Mihez kezd egy magyar zenetanár Hollandiában, ha a szakmájában akar dolgozni? Milyen előnyökkel jár, ha valaki a Kodály-módszer hazájából érkezik? Kiss Anna évtizedek óta él Hollandiában. Nem az elégedetlenség vagy egy jobb állás reménye, hanem a szerelem vitte oda. Ma már azt mondja, magyar is és holland is, de leginkább világpolgár. Vele beszélgettünk elfogadásról, elutasításról, a tanári hivatás megbecsüléséről, arról, hogy látnak bennünket, magyarokat a hollandok. A Szabad Európa Szelfi című podcastsorozatában elhangzott interjú rövidített, szerkesztett változata.
Azért mentél Hollandiába, mert szerelmes lettél egy holland fiúba. Férjhez mentél hozzá. Úgy döntöttetek, hogy Hollandiában fogtok élni. Mikor volt ez?
1995-ben jöttem ki, akkor egy éve ismertük egymást. Úgy láttuk, hogy a körülmények itt, Delftben alkalmasabbak arra, hogy mindketten tudjunk dolgozni. Otthon magyar és ének szakos tanár voltam. Hosszú ideig tanítottam egy általános iskolában, nagyon élveztem, nagyon szerettem. Amikor idecsöppentem Hollandiába, arra gondoltam, hogy oké, de most akkor mit kezdjek itt ezzel a két diszciplínával. Az éttermi felszolgálástól a napközis tanárig mindent kipróbáltam. Aztán egyszer a lengyel barátnőm azt mondta, hogy a gyerekével jár valamilyen kurzusra, mindenféle kreatív, jópofa dolgokat csinálnak, és ez szerinte nagyon nekem való. Bíztam benne, mert olyan barát mondta ezt, aki nagyon jól ismer. Megérdeklődtem, és valóban volt az itteni konzervatóriumban, Hágában egy másfél éves posztgraduális képzés, amelynek előfeltétele volt egy zenei diploma. 2001-ben fejeztem be ezt a posztgraduális képzést. Ekkor a fiam már kétéves volt, és már előtte is meg közben is jelentkeztem különböző állásokra zeneiskolákba.
Mennyire beszélted akkor a nyelvet? A szerelem elég erős motiváló tényező a nyelvtanulásnál.
Akkor már jól beszéltem, az első pár hónap után az ember nagyon gyorsan megtanulja. Először is, ahogy mondod, az előny, hogy holland partnered van. Mi ugyan angolul beszélgettünk egymással, de gyorsan rá akartam tanulni a hollandot. Bárhova mész társaságba, szívesen beszélgetnek veled angolul, mert mindenki tud angolul. Élvezik is, hogy gyakorolhatják az angolt, de azért az igazán jópofa beszélgetéseket, amit egymás között folytatnak a társadalom minden területén, azt nem érted, ha nem tudod a nyelvet, és engem nagyon nyomasztott rögtön az elején, hogy nem tudok mindenben aktívan részt venni, így gyorsan tanultam.
Dolgoztál, tanultál, tanultál, mindeközben be kellett illeszkedned egy teljesen új közegbe. Nyilván volt benned egyfajta izgalom, hogy fog sikerülni. Mi volt az, ami segített vagy épp gátolt? Mi volt az, ami esetleg csalódást vagy félelmet keltett benned?
Ha úgy csöppensz bele a holland közegbe, hogy holland a partnered, az egyrészt segít, mert felgyorsítja az integrációt, hiszen egy csomó mindent jobban látsz, mert van egy partnered, aki elmagyarázza, hogy melyik szokás honnan jön. Ugyanakkor lelkileg megterhelőbb is az elején. Mert ha például negatív dolgot tapasztalsz, kritizálsz valamit, akkor végül is azzal a kritikával a partneredet is megbánthatod, elő is fordult az elején. Megtanulod, hogy mindennek két oldala van. Most utólag ezt már jónak tartom, mert ha megnézem azokat az ismerőseimet, akik magyar partnerrel élnek itt hosszú ideje, bizony nekik nagyon nehéz a beilleszkedés. Ők nem érzik magukat hollandnak. Én most már hollandnak is érzem magam. Hollandnak, magyarnak és világpolgárnak, ha úgy tetszik.
