Oroszország ukrajnai inváziója ráirányította figyelmet az ország katonanőire, akik közül sokan vállalták a megmérettetést és növelték szerepüket a hadseregben, amelyet korábban nem nőknek való helynek tekintettek. A háború elhúzódásával azonban egyre nagyobb veszély fenyegeti a nők jogait – figyelmeztet egy női veteráncsoport helyettes vezetője.
Nemrég egy délután hullazsákokkal teli dobozok fogadták a látogatókat az Ukrán Női Veteránmozgalom, Ukrajna legnagyobb női katonaszervezetének székházában.
Az üres zsákokat azért készítették elő, hogy Bahmutba szállítsák, ahol hónapok óta gyilkos csata dúl – mondta Olena Harcsenko, a szállításért felelős alkalmazott. „Szinte mindennap ezt csináljuk” – tette hozzá.
„Mozgalmunkat a női katonák és veteránok jogainak védelmére hoztuk létre – közölte Katerina Prijmak, a szervezet helyettes vezetője –, de Oroszország totális inváziója arra kényszerített minket, hogy a hadsereg maximálisan hatékony támogatására koncentráljunk.”
A főhadiszállás hosszú folyosója több raktárhelyiségbe vezet, ahol katonai és humanitárius felszereléseket tárolnak, egy dróngyártó műhelybe, egy védőhálókat szövő helyiségbe és egy nagy varrószobába, ahol önkéntesek katonai egyenruhákat terveznek a nők számára.
Szinte minden a hadsereghez kerül, elsősorban a női állományhoz – mondta Harcsenko.
Mintegy ötvenezer katonanővel – köztük mintegy ötezer fővel a fronton Hanna Maljar védelmiminiszter-helyettes szerint – az ukrán hadsereg az egyik leginkább elnőiesedett fegyveres erő Európában.
„A haza védelmének nevezett munka”
Kijevtől több mint hatszáz kilométerre keletre, a Donbászhoz tartozó Donyecki területen fekvő Jackivka faluban Ljubov Plakszjuk hadnagy újabb csatára készül.
Plakszjuk – az első nő, aki az ukrán hadsereg egyik tüzérségi egységét vezeti – február 24. reggel óta harcol, amikor egysége a totális invázió első óráiban az orosz fél részéről „megállás nélküli, totális ágyúzás” alá került, ahogy fogalmazott.
A tüzérségi egység frontvonalra történő visszavezénylését előkészítő papírmunka közben tartott cigarettaszünetben Plakszjuk a Szabad Európának elmondta, hogy a helyzet Kreminna körül – amely kulcsfontosságú logisztikai csomópont, és az ukránok a szomszédos Harkivi területen indított sikeres ellentámadásuk óta próbálnak visszafoglalni – „kontroll alatt van, de igen nehéz”.
„Nehéz harcolni egy olyan ellenféllel szemben, amely mind létszámban, mind fegyverzetben fölényben van, és nem törődik azzal, hogy mire lő” – mondta telefonon.
Plakszjuk, aki ősszel részt vett a Donyecki terület egyik kulcsfontosságú vasúti csomópontja, Liman és más települések felszabadításában, most a tüzérségi felderítésért felel. „Kis madarakat küldünk ki, amelyek egy kicsit messzebbre repülnek, mint amennyire mi látunk, megkeressük azokat, akiknek ajándékra van szükségük, és megsemmisítjük az ellenséget” – mondta nevetve a drónokkal és a tüzérséggel végzett mindennapi munkáját ismertetve.
Plakszjuk a húszas éveiben járt, amikor több mint hét évvel ezelőtt otthagyta történelemtanári pályafutását, miután az iskolát, ahol addig dolgozott, bezárták, és úgy döntött, hogy követi álmát: belép a hadseregbe.
„Van egy munka, amit úgy hívnak, hogy a haza védelme: most ezt csinálom” – nyilatkozta.
Plakszjuk egyike a két nőnek az egységében. Neme „nem számít” – fejtette ki, hozzátéve, hogy férfi beosztottjai „teljes mértékben tisztelik” a szakszerűsége miatt.
„Azért vagyok ott, ahol vagyok, mert törekedtem erre” – mondta.
„Az élet nem készített fel erre”
Több mint 1100 kilométerrel nyugatabbra, az ukrán–lengyel határon fekvő Usztiluh városában a 26 éves Alina Panina határőr egy spániel segítségével végzi a vámellenőrzést.
