Gönczi Andrea, a beregszászi főiskola docense, a Pécsi Tudományegyetem óraadó tanára tavaly lett ismert, amikor tízezernél is többen megosztották szavazatszámlálói tapasztalatairól írt Facebook-posztját. Az évek óta Magyarországon élő kárpátaljai tanár most úgy döntött, nem vár tovább: a magyarországi közállapotok, a kormánypropaganda, az ország vezetése és a hétköznapi emberek oroszbarátsága és ukránellenessége miatt is az évekkel ezelőtt Kárpátaljáról Magyarországra érkező szakember férjével együtt emigrálni készül. A Szabad Pécs interjúja.
Egy határozottan, pontosan fogalmazó nővel beszélgettünk, aki udvarias, de időnként indulatba jön. Most – közel ötvenévesen – ismét országváltásra készül férjével, Székely László költő-műfordítóval. A házaspár árulja a házát és ötezer kötetes szakkönyvtárát. Gönczi Andrea egy kárpátaljai kistelepülésen, Verbőcön nőtt fel.
Nagyszőlősre járt gimnáziumba, és a Szovjetunió összeomlásának évében, azaz 1991-ben érettségizett. Jelentkezett Budapestre a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe (NEI), ami addig a „baráti” országokból érkezőket fogadta be, de a rendszerváltozás után a határon túli magyar fiatalok felkészítését szolgálta, hogy eredményesek legyenek a magyar felvételi rendszerben. Történelem–magyar szakra felvételizett Pécsre, de csak a történelmet fejezte be.
Miért hagyta el eredetileg Kárpátalját? Hiszen ott is járhatott volna egyetemre.
Mert az egyetemre csak baksis fizetésével lehetett bekerülni. Bár színjeles tanulóként végeztem, hiába mondta a középiskolai tanárom, hogy belőlem csak tanár lehet… Nem gazdag családban nőttem fel, és nem is vártam el, hogy ilyenmódon fizessenek a továbbtanulásomért.
Mekkora összegről volt szó?
Apám akkoriban vásárolt egy új Moszkvicsot, és ugyanannyit kértek volna. Egy új autó árát, ha jól emlékszem, nyolcezer rubel volt a tarifa.
Tudom, hogy naiv a kérdés, de zsebbe kellett volna fizetni?
Természetesen. Akkor jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban a felhívás, hogy lehet jönni Magyarországra tanulni. Mondtam anyámnak, nem akarom, hogy adósságba verjék magukat azért, hogy tovább tudjak tanulni. Húgom is van. Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy a saját erőmből valósítsam meg a terveimet. Óriási szerencsémre felvettek. Nemcsak azért, mert így megmaradhatott a család spórolt pénze, hanem mert mindkét szakot választhattam, ami engem érdekelt. A magyar és a történelem volt a kedvencem.
Egyfajta lázadás volt ez a világ igazságtalansága ellen?
Igen. És szerencsére jó volt itt, Magyarországon diáknak lenni. 1992–1997 között itt lettem felnőtt, Magyarországon. Itt kellett háziorvost keresnem, itt tanultam meg a hivatali ügyintézést. Itt történt meg velem minden, ami egy fiatal felnőttel történik.
Miben különbözött a Magyarországon szerzett ismeretanyag attól, amit az egykori Szovjetunió nyugati csücskében kapott?
Nagyon más volt. Például Trianonról a NEI-ben hallottam először. Tanultunk magyar irodalmat is a Szovjetunióban, tessék-lássék módon még történelmet is, de hogy mi, magyarok miként kerültünk a nagy Szovjetunióba, arról egy szót sem hallottunk. Nem volt furcsa, hogy a Szovjetunióban élünk, de magyarul beszélünk, mert természetes volt, hogy minden szükségletünket magyarul is el tudtuk intézni.
Hogyan élte meg a váltást, amikor átjött Magyarországra?