A zene nemzetközi nyelv, de te Magyarországról, Bartók és Kodály hazájából érkeztél Hollandiába. Ez jelentett előnyt, másként fordultak hozzád mint zeneoktatással foglalkozó szakemberhez?
Nem fordultak hozzám másként, demokrácia és egyenjogúság van. A teljesítménye alapján ítélik meg az embert. Nem volt semmilyen pozitív vagy negatív előítélet. A hollandok egyébként nagyra értékelik a Kodály-módszert, próbálják is integrálni. Számomra az jelentett nagy előnyt, hogy az én magyarországi zenei képzésem olyan alapos, a Kodály-módszer olyan jó bázis, hogy erre rátanulni dolgokat nem probléma. Például egyszer százötven gyermekdalt kellett megtanulni. A holland honfitársaim stresszeltek, úristen, hogy fog ez összejönni. Nekem ez semmi nem volt. De egyébként olyan előny, hogy te majd megmondod nekünk, mit hogy kell csinálni, mert te Kodály hazájából jöttél, ilyen nincs, és ez így jó.
Hány éveseket tanítasz?
Tulajdonképpen hat hónapostól 12-13 éves korig minden szóba jöhet, mert én szabadúszó zenetanár vagyok. Megbízásokra dolgozom. Általános iskolába is meghívtak projektekre, ott is tanítottam, de zeneiskolákban, óvodákban, bölcsődékben, sőt az ott dolgozó dadusokat is tanítottam, tehát felnőtteket is.
Ilyenkor adják az embert kézről kézre? Ahogy ismertebbé válsz, ajánlanak neked újabb projekteket?
Egyrészt igen. Előbb-utóbb híre megy az embernek, hogyha jól csinálja a munkáját. A másik meg az, hogy a kulturális vállalkozók, mint amilyen én is vagyok, ajánlják magukat különböző szervezeteknek. Ha az ember jól csinálja, és ott van mindenhol, akkor nagyon sokat lehet ám dolgozni.
Magyarországon évekig tanítottál fiatal pedagógusként, mielőtt Hollandiába költöztél. Tehát a magyar tanárlétet is ismered valamennyire, a hollandot teljes mértékben, hiszen a tanári karriered nagy része ott zajlott, zajlik. Hogyan tudnád jellemezni a kettőt? Milyen helyzetben vannak a magyar tanárok a tapasztalataid szerint? Ha jól tudom, követed a híreket, tudod, hogy a választások előtt volt sztrájk, majd a belügyi tárcához került az oktatás jelentős része.
Nagy aggodalommal követem a magyarországi pedagógusok sorsát. Együttérzek velük, elképzelni sem tudom, hogyha most ott tanítanék, hogy érezném magam. Valószínűleg lesújtva és elkeseredve.
Hollandiában szabadúszó zenetanárként különleges helyzetben vagyok, az itteni általános iskolákban ugyanis nincs szakos zenetanár, vagyis magánvállalkozásban nyújtják a szakemberek ezt a szolgáltatást, és azért ez egészen más, mint valahol óraadó tanárként dolgozni. Azt azért látom, hogy a tanárok hogy élnek itt, hogy élik meg a tanárságukat, hiszen a férjem is középiskolában tanított egy jó darabig.
Tudni kell kezelni a rendkívül asszertív módon kommunikáló, a saját elvárásaikat magabiztosan, határozottan képviselő szülőket és gyerekeket. Ehhez a pedagógusképzésnél mankót adnak az embernek. Fontos, hogy el tudd magyarázni, szakmailag alá tudd támasztani, miért döntöttél úgy, ahogy, mit miért csinálsz. És taníts jól! Ha ez a kettő megvan, akkor a szülőkkel is lehet boldogulni, hiszen az ő elvárásuk az, hogy jó oktatást kapjon a gyerekük. Ha látják, hogy felkészült szakember vagy, elfogadnak.
