komolyan „elősegítették a szakpolitikai lehetőségek jobb megértését és alkalmazását”. Mik a főbb kutatási témái, és milyen szakpolitikai lehetőségekhez kapcsolódnak?
Én munkagazdász vagyok, a munkaerőpiac működése érdekel. Az elmúlt években leginkább a minimálbér hatásaival foglalkoztam, például azzal, hogy hogyan hat a minimálbér emelése a foglalkoztatottságra, a bérekre, a termelékenységre vagy a fogyasztói árakra. A Kézdi Gábor-díjat is elsősorban a minimálbérrel kapcsolatos kutatásaimért ítélték oda. Emellett foglalkozom mással is, például adórendszerbeli kérdésekkel. Jelenlegi kutatásunkban azt vizsgáljuk, hogy az egyes adópolitikák miként segíthetik elő a jó munkahelyek létrejöttét. Egy másik kutatásomban azt vizsgálom, hogy a nyugdíjrendszer szerkezete milyen hatást gyakorol a foglalkoztatottságra – nemcsak a nyugdíjba vonulás előtt, hanem már jóval korábban, akár harmincéves korban is.
A minimálbérrel kapcsolatban milyen új eredményekre derítettek fényt?
Az egyik kutatásunk a kétezres évek eleji minimálbér-emelés hatásait vizsgálta, amikor az Orbán-kormány lényegében két év alatt megduplázta a minimálbért. Harasztosi Péter szerzőtársammal azt találtuk, hogy csak minimális hatással volt a foglalkoztatottságra, leginkább a bérek emelkedéséhez járult hozzá. Ez többek között azért meglepő, mert a legtöbb közgazdasági elmélet alapján azt lehetett volna várni, hogy egy jelentős minimálbér-emelés nagyon sok munkahely megszűnésével jár. Ebben a kutatásban azt is megvizsgáltuk, hogy ki fizette a megemelkedett béreket. Azt találtuk, hogy húsz százalékban a munkáltatók, tehát a vállalatok fizették, és nyolcvan százalékban a fogyasztók. Azaz a minimálbér-emelés hatására megemelkedtek az árak, és ennek jó része a fogyasztóknál csapódott le. Azt is megnéztük, hogy az így megemelkedett árú termékeket és szolgáltatásokat inkább a szegényebbek vagy a gazdagabb fogyasztók vásárolják. Itt pedig azt találtuk, hogy ezek a fogyasztók nem koncentrálódnak a jövedelemeloszlás egyik vagy másik szegmensére, tehát ez a megemelkedett költség arányosan oszlik szét a társadalom fogyasztói között. Mindezekből az következik, hogy a minimálbérnek van egyfajta redisztributív szerepe: az alacsony keresetű dolgozók sokkal többet keresnek, amit az egész társadalom szétterítve fizet meg. Ez újszerű eredmény volt, a szakirodalom korábban nem dokumentált ilyen jelenséget meggyőzően.
Lindner Attila a Corvinus és a Rajk Szakkollégium után a CEU-n is végzett közgazdasági mesterszakot, majd a Berkeley-n doktorált közgazdaságtanból 2015-ben. Jelenleg a University College London közgazdaságtan-professzora. Rendszeresen dolgozik magyar adatokkal és magyar társszerzőkkel is.
Egy másik kutatásban a Németországban 2015-ben bevezetett minimálbér hatásait vizsgáltuk. Volt előtte is szektorális minimálbér egy-két iparágban, mindenki számára kötelező érvényű azonban csak 2015 óta. Megvizsgáltuk, hogyan hatott a döntés az ottani foglalkoztatottságra, a bérekre és a termelékenységre. Németország esetében is azt találtuk, hogy a bérek emelkedtek, a foglalkoztatottság pedig nemhogy nem csökkent, de egy kissé még nőtt is. Ez utóbbi nem magától értetődő, ha valaki standard munkaerőpiaci modell keretében próbál gondolkodni. Azt láttuk, hogy Németországban a termelékenység is növekedett. Mégpedig úgy, hogy azok a kisebb cégek, amelyek nem működtek annyira jól – azaz kevésbé voltak termelékenyek –, csődbe mentek. Ez okozott némi foglalkoztatottságbeli veszteséget, a közepes és nagyobb méretű cégek viszont párhuzamosan ezzel növekedtek, és képesek voltak több munkahelyet teremteni, mint amennyi elveszett a csődbe menő kisebb cégek miatt. Mivel a növekedő vállalatok alapvetően termelékenyebbek voltak, ezért egyfajta átrendeződés történt a gazdaságban: a kisebb, kevésbé termelékeny cégek szerepe csökkent, a termelékenyebb cégek szerepe növekedett, azaz termelékenységjavulás történt a minimálbér hatására. Voltak olyan elméletek, amik hasonlót jeleztek előre, de ez is olyan eredmény volt, amit korábban még nem mutattak be empirikusan, tényleges adatokkal alátámasztva.