Egy kis faluból a fővárosba költözni eleve sokkoló. Itt kinyíltam, élveztem a lehetőségeket. Budapesten élő rokonaimmal sokat jártam színházba, hangversenyre. Szerettek utazni, ők ismertették meg velem Magyarországot.
Végül mégis Pécset választotta. Miért?
Túl nagy volt nekem Budapest, elveszettnek éreztem magam benne. A NEI-ben a legkedvesebb tanárom Pécsett végzett, az ő hatására választottam ezt a várost. Akkoriban sok határon túli magyar érkezett a pécsi egyetemre Erdélyből, a polgárháborús Jugoszláviából is, de Kárpátaljáról nem. A többiek Pesten és főleg Debrecenben maradtak. Mivel Pécsett én voltam az egyetlen kárpátaljai hallgató, ezért engem kézről kézre adtak. Igyekeztem megfelelni a magam elvárásainak, és nem csalódást okozni azoknak, akik bíztak bennem. Ez sok energiát igényelt. Minden vizsgaidőszakban azt éreztem, hogy nem vagyok idevaló, sem méltó a helyhez… Mi óriási hátránnyal indultunk. Nálunk eleve csak kétéves volt a középiskola, az itteniekhez képest feleannyi idő alatt feleannyit tudtunk megtanulni. Az egyetemen a jó jegyekért nagyon meg kellett küzdenem.
Az egyetem után a kárpátaljai fiatal diplomások közül mennyien tértek haza?
Kevesen. Én 1997-ben hazamentem. Úgy mondanám, hogy tizenhárom és fél évig teljesítettem szolgálatot az egyetem után. Oktattam. A diploma után felvételiztem Pécsre, az Interdiszciplináris Doktori Iskolába. Katus László volt a mentorom, azt mondta, nekem vissza kell mennem Kárpátaljára, mert nehéz helyzetben vannak az ott élő iskolások. Nem képeztek olyan szakembereket, akik a rendszerváltás utáni szellemiségben lennének képesek nevelni a fiatalokat. „Andi, maga lesz a mi fáklyánk, a mi zászlónk” – így biztatott.
Elkezdhettem a doktori képzést, amivel párhuzamosan tanítottam Beregszászon, az akkor indult Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán. Kéthetente jártam Pécsre, a két év alatt három hátizsákot elszaggattam, mert Pécsről cipeltem magammal a szakkönyveket, hogy tudjam a hallgatóimat tanítani. A kárpátaljai főiskola akkor kapta meg azt a szép épületet, amiben ma is működik. Akkor vakolatlan nyers téglafalak között, fűtés és áram nélkül folyt az oktatás. El lehet képzelni, hogy a négy óra utáni előadásokat télen már nem tudtuk megtartani, mert annyira sötét volt.
Nagyon szegény és nagyon szép évek voltak. És azt is kimondom: a pécsi évekhez képest Kárpátalja szellemi nihil volt. Nem volt színház, mozi, újságok, könyvtár… Egy időre a szülőfalumba költöztem vissza, pár évre rá Beregszászon vásároltam egy lakást. Vezettem magyar turistacsoportokat, de egy vissza-visszatérő kérdést nagyon utáltam. Azt, hogy Hogy tudtál ide visszajönni?
Ilyen sokszor megkapta ezt?
Hát persze! Nagyon nehéz volt erre disztingváltan válaszolni. Néhány évnyi működés után az ottani főiskola elkezdett nyári egyetemeket szervezni, és sokszor meghívtam a pécsi tanáraimat. Egyszer Katus Laci bácsi is eljött, és miután látta a körülményeket, soha többet nem hallottam arról beszélni, hogy legyek fáklya meg zászló…
Ezután hogyan és miért került újra Magyarországra?