Itt nincs tekintélyelvűség. Nem tisztelik a tanárokat, hanem megbecsülik őket, és ez nem ugyanaz. A megbecsülés anyagi megbecsülés is, jók a fizetések. Ha egy pedagógus férj négy napot tanít egy héten, és van mellette egy tanár feleség heti három munkanappal, akkor abból a két keresetből két gyereket fel lehet nevelni. A tanárok szerintem jól érzik magukat Hollandiában. Itt a kreatív munkát várják el tőlük. Ha erre képes vagy, akkor megfizetnek. Nem a felső jövedelmű osztályba fogsz tartozni, de megélsz a tanári fizetésedből.
Milyen a bevándorlólét? Mennyire nyitottak a hollandok? Ezzel valamennyire neked is meg kellett küzdeni, hiszen nincs rád írva, hogy holland a férjed.
Soha nem kellett amiatt szégyenkeznem, hogy Magyarországról jöttem, bár ez rendszerint ki sem derül. Hallják, hogy valami akcentusom van, és ha rákérdeznek, mondom, hogy magyar, de ebből soha semmilyen problémám nem származott. A hollandok nagyon befogadók. A férjem családja egy tradicionális protestáns család, a férjemnek nyolc testvére van. Soha nem volt téma, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Teljes mértékben befogadtak.
Delft, ahol élünk, nemzetközi hírű egyetemi város. Tanárként rengeteg külföldi gyerekem van. Nekik és a szüleiknek ez a nemzetköziség természetes. Azok a feszültségek, amik felbukkannak a holland társadalomban a külföldiekkel kapcsolatban, szerintem szociális kérdések, azzal vannak összefüggésben, hogy hogyan tudnak a külföldiek beilleszkedni, nem pedig azzal, hogy honnan jönnek. Ahogy én látom, a holland politika mindig le tudta küzdeni az időnként feltörekvő idegengyűlöletet.
Milyen szinten foglalkozol a magyarországi eseményekkel? Mennyire engeded be az életedbe vagy tartod távol magad tőlük?
Nagyon sokáig nem foglalkoztam azzal, mi történik otthon. Egyrészt azért, mert hamar és sikeresen akartam integrálódni. Szerettem volna magam otthon érezni itt. Ez lefoglalta a figyelmemet. Egy idő után, amikor a magyar társadalom kezdett polarizálódni, és éreztem az otthon maradt ismerőseimtől jövő mondatokból, hogy feszültség, gyűlölködés van, akkor kezdett el újra igazán érdekelni, mi történik otthon. A koronavírus-járvány idején ez felerősödött, és elkezdtem intenzíven figyelni a magyarországi híreket.
Miért tartottad fontosnak, hogy szavazz az áprilisi magyarországi parlamenti választáson?
Sokáig nem törődtem ezzel, de most valóban elmentem Hágába szavazni. Úgy éreztem, hangot kell adni annak a fajta progresszív gondolkodásnak, amit én is képviselek, támogatásra van szükségük.
Sűrűn jársz Magyarországra? Soha nem volt honvágyad?
Nem is honvágynak mondanám, egyszerűen volt két év, amikor gombócot éreztem a torkomban. Hogy aztán ez mitől volt? A feszültségtől, az idegenségtől, az akarástól, hogy beilleszkedjek? Persze, jó Magyarországra visszalátogatni. Mindig az átmenet a drámai. Magyarországon rám zúdul az összes magyaros intimitás, az érzelmek. Ez jó, de a holland valóság után hirtelen erősen tör rá az emberre, és néha kicsapja a biztosítékot. Amikor visszajöttem Hollandiába, akkor meg az csapta ki a biztosítékot, hogy úristen, megint itt van ez a távolságtartó, racionális légkör.
A honvágy nagyon érdekes dolog. Számomra a honvágy az, hogy azután vágyakozol, amit már megéltél. De hát ez teljesen irracionális, mert Magyarország megváltozott. A társadalom megváltozott, az emberek, az utcák. Erre már nem vágyhatok, hiszen nem ismerem olyan jól. Én tulajdonképpen a múltamba vágyom vissza, amikor honvágyam van, a múltam pedig ott van az emlékeimben. Én magammal viszem azt a Magyarországot.