Ehhez kapcsolódóan: Közgazdász: Románia lehagyta Magyarországot a főbb mutatók alapján, de nem tudni, milyen szélsőségek mellett
Ezek egyébként mennyire általános eredmények? Másképp mondva: miért ne emeljük meg akkor rögtön a százszorosára a minimálbért?
Ezek az eredmények mindig az adott kontextusban és adott minimálbér-emelés feltételei mellett érvényesek. Nagyon egyszerűen összefoglalva a legújabb eredmények alapján azt lehet mondani, hogy bizonyos fajta minimálbér valószínűleg segítheti a gazdaságot, és általában sok pozitív hatással jár, leginkább az alacsony keresetűekre. Olyat senki nem állít, hogy a minimálbér végtelenségig emelkedhet, előbb-utóbb el lehet jutni arra a szintre, amikor már egyre erősebben érvényesülnek az intuitív hatások, például a foglalkoztatottság csökkenése. A közgazdasági kutatók elkezdtek azzal foglalkozni, hol van ez a szint. Ha például az adott ország átlagjövedelméhez képest vizsgáljuk a minimálbér szintjét, akkor negyven százalék alatt szinte biztos, hogy nem lesz komoly foglalkoztatottsági hatása a minimálbérnek, 40–45 százalék között pedig elég valószínű, hogy nem lesz. Az átlagbér 45 százaléka felett viszont elég kevés országban van minimálbér, kevés az elérhető empirikus bizonyíték. Ezen belül még a 45–50 százalék közötti szintnél is úgy tűnik, hogy még nem jelentkeznek a negatív foglalkoztatottságbeli hatások. Az átlagkereset ötven százaléka fölötti minimálbérről nem sok tapasztalatunk van, de ebből nem következik, hogy nem érdemes próbálkozni vele. Természetesen el lehet érni azt a szintet, ami már káros az országnak, ahol erősen csökkenne a foglalkoztatottság, a bérek növekedése nem kompenzálná már ezt a hatást. De még nem tudjuk megmondani, hol van ez a szint.
Magyarországon hogy nézett ez ki?
Magyarországon a többi régiós országhoz hasonlóan viszonylag sokáig elég alacsony volt a minimálbér. Amikor a rendszerváltást követően a gazdaság is elkezdett átalakulni a tervgazdaságból a piacgazdaság irányába, súlyos foglalkoztatottsági problémák jelentkeztek. A szabályozók tartottak attól, hogy egy magasabb minimálbér jelentős károkat okozna. Ez valószínűleg így is volt: egy olyan gazdaságban, ahol óriási szerkezeti problémák vannak, és alacsony a foglalkoztatottság, teljesen más a minimálbér hatása, mint mostanában, amikor négy-öt százalékos a munkanélküliség, azaz feszes a munkaerőpiac. Mindenesetre a kétezres évek elején Magyarország volt az első a régióban, ahol komoly minimálbér-emelést hajtottak végre. Az akkori Orbán-kormány az átlagkereset 25 százaléka környékéről negyven százalék fölé emelte a minimálbért. Később ez lecsúszott 35-40 százalékra, és ott stagnált, miközben a régió felzárkózott. Ma pedig már azt mondhatjuk, hogy a régió egyes gazdaságai – például Románia vagy Szlovákia – már jócskán túlszárnyalták Magyarországot ezen a téren. Nem világos, mennyire gondolják komolyan a hazai döntéshozók a mostani minimálbér-emelési terveket, de jelenleg alacsony a minimálbér Magyarországon. Most van komoly lehetőség arra, hogy úgy emelkedjen sokat a minimálbér, hogy ne járjon a foglalkoztatottság csökkenésével, egy ilyen lépéssel pedig nagyon sokat lehetne segíteni az alacsonyabb keresetűeknek.