Panina mindig is érdeklődött a kutyákkal való munka iránt, és gyermekkora óta egyenruhás karrierre vágyott, mondta a Szabad Európának, de – Plakszjukkal ellentétben – soha nem számított arra, hogy a háború epicentrumában találja magát. „Az élet nem készített fel arra, hogy mi fog történni” – mondta.
Amikor Oroszország februárban megindította a teljes körű inváziót, ő Mariupolban, a Donbászban található Azovi-tengeri városban dolgozott, amely már régóta Oroszország célpontja volt. A kikötőben ellenőrizte a rakományt, csempészáru után kutatva.
Röviddel azután, hogy az első orosz rakéták eltalálták Mariupolt, parancsot kapott, hogy csatlakozzon a város kisebb acélművét, az Azovmast védő erőkhöz, majd az ostromlott Azovstal acélműhöz ment. Miközben az orosz csapatok az ukrán ellenállás utolsó bástyáját is a földdel tették egyenlővé, ő más nőkkel együtt támogatta az ukrán harcosokat, főzött nekik és ápolta a sebesülteket.
„Azt mondták, hogy a látványunk reményt adott nekik” – emlékezett vissza.
Május közepén Panina azon több száz ukrán katona között volt, akik hetekig bunkerekben és alagutakban bujkálva néztek szembe bizonytalan sorsukkal az Azovstalban. Ezt követően négy és fél hónapig tartották fogságban a hírhedt, orosz ellenőrzésű donyecki Olenivka börtönben, ahol júliusban egy halálos csapás több tucat foglyot megölt.
Embertelen körülmények között élt együtt 28 másik nővel egy négy főre tervezett cellában. De a legnehezebb az volt, hogy „el volt vágva a külvilágtól” – emlékezett vissza.
Paninát több mint száz ukrán nővel együtt októberben egy nagyszabású fogolycsere keretében szabadon engedték. Több napon át bekötött szemmel utaztatták haza orosz területen és a Krím félszigeten keresztül. Férje, aki szintén katona, és akivel Mariupolban élt, továbbra is orosz fogságban van.
„Keményebb és erősebb lettem, mint valaha is gondoltam volna – jelentette ki Panina –, de megtanultam, hogy a férfiak is sírnak, amikor nap mint nap végignézik bajtársaik halálát.”
Rövid pihenés és rehabilitáció után úgy döntött, visszatér a fegyveres szolgálatba, hogy „mindent megtegyek, amit csak tudok, hogy közelebb hozzam a győzelmet”.
Fájdalmas út
Mindeközben az Ukrán Női Veteránmozgalom kijevi főhadiszállásán két katona – egy férfi és egy nő, akit Szerzetesnek és Bambinak becéznek – tért vissza a háborús övezetből, hogy ellátmányt gyűjtsön.
Többek között megkapták a női katonáknak szánt újévi ajándékokat, amelyeket egy partnerszervezet adományozott – köztük fájdalomcsillapítókat, gyógyszereket, fagyás elleni krémeket, nedves kendőket, óvszereket és kötszereket. Harcsenko minden táskába egy kézzel kötött katonanőbabát tett.
„Ukrajna szupergyors ütemben halad előre. Bebizonyítottuk, hogy ellen tudunk állni az orosz inváziónak, de mindez nem elég ahhoz, hogy biztosítsuk a közeli győzelmünket” – mondta Prijmak, miközben hátradőlt a nyüzsgő iroda közepén álló karosszékben.
Prijmak, aki most egy mintegy ötszáz tagot számláló szervezet vezetője, 21 éves volt, amikor 2014-ben Oroszország a Moszkva-barát Viktor Janukovics elnököt a hatalomból kiszorító Euromajdan-tüntetések után feszültséget szított, amely kirobbantotta a háborút a Donbászban.
Akkoriban jelentkezett egy önkéntes egészségügyi zászlóaljhoz, és 11 hónapig mentőorvosként szolgált a fronton.
„A kornak és a nemnek nincs szerepe a harci motivációban – mondta. – Az Euromajdan után az én társadalmi köröm határozottan azt érezte, hogy ha nem vesszük fel a harcot, elveszítjük a lelkiismereti szabadsághoz, az önmeghatározáshoz való jogot és azt, hogy mi magunk dönthessük el, hogy hogyan élünk.”
