„Úgy kell elképzelni a mesterséges intelligenciát, mintha lenne egy nagyon gyorsan olvasó ember, de csak arra tud válaszolni, amit már olvasott” – így összegezte a világot jelenleg talán leginkább foglalkoztató témát Pléh Csaba pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A szakember arról is beszélt a Szabad Európa podcastjában, a Szelfiben, hogy miért nehezebb a magyar nyelvet megtanulni, mint másokat, és hogy milyen hosszú távú következménye van egy társadalomban a másik embert dehumanizáló politikai sárdobálásnak.
A Pléh Csabával készített podcastunk szerkesztett leiratát olvashatják.
Elsőként szeretnék gratulálni a legújabb díjához, az Akadémiai Aranyéremhez. Számított az elismerésre?
Köszönöm szépen. Az előkészületek révén tudtam róla, hiszen készítettek a díjhoz egy engem bemutató videófilmet. Tényleg megható elismerés. Ez egy 1960-ban indított, minden évben csak egy személynek adott díj, ahol tulajdonképpen egy életművet próbál elismerni az Akadémia. Úgy érzem, hogy ezt a kitüntetést nemcsak én kaptam, hanem kicsit a két kutatási területem, a pszichológia és a nyelvészet is.
Az embernek a tudományos vizsgálódás során nemcsak a természet jelenti a tárgyat, hanem maga az ember is. Azzal, hogy én kaptam ezt a megtisztelő kitüntetést, egy kicsi elismerést kapott újra az emberrel való foglalkozás tudománya, ezen belül is kiemelten a pszichológia. Ha a nyelvészetet hozzákapcsolom, akkor azt tudom mondani, hogy mi, pszichológusok úgy véljük, hogy az ember egyszerre biológiai és kulturális lény, aki a saját maga biológiai képességei révén létrehozott kulturális közegek világában él. Ilyen közeg a nyelv is, a legáltalánosabb közeg, amiről azt gondoljuk, hogy a Homo sapiens sapiens kialakulásának egyik nagyon fontos tényezője volt legalább százezer éve (az ambiciózusok szerint kétszázezer éve). Tehát elég rég élünk egy olyan világban, ahol a magunk teremtette nyelvi közeg mintegy közvetítőként és szűrőként épül be a természet és a mi gondolkodásunk közé.
Ha jól tudom, ön először pszichológusként végzett, utána lett nyelvész.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen eredetileg pszichológia–magyar szakos voltam. Aztán a magyar szakot harmadiktól abbahagytam. Akkor volt erre mód, ha valaki a pszichológiára mint hivatásra akart koncentrálni. Én eredetileg gyakorló pszichológus akartam lenni. Ez nagyon új dolog volt akkor, a hatvanas évek közepén, hogy a bölcsész karon gyakorlati pszichológiaképzés is zajlott.
Nagyon sokat dolgoztam a lipótmezei Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben szakmai gyakorlatokon és mint segédápoló. Úgy éreztem, hogy ez egy embermentő hivatás, és hogy a pszichológia segít az embereknek új utakat találni vagy a világ értelmezését helyretenni és hasonlók. Harmad-negyed éves koromban Barkóczi Ilona – aki az alsóbb években kiváló kísérletipszichológia-tanárom volt – visszaterelt a kísérletező pszichológia világába. Végül nem lettem gyakorló pszichológus.
Később tanársegédként dolgoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a pszichológia tanszéken. Akkoriban jött létre a modern pszichológiában az, amit kognitív pszichológiának szoktunk nevezni, ami az embert a világ megismerésére törő, a világról állandóan modelleket alkotó és a modellek révén cselekvő, bonyolult belső képekkel élő lényként képzeli el. Ezen belül a nyelv nagyon fontos szerepet játszott akkor. Lelkesen olvastam Chomsky korai könyveit. Rájöttem, hogy mégis érdekel engem a nyelv, bár otthagytam a magyar szakot. Ekkor újra beiratkoztam az egyetemre. Egyszerre voltam tanársegéd és egyéni, levelező diák. Volt olyan, hogy ugyanazokkal a diákokkal voltam szemináriumon, akik vizsgáztak nálam pszichológiából, ami kicsit abszurd helyzet volt.
Melyik tudományág változott meg jobban, a pszichológia vagy a nyelvészet?
Az elmúlt hetven év alatt a nyelvészet is nagyon sokat változott. Változásának van egy szellemi oldala, ami továbbra is Chomsky nevével kapcsolható legjobban össze. Az ő munkásságától kezdve a nyelvészet nem pusztán rendszerezni szeretné a régi szövegeket, hanem megpróbálja feltárni, hogy mik azok a szervező szabályrendszerek, amelyek révén az embernek van ez a különleges képessége, hogy végtelen számú mondatot hozzunk létre és értsünk meg. A nyelvtan – mondja ez az új felfogás – nem egyszerűen a nyelvtankönyvekben van, meg a szótárakban, hanem az egyes beszélők fejében is. Ez óriási fordulat volt a modern nyelvészet történetében.
A nyelv nem egyszerűen mondatok és szavak listája, hanem egy képességrendszer. Ezért szerves a kapcsolata a modern nyelvészetnek a pszichológiával meg az idegtudományokkal meg az evolúciós biológiával. Szeretnénk megérteni, hogyan bontakozott ki ez a képesség, mik voltak a döntő mozzanatok az emberi nyelv kialakulásában.
Miért fontos, hogy megértsük ezt?