Arról lehet valami tudni, hogy ha megemelik a minimálbért, mennyi idő alatt áll be az új egyensúly?
Az az érdekes, hogy nagyon hamar. Az említett magyar minimálbér-emelésnél egyébként azt láttuk, hogy eleinte volt egy kisebb foglalkoztatottságbeli csökkenés, leginkább a feldolgozóiparban. Abban az időszakban a feldolgozóipar még viszonylag sok alacsony keresetű munkavállalóval rendelkező iparág volt Magyarországon, gondolhatunk például a ruhagyártásra. Ma már a feldolgozóipar nagy része nem minimálbéres foglalkoztatottságú, leginkább a szolgáltató szektorokban, a vendéglátásban vagy a kiskereskedelemben lehet főképp minimálbéres munkahelyekről beszélni. Ezekben a szektorokban egyébként a kétezres évek elején sem találtunk komoly foglalkoztatottságbeli csökkenést. Mindenesetre azt láttuk, hogy a munkaerőpiac nagyon gyorsan és rugalmasan reagált a sokkra, két éven belül teljesen lezajlott az átrendeződés. Ez a fajta átállás Németországban is egy-két éven belül megtörtént.
Ehhez kapcsolódóan: Gazdasági akcióterv: óvatos osztogatásra készül a kabinet
Magyarországon elég szűkmarkú az állam az álláskeresési biztosítással, átlagosan tíz hónap alatt találnak az emberek új munkahelyet, miközben az álláskeresési járadék néven futó biztosítás csak három hónapig jár. Ez segíti, hogy ha valakit kirúgnak vagy leépítenek, gyorsabban igyekezzen munkát találni?
Magyarországon valóban nagyon alacsony ez a biztosítási szint, ami nem segíti azt, hogy az említett átrendeződés fájdalommentes legyen. A rövidebb ideig tartó álláskeresési juttatás gyorsítja az új munkahely megtalálását, de a modern eredmények azt mutatják, hogy ilyen rövid időnél ez nagyon kicsi haszon sokkal jelentősebb társadalmi költségek mellett. Azaz lehet, hogy valaki mondjuk hat hónaphoz képest két héttel előbb talál új munkát, de az a három hónap, amíg nem jár neki az álláskeresési járadék, elképesztően fájdalmas lehet. Nyilván ha három év lenne az álláskeresési járadék, az túlzás lenne, és más problémákat szülne. De a munkaerőpiaci kutatások alapján káros az ennyire rövid ideig tartó álláskeresési járadék. Ilyen rövid időnél messze sokkal nagyobb az egyéni költsége annak, hogy hónapokig jövedelem nélkül kell az embernek élnie, mint az az össztársadalmi haszon, hogy egy nagyon kicsivel gyorsabban talál valaki új munkahelyet.
Mennyire érhetők el használható adatok ezen a területen?
Azt lehet mondani, hogy Magyarország kiemelkedő ebből a szempontból. Már a kilencvenes évek elején megjelentek azok a kutatók Magyarországon, akik létrehoztak olyan adatbázisokat, amikkel ezek a kérdések jól tanulmányozhatók. Ez abból is fakadt, hogy Magyarországon a közgazdaságtudománnyal foglalkozó emberek szakmai színvonala kiemelkedő volt régiós összehasonlításban. Sőt már a nyolcvanas években megjelent nálunk a nyugat-európai közgazdaságtani elmélet és módszertan. Említhetjük Kornai János munkásságát vagy a szakkollégiumi mozgalmat, melyeknek köszönhetően az élvonalbeli közgazdaságtani gondolatok beszűrődtek már a nyolcvanas években. Amikor a következő évtizedben kinyílt a világ, számos tehetséges ember kijuthatott külföldre, sokan amerikai vagy nyugat-európai csúcsegyetemeken tanulhattak. Egy részük visszajött, mint a díj névadója, Kézdi Gábor. Ő a kilencvenes években szocializálódott a magyar közgazdasági életben, aztán kiment doktorálni a Michigani Egyetemre, és hazahozta az ottani tudást, ahogy sokan mások is. Kialakult egy nagyon színvonalas közgazdasági tudományos elit; én már a legmodernebb tudást kaphattam meg tőlük, amikor egyetemista voltam. Ők pedig nagyon komoly fejlesztéseket honosítottak meg az adatbázisok terén is.