A főigazgatónk 2007-ben egy pécsi konferenciára maga helyett engem küldött el, és ott megismerkedtem a férjemmel. 2009-ben Magyarországra költöztem. Még egy félévet visszajártam tömbösített órákat tartani Beregszászra. Pécsett esélyem sem volt bekerülni az egyetemi oktatásba, előbb a tehetséggondozási csoportnál dolgoztam, majd a Klimó Könyvtárban (ez volt Magyarország első nyilvános közkönyvtára, Klimó György pécsi püspök 1774-ben tette nyilvánossá). Itt ki tudtam volna teljesedni irodalomszerető történészként, de a kritikus szemléletem – hogy is mondjam – megnehezítette az életem. 2021 nyarán jöttem el az egyetemről, amikor alá kellett volna írni az új szerződést, mivel az egyetemet elalapítványosították. Én úgy döntöttem, nem fogok itt a továbbiakban kollaborálni.
Mivel és miért nem tudott kollaborálni?
Az egyetemi autonómia teljes felszámolásának tűnt az akkor kezdődő folyamat, s ez azóta le is zajlott. A dolgozók teljes mértékben kiszolgáltatottá váltak, a könyvtárosok még inkább. A könyvtáros nem adminisztratív dolgozó, nem oktató, ezért mindenből kimarad. Mindenféle érdekérvényesítés nélkül dolgozik. Nem írtam alá azt a szerződést, ami semmiféle garanciát nem adott a jövőmre nézve. Ennél már az is jobbnak tűnt, hogy nem leszek sehol.
Nem győzködték, hogy maradjon? Nem mondták azt, hogy ez a reakció már túlzás?
Nem. Az egyetemen dolgoznak vagy ötezren, ebből összesen csak öten nem írtunk alá. Tudjuk, ez az ország nem arról híres, hogy itt ellenállnak, protestálnak. Nem arról akartak meggyőzni, hogy maradjak, hanem arról, hogy felelőtlen vagyok, és ostoba. Mindenki jött a maga indokaival, hogy nem ért máshoz, hogy még két éve van a nyugdíjig… Úgy látszik, én más vagyok. Azóta néha felkérnek tolmácsolni, vagy időnként órákat adok.
A tavalyi országgyűlési választás után volt egy posztja a szavazatszámlálói tapasztalatairól Facebookon, amit több mint 13 ezren megosztottak. Mi történt?
A férjemmel már két éve készülünk arra, hogy elhagyjuk ezt az országot. Egy ilyen döntést nem egyszerű meghozni. Kellett szabnunk egy határidőt magunknak. A környezetünkből már rengetegen távoztak. Nekünk a 2022-es választás jelentette a határt. Elvégeztük az aHang tanfolyamát, hivatalos és független szavazatszámlálónak jelentkeztünk Pécs városánál. Nagyárpádon lettem szavazatszámláló, a férjem a pécsi belvárosban, ahol az átjelentkezők is leadhatták a voksukat. Durva volt azzal szembesülni, hogy milyen ez a kis közösség, amiben élünk. Hogy miként gondolkodnak itt az emberek.
Egy totálisan lepukkant intézményben zajlott a választás. Törött bútorok álltak a mindenre alkalmatlan helyiségekben. A választópolgárok pedig jöttek szép sorjában, és nyíltan kifejezték, hogy ez nekik megfelel, és minden menjen ugyanígy tovább. Bennem ez iszonyatos törést okozott. Ahogy a Klimó Könyvtárban is magamra maradtam azzal a vágyammal, hogy szépítsünk valamit a helyen, úgy itt is ez történt.
Akkoriban beszélgettem önnel erről, és azt mondta, hogy 11 óra után egyre több olyan ember érkezett, akinek a szavazólap kitöltésében kellett segíteni.
Megmondták, hogy melyik pártra szeretnének szavazni, s meg kellett mutatnom, hogy hol szerepelnek a szavazólapon, mert maguktól képtelenek lettek volna értelmezni a látottakat.
Írástudatlanok jöttek?