A valóság azonban az volt, hogy amikor a donbászi háború kitört, az ukrán hadsereg, amelyet a korrupció, az alapvető ellátmányok hiánya és sok más probléma jellemzett gyakran nyíltan ellenséges volt a nőkkel szemben – fejtette ki.
„Folyton olyan mondatokat hallottunk, mint: A háború nem nőknek való; Jobb lenne, ha otthon maradnátok a gyerekekkel; vagy Amikor egy nő meghal, mindenki hangulata rossz lesz” – emlékezett vissza.
2018-ig az ukrán jogszabályok nem tették lehetővé, hogy nőket harci beosztásba vezényeljenek – fejtette ki Anna Kvit szociológus, aki 2015 óta kutatja az ukrán női katonákat a Láthatatlan Zászlóalj érdekvédelmi projekt munkatársaival együtt.
Ennek nyomán az önkéntes harcosokat szakácsnőként, takarítóként vagy könyvelőként sorozták be, még akkor is, ha végül mesterlövészként, gránátvetőként, felderítő katonaként vagy tüzérként vettek részt a harcokban – mondta el a Szabad Európának.
Kvit szerint ez a jogi megkülönböztetés a donbászi háborúban szolgáló nők többségét megfosztotta a szociális vagy katonai juttatásokhoz, a katonai kitüntetésekhez és a karrierlehetőségekhez való hozzáféréstől.
Most, hogy a jogi megkülönböztetés ugyan megszűnt – főként a civil társadalom érdekérvényesítő tevékenységének és nyomásának köszönhetően –. több probléma fennmaradt és újak merültek fel.
Az, hogy az ukrán hadsereg közel kilenc év háború után elkezdett egyenruhát kiadni a nőknek, a fejlődés jele, de azt is mutatja, hogy „még az alapvető infrastruktúra sincs előkészítve a nők számára” – említette Kvit.
Prijmak – aki két hetet töltött szanitécként szolgálva az ukrán ellentámadás során a Herszoni területen – azt mondta, hogy az ukrán női katonák „a láthatatlanság évei után” reflektorfénybe kerültek, de „a hadviselés intenzitása megerősíti az archaikus ősi ösztönöket, és ez kihat a nők jogaira”.
„A háború nehéz időszak a kritika kifejtésére, de ahogy halad előre, egyre több és több a kritizálandó” – jelentette ki.
„Mindezek a kínszenvedések”
Kvit szerint a nők katonai státuszának fokozatos változása ellenére a szexuális zaklatás nincs jól definiálva az ukrán jogban, a hadseregben még mindig nincsenek megfelelő eljárások a szexuális zaklatás kezelésére, és még mindig túl kevés eset kerül napvilágra.
Okszana Hrihorjeva, az ukrán hadsereg szárazföldi erőinek parancsnokának gendertanácsadója a Szabad Európának elmondta, hogy az orosz invázió kezdete óta mindössze két esetről kapott jelentést, amikor zaklatás vagy nemi megkülönböztetés történt. De állítása szerint ez pontosan tükrözi a valóságot.
„A fronton nincs zaklatás” – mondta, hozzátéve, hogy „a hadseregben a nők arra késztetik a férfiakat, hogy felfedjék jobbik énjüket”.
Hrihorjeva elmondása szerint tevékenysége nagy része az Ukrajna által visszafoglalt területeken elkövetett orosz szexuális erőszak következményeinek kezeléséhez, a poszttraumás stresszel küzdő, köztük orosz fogságba esett katonák rehabilitációjához és a háborúban elesettek családtagjainak támogatásához kapcsolódik.
„Az a hiedelem, hogy a hadseregben nincs helye nőknek, a szovjet mentalitás maradványa” – vélte Hrihorjeva, hozzátéve, hogy a nők „nagyszerű erőforrást jelentenek a hadsereg minden szintjén”.
Prijmak azonban úgy véli, hogy ha nem lettek volna ukrán nők, akik „harcoltak a jogaikért, ahogy a hazájukért harcoltak”, akkor az ukrán hadseregben sokkal kevesebb nő lenne, és nem lenne az, ami ma.
„Talán mindezeken a kínszenvedéseken keresztül kell mennünk, hogy társadalomként tovább fejlődjünk – mondta. – Különben megszűnünk nemzetként és államként létezni.”