Ez a kiemelkedő közgazdasági élet erősen visszaesett a 2010-es években, miután kizárták a CEU-t Magyarországról, megszűnt az ELTE színvonalas közgazdasági képzése, vagy számos kutatóműhelyben jelentősen szűkültek az erőforrások. Úgy érzem, hogy még mindig van némi régiós versenyelőnyünk, de egyre gyorsabban zárkóznak fel a környező országok mind az adatbázisok, mind a kutatói színvonal tekintetében. Jó példa lehet, hogy mennyire képes egy ország a legtehetségesebb diákokat külföldön képezni, aztán hazahozni. A körülöttünk lévő piac egyre erősebb, miközben Magyarországon stagnálunk vagy egyenesen visszaesünk ezen a területen.
Ehhez kapcsolódóan: Molnár László: A kormány érdeke, hogy minél alacsonyabb inflációt mutasson ki
Most milyen pályaívet lehetne ajánlani egy tehetséges gimnazistának, akit érdekel a közgazdaságtan, illetve milyen képességekben kell erősnek lennie, ha sikeres közgazdasági kutató akar lenni?
A közgazdaságtan alapnyelve a matematika, és Magyarországon szerintem még most is erős a matematikai tehetséggondozás. A matektudás elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki közgazdasági modellekkel dolgozzon. A közgazdaságtanban nem kell nagyon mély matekproblémákat megoldani, de a matematikai alapú, logikus, koherens gondolkodás az egész diszciplína egyik alapja. A matematikai tudás mellett elengedhetetlen, hogy érdeklődjön a társadalmi problémák iránt. Emellett minden kutatáshoz szükséges az elhivatottság, az alaposság, a precizitás. A pályaívre áttérve: Magyarországon eléggé beszűkült az alap közgazdasági képzés a kétezres évek elejéhez képest. Ma nem is látok olyan hazai képzést magam előtt, ahol doktorálva akár csak egy jobb európai egyetemen igényt tartanának az emberre. Ha valaki ezt a pályát választja, akkor egy-két hazai egyetemen végezheti az alapképzést, mellette a szakkollégiumokon keresztül szerezhet komolyabb tudásanyagot. De aztán muszáj elmennie Nyugat-Európába vagy az USA-ba, hogy egy élvonalbeli PhD-programmal szedje fel azt a tudást, ami ehhez a szinthez kell.
A tehetséges magyar diákoknál egyre népszerűbbnek tűnik az is, hogy elmennek egy középkategóriás vagy annál is gyengébb külföldi egyetemre alapképzésre, annyira nem bíznak a hazai oktatási rendszerben. Ezt hogy látja?
Ez országonként változhat, én az angol rendszerre látok rá jobban. A brexit előtt az uniós diákok is megkaptak minden olyan kedvezményt, amit az angol diákok, de ez a lehetőség azóta bezárult. Előtte évente jött negyven-ötven magyar diák a legjobb gimnáziumokból a csúcsegyetemekre – Cambridge-be, Oxfordba, a UCL-re –, ők biztosan jobban jártak, mintha otthon maradtak volna, sokkal magasabb színvonallal találkozhattak. Amikor ez az ajtó bezárult, sokan váltottak Hollandiára, de az ottani új politikai vezetés nem örül ennek a fejleménynek. Egyre többet beszélnek arról, hogy a holland egyetemeken hollandul kéne hollandokat tanítani, ami nyilván jelentősen csökkentené az ilyen képzések vonzerejét. Ha ez az ajtó is bezárul, egyre bonyolultabb lesz eldönteni, hogy egy nem különösebben csúcskategóriás európai egyetem tényleg tudásban is többet ad-e. Hiszen itthon is vannak okos tanárok, szakkollégiumok, itthon is építhet az ember kapcsolati hálót, és jobban is ismeri, hogyan működik az ország.
Említette a szakkollégiumokat. Miért olyan érdekes ez az intézmény?
Én is szakkollégista voltam, a Rajk Szakkollégiumban ismertem meg az egész közgazdasági kutatói világot. A Rajkon keresztül tanulhattam például az Amerikából frissen visszatért Kézdi Gábortól is, ráadásul nem egy háromszáz fős előadóban hallgatva, hanem egy nyolcfős kurzuson beszélgetve. Ez egy különleges lehetőség, ilyesmire egy nyugat-európai egyetemen sem lett volna módunk. Mélyen szemléletformáló volt, amit ott tanultam. Ott találtam olyan kapcsolati hálót is, akiknek a révén esélyem nyílt ajánlást szerezni a PhD-jelentkezéshez. Nyilván annak lehet ajánlást adni, akinek a munkáját jól ismeri az adott tanár, és abba könnyebb belelátni kis létszámú, elmélyült kurzusokon.