Igen. Még csak nem is funkcionális analfabéták. Sőt, volt olyan értelmi sérült szavazó is, akivel kapcsolatban nem értem, hogy miként szavazhatott. Szembejött a nagyárpádi valóság. Mi itt éltünk a magunk szigetén. Nem nagyon ismertünk senkit a faluban, csak a kertészeket, a házunk körül hatalmas arborétumot gondozunk. (Az egyeztetett időpontban külsősöknek is látogatható Szérűskerti Arborétumot 2010-ben nyitották meg – a szerk.). De nem épültünk be a falu szövetébe. A választáson elsírtam magam.
Mi lett a népszerű poszt következménye?
Semmi. Egy idő után már a kommenteket sem olvastam el. Jöttek olyanok is, amelyek a támogatásunkról szóltak vagy nagyon bátornak mondtak. Nem értettem, hogy mi ebben a bátorság. A szomszéd faluból valaki azt írta üzenetben, hogy még lájkolni sem merte a bejegyzésem, mert őket nagyon figyelik a munkahelyükön, de én milyen bátor vagyok, hogy ezt le mertem írni. Aztán megérkeztek a gyalázkodók, voltak többen, akik veréssel fenyegettek. Elmagyarázták nekem, hogy miért kell szeretnem a miniszterelnök urat.
Elárulja, hogy miért?
Már elfelejtettem (nevet). Utána már letiltottam a kommenteket, nem akartam magam mérgezni. A választás után egész éjszaka ezen rágódtam. A legelsők között lehettem azok közül, akik hasonló gondolatokat eresztettek szélnek, s ezért lehetett ennyire népszerű a posztom, s terjedhetett futótűzként. Sokan olvasták és sokan megértették, miről beszélek. Sok ellenzéki érzelmű ember pénzt, energiát nem kímélve elutazott kisebb falvakba, hogy ingyen garantálják a választások tisztaságát.
Amit egyébként nem kellett félteni. Pont ettől volt annyira borzasztó az egész. Ez megint egy határvonal volt, ami után nincs mást tenni, mint… mint elindulni. Amikor egy barátnőm elolvasta a posztom, azt írta: „Hogyha délre vágytok, akkor gyertek Valenciába, mindenben segítünk!” Repülőjegyet vettünk, megnéztük Valenciát, és beleszerettünk. Eredetileg Olaszországba készültünk, de másképp döntöttünk. Az olasz után könnyű a spanyol nyelvet megtanulni.
Elkezdték árulni az arborétummal övezett házukat, felszámolni a hatalmas
könyvtárukat, a bútorokat eladni. Eközben senki nem próbálta önöket maradásra
bírni?
A barátaink azt kérdezték, hogy miért nem vagyunk mi boldogok azzal, amit létrehoztunk. Miért nem zárjuk magunkra a kaput? És utána semmi közünk a kint folyó hacacáréhoz! Én nem tudok kiszakadni a világból. Boltba járok, újságot olvasok. Zötyögök a kátyúkon, látom a koldusokat. Sem vak, sem süket nem vagyok. Attól, hogy más úgy látja, viszonylag jó a dolgom, nekem ez a világ nem jó. Zavar. Ha egy ötvenmilliós luxusautóval járnék, az is ugyanígy döcögne a kátyúkon, s akkor is fájna azt látni, hogy mekkora a szegénység és a nyomor ebben az országban.
És talán az a legborzasztóbb, hogy azok az emberek támogatják leghangosabban ezt a rendszert, akik a legfőbb kárvallottjai. Akik sem rendes egészségügyi ellátáshoz, a gyerekeik pedig rendes oktatáshoz nem jutnak. Ezt nem tudom elfogadni. És azt sem, hogy rengeteg ember érzi, hogy ami ebben az országban folyik, az finoman szólva nem jó, és mégsem tesznek semmit!
Már csak az utakon maradt a kisembernek lehetősége győzni. Talán ezért van annyi agresszív sofőr. Szeretünk utazni, jólesett látni, hogy Spanyolországban másként kezelik a nehézségeket, másképp viselkednek egymással az emberek. Ott még a szegényebb emberek is le tudnak ülni meginni egy kávét.