Hogy kell elképzelni, hogy működik manapság a közgazdasági kutatás?
Az elmúlt harminc évben radikális változáson ment át a terület. A közgazdaságtan a kilencvenes évek közepéig nagyrészt elméleti tudomány volt, de mostanra teljesen empirikus tudománnyá változott. A szakmai publikációk elsöprő többsége már empirikus kutatás a közgazdaságtan majdnem minden területén, nem csak a munkaerőpiaci kutatások területén. Ez igaz a makroökonómiára is, ahol már nem elméleti modelleken keresztül vizsgálják, hogy mondjuk hogyan áraznak a cégek, hanem vállalati adatok árazásának mikroszintű vizsgálatának segítségével próbálják megérteni, hogy mi történik. Elkezdtünk egy olyan világba érni, ahol némi túlzással mindenkiről tudunk mindent, emiatt hatalmas, jól karbantartott adatbázisokon nyugszik szinte minden közgazdasági kutatási projekt. Ez sokkal erőforrás-igényesebb feladat ahhoz képest, mintha egy elméleti közgazdász magában gondolkozna azon, hogyan működhet a világ. Az adatszemléletnek köszönhetően az egész tudományág eltolódott egyfajta természettudományos, laborszemléletűbb irányba.
A társadalomtudományok egyik nehézsége, hogy kevésbé van mód kísérletezni. Ugyanakkor nem teljesen kizártak a kísérletek, fel lehet használni például természetes kísérleteket is. Elmondaná, hogyan működhetnek ezek a munkagazdaságtanban?
A társadalomtudományokban tényleg korlátozott a lehetőség a klasszikus értelemben vett kísérletekre, azonban léteznek természetes kísérletek, amelyek nem szándékosan jönnek létre, tudományos céllal, hanem az élet valós eseményeiből fakadnak. Például az Egyesült Államokban 1992-ben New Jersey állam emelte a minimálbért, míg a szomszédos Pennsylvania nem. Ez egy természetes kísérleti helyzetet teremtett, ahol az egyik állam a kezelt csoport, a másik pedig a kontrollcsoport szerepét töltötte be. Ehhez hasonlóan az adópolitikák is létrehozhatnak természetes kísérleteket, például ha egyes csoportok adókedvezményt kapnak, mások viszont nem.
Ezeken túl megjelentek az úgynevezett terepkísérletek is, amelyeket a kutatók maguk terveznek. Egy friss példában bizonyos cégeknek információt adtak a ChatGPT lehetséges hasznáról, míg más cégek nem kapták meg. A kutatók így vizsgálták, hogyan befolyásolja a technológiai információ elérhetősége a termelékenységet vagy az alkalmazottak állásban maradását. Ez a módszer lehetővé teszi a vizsgált hatások pontosabb mérését, mivel a kezelt és a kontrollcsoport különbségeiből világos következtetések vonhatók le. Ez a módszertan segít modellezni, mi történne például, ha egy adott adópolitikai intézkedést alkalmaznánk bizonyos csoportokra, ezáltal empirikusan alátámasztott következtetéseket vonhatunk le.
Ehhez kapcsolódóan: Simor András: Nincs olyan, hogy gazdasági semlegesség
Viselkedési közgazdaságtannal is foglalkozik. Hogyan jelenik ez meg a munkagazdaságtan területén?
A viselkedési közgazdaságtan egyik alapvetése, hogy a gazdasági szereplők gyakran nem teljesen észszerűen, azaz nem racionálisan viselkednek. Elég arra gondolni, hogy érzelmek befolyásolhatják őket, vagy mondjuk időben nem konzisztens döntéseket hoznak. A viselkedési közgazdaságtan újítása az volt, hogy beépítették ezeket a viselkedési elemeket olyan modellekbe, amelyek megmutatják, milyen piaci eredményekhez vezet, ha a döntéshozók ilyen módon viselkednek.
Tudna mondani néhány példát?