Tegyük fel, hogy őszre sikerül eladni a házukat, és Valenciában keresnek majd újat maguknak. Mi lesz ott? Kapóra jöhet, hogy a Szovjetunióban született, a mai Ukrajnában. Az orosz mellett az ukrán nyelvet is beszéli?
Magam is meglepődtem, hogy az iskolában tanult orosz mellett viszonylag jól beszélek ukránul is. Az egyetem után Beregszászon sokszor hallottam, hogy használják az ukránt, de ha szláv nyelven kellett beszélni, akkor mindig az oroszt használtuk Kárpátalján. Az orosz–ukrán háború kitörése után jelentkeztem önkéntesnek, hogy segíteni tudjak. Pécsett kapott házat egy kétgyermekes fiatalasszony. Jó barátok lettünk, egymást tanítjuk. Ő ukránul tanít engem. Kárpátalján egy nagyon csúnya, vegyes kevert ukrán nyelvjárást használnak, ami távol áll az irodalmi ukrántól, ezzel nem szerettem volna villogni. Azóta ukránul beszélünk.
Tudom, hogy nehéz kérdés, de mégis felteszem. Mennyire lehet megítélni helyesen az Ukrajnában élő magyarok helyzetét ma?
Ambivalens volt számomra, hogy amikor elindult a háború, sokan felhívtak, aggódva kérdezték, hogy mi van a szüleimmel, és úgy folytatódtak a beszélgetések, hogy a magyaroknak most nagyon rossz, mert elviszik őket katonának. És általában ezután következett az, hogy az ukránok mennyire provokálták az oroszokat… Ezt a mai napig nem lehet elmagyarázni sokaknak, hogy ha valakit rakétával lőnek, vagy lebombázzák a házát, akkor az, hogy mi van éppen a nyelvtörvénnyel, az annyira érdekes, mint egy kutyagumi az utcán.
Van oka annak, hogy nem néznek jó szemmel a magyarokra Kárpátalján?
A magyar kormány – oroszbarátságán túl – korábban számolatlanul és ellenőrizetlenül küldte oda a támogatásokat, méghozzá úgy, hogy előtte nem egyeztetett az ukrán állammal. Gyakorlatilag egy magyar enklávét szeretnének létrehozni. Magyar kórházat, magyar fociakadémiát Munkácson, ahol jó, ha pár tucat magyar él. Az ukránoknak a Krím elvétele óta, ha meghallják azt a szót, hogy autonómia, bekapcsol a fejükben a vészvillogó, mindjárt a szeparatizmusra gondolnak, mert ez egyszer már megtörtént velük.
A nyelvi jogok, a másik ország által támogatott kulturális élet és a másik ország által nyújtott útlevél adományozása miatt elveszítették az országuk ötödét. Amikor Kárpátalján a magyar településeken kinn lobognak a magyar trikolórok, beindítja bennük ezt a pavlovi reflexet. És tényleg, a nyelvi jogok miként viszonyulnak ahhoz, hogy emberek millió hagyják el kényszerűségből Ukrajnát, mert nincs hol lakniuk? És nekem újra és újra el kell magyaráznom, mi a különbség a nyelvtörvény és a bombatölcsérek között. A szüleim támogatták a szülőfalumba költöző ukrán menekülteket, büszke lehetek rájuk, hogy az emberségük nagyobb volt annál, mint az ellenérzésük amiatt, hogy nem használhatják az anyanyelvüket a hivatalos ügyeik intézésekor. És amiatt is szoktam szégyenkezni, amikor az ukrán barátnőm megkérdezi tőlem, hogy mondd, miért gyűlölnek minket úgy a magyarok. Szerencsére sokan segítik és szeretik is őket. Szoktam mesélni neki arról is, hogy milyen a kortárs magyar irodalom, és hogy itt nem minden magyar annyira gonosz és egysíkú, mint a kormány propagandája.