Egy alkalmazott példa a munkakeresési modellek elemzése. Kutatások kimutatták, hogy amikor valaki elveszíti az állását, kezdetben intenzíven keres új munkát, mivel erősen motiválja a jövedelemkiesés. Idővel viszont új referenciapontot alakít ki, megszokva az alacsonyabb jövedelmet. Ebből következően érdemes olyan rendszert kialakítani, amely kezdetben magasabb támogatást nyújt, majd fokozatosan csökkenti, fenntartva a munkakeresési aktivitást. Más kutatások bemutatták, hogy a munkavállalók nemcsak a bérösszeget, hanem a munkáltató fair viselkedését is értékelik. A minimálbér ezért nemcsak gazdasági, hanem viselkedési szempontból is jelentős. Ha egy munkáltató a minimálbér alatti összeget fizet, az a dolgozók igazságérzetét sértheti, ami csökkentheti a munkavégzésük hatékonyságát. Nyugat-Európában és Magyarországon is azt látjuk, hogy bár nem mindig szigorú a minimálbér betartásának ellenőrzése, a társadalmi normák miatt mégis kevésbé jellemző, hogy a munkáltató minimálbér alatti fizetést adjon. A viselkedési közgazdaságtan tehát sok esetben segít megérteni a munkaerőpiaci folyamatokat, és hozzájárulhat lényegesen hatékonyabb szakpolitikák megtervezéséhez.
Nem tudom, mennyire speciálisan magyar probléma, hogy magukat közgazdásznak mondó szakértők vagy tisztségviselők nagyon elemi közgazdasági félreértésekkel, súlyos félrefordításokkal vagy a vágyaikat ténynek beállított kitalációkkal traktálják az embereket, hozzátéve, hogy a valódi közgazdaságtannak vége, megbukott, valami más kell helyette. Mit érdemes tenni ezzel?
Nem gondolom ebben különlegesnek Magyarországot, máshol is megjelennek olyan vélemények a médiában, amelyek nem értik mélységében, hogyan működik ez a diszciplína. Abban lehet különbség, hogy hányszor jelennek meg, de például a hazai gazdasági újságírást elég magas színvonalúnak érzem. Amikor mondjuk arról kell beszélni, hogy mi lehet az akkumulátorgyárak Magyarországra telepítésének hatása a gazdaságra, a magyar olvasók kifejezetten színvonalas tartalmakat érhetnek el pró és kontra, izgalmas vitákat, értelmesen körbejárva az elérhető adatokat. Nyilván a propaganda is megpróbál beszűrődni a diskurzusba, de ez máshol is előfordul. Két dolgot hiányolok inkább. Az első, hogy egyre inkább hiányoznak azok a jó minőségű elemző műhelyek, ahol adatok alapján elemeznének gazdasági kérdéseket. Az ilyen műhelyek eredményeinek sokkal inkább be kellene szűrődniük a társadalmi vitákba. Angliában például van egy, a kormánytól független, kifejezetten a minimumbérrel foglalkozó állami szerv, amely minden évben alaposan értékeli a minimálbér hatásait. Lényegesen mélyebb szakmai vita tud kialakulni a munkaerőpiacról vagy a kivándorlásról, ha közgazdászok, statisztikusok, szociológusok és más szakemberek rendszeresen összegyűjtik az adatokat. Az is feladatuk, hogy az eredményeikre építve adjanak nyilvános ajánlásokat a kormánynak, és mutassák be a médiában is, hogy a tényekre, a valóságra alapozva folyhasson a vita. Ehhez olyan műhelyek kellenek, amiket döntő részben az állam finanszíroz, de nem akarja az eredményeiket is kontrollálni. Ezen a téren nemcsak az USA vagy Németország jár Magyarország előtt, hanem kifejezetten sokan, mondjuk Spanyolország is. A másik az, hogy ha van egy politikai cél, akkor érthető, ha kapcsolódik hozzá egyfajta politikai kommunikáció is a csúcson, de máshol középvezetői szinten félelem nélkül, őszintén beszélnek a szakemberek. Angliában a munkaerőpiacról teljesen őszinte diskurzus folyik, kontroll nélkül beszélhetnek az állami szakemberek akkor is, ha esetleg a kormányzat központi marketingje nem tökéletesen egyezik a meglátásaikkal. Ezt is komolyan hiányolom Magyarországon. Ehhez képest eltörpül, hogy vannak, akik rendszeresen elmondják a közgazdaságtant temető véleményüket a médiában.