Az emberi nyelv kialakulását két szempontból fontos megértenünk. Az egyik, hogy milyen emberképet képviselünk a tudományokban, a bölcsészetben és a természettudományokban az emberrel kapcsolatban. A chomskyanus felfogás az ember nyelvi képességeit egy evolúciósan kialakult képességrendszernek fogja fel. Ebből következik az emberiség egységének a gondolatmenete, amit persze sok vallás és filozófiai rendszer is hirdetett már.
A nyelvészeti felfogásban az emberi természetnek a nyelv mint nyitott rendszer használatának és kialakításának a képessége válik kitüntetett mozzanattá. Ez minden emberre igaz.
A chomskyanus nyelvészet ennek megfelelően egyetemes nyelvi jellemzőket keres. Például minden nyelvben vannak szófajok. Nem biztos, hogy ugyanolyan szófajok, de nagyjából vannak szócsoportok, például igék és főnevek. Minden nyelvben van szótár, vannak a szavakat alkotó alapvető egységek, az önmagukban jelentés nélküli hangok. És vannak a szavakból előálló mondatok. Minden nyelv így épül fel.
A nyelvtani alany és a tárgy különbségét ugyanakkor például nem egyformán fejezik ki a különböző nyelvek. A magyarban például az alany rag nélküli főnév, a tárgy pedig ragos: A lány megpuszilta a fiút vagy A fiú megpuszilta a lányt. A helyzet egészen más, attól függően, hogy hol van a t tárgyrag. Az angolban (The boy kissed the girl vagy The girl kissed the boy) a szórend fejezi ki ugyanazt a különbséget. Ebben nincs tehát egyetemesség, de abban van, hogy mindenhol megvannak ezek a különbségek.
Ehhez kapcsolódóan: Újraírja az internetet a mesterséges intelligencia?
Sokszor emlegetik a magyar nyelvet mint különlegesen nehezet és a legtöbb nyelvtől nagyon különbözőt, mégis igaz rá sok minden ezek közül az univerzális tulajdonságok közül.
Igen, vannak univerzális tulajdonságai a magyar nyelvnek is, ugyanakkor a magyarban, a törökben vagy az ausztrál bennszülöttnyelvekben a nyelvtani szerepeket ragok sokasága különbözteti meg, ezért nagyon sok elemből álló alakjuk van. Például: kabátjaimat, csókjaimtól és így tovább. Az ilyen nyelveket felnőttkorban nehezebb megtanulni, a felnőtt nyelvtanuló számára nehezen kezelhető a sok nyelvtani végződés. Ezért azok a nyelvek, amelyek közvetítő világnyelvvé válnak – például az angol –, nem ilyenek. Ott sokkal kevesebb nyelvtani viszonyító elem van, sokkal nagyobb szerepe van a szórendnek. Úgy tűnik, hogy több beszélője van azoknak a nyelveknek, ahol a mondatszerkezetben a szórendi viszonyoknak van nagyobb szerepük, mint az olyan nyelveknek, mint a magyar, ahol a végződéseknek. Egyszerűen azért, mert egy bizonyos életkor után nehezebben kezeljük ezeket a hosszú végződéseket. Visszatérve az eredeti felvetésére: nem tudjuk azt mondani, hogy a magyar nehéz nyelv, de azt igen, hogy az alaktanrendszerét felnőttkorban sokkal nehezebb elsajátítani, mint gyerekkorban.
Azt lehet tudni, hogy miért alakultak bizonyos nyelvek így, ahogy a magyar is?
Nagyon sok spekuláció volt erről a XIX. század közepétől. Az első nyelvtipológiai rendszertanok például azt gondolták, hogy a legprimitívebb nyelvek azok, ahol nincsenek nyelvtani viszonyító elemek (például a kínai). Utána jöttek az olyan nyelvek, mint a magyar vagy a török, ahol eredetileg értelmes szavak váltak nyelvtani viszonyító elemmé. Ennek jellegzetes példája a -be, ami valójában a bél szóból jött. Azt mondom, hogy ház bele, ebből lesz az, hogy házba az illeszkedéssel, és így tovább. Ezeket hívjuk ragasztó, agglutináló nyelveknek. Korábban úgy hitték, hogy a legfejlettebbek az úgynevezett flektáló nyelvek, mint például a latin vagy a német, ahol a szavak végének alakulása elvont módon tükröz bizonyos mozzanatokat. Magyarban mondjuk a többes jel és a tárgyrag külön működik. Házad, házak, házakat. Ezeket összeadjuk. Míg a latinban azt mondom, hogy domus, az a ház, domi a házak, domum a házat. Azt hiszem, hogy a domos házakat jelent. (Lehet, hogy tévedek, régen gyakoroltam a latint. )
Ma viszont már azt gondoljuk, hogy ezek a nyelvtípuseltérések a közösségek hosszú ideig való együttélése során, a nyelv rendszere szempontjából esetleges hatások következtében jöttek létre, de utána stabilizálódtak; éppen a hagyományátadás révén. A hagyomány nagyon nehezen áttörhető, tehát egy-egy nyelv hosszú időn keresztül marad meg ebben a keretben. Egy magyar nyelvészkolléga, É. Kiss Katalin professzor asszony foglalkozik azzal, hogy a magyarban a középkortól kezdve a szórend fokozatosan megváltozott. Eredetileg az alapvető finnugor szórend úgynevezett alany-tárgy-ige típusú volt: A fiú sört iszik típusú elrendezés. Ez fokozatosan vált az európai nyelvek hatására, a latin és a német hatására alany-ige-tárgy szerkezetté: A fiú issza a sört. É. Kiss Katalin azzal foglalkozik, hogy a Szibériában beszélt rokon nyelveinkben, a különböző finnugor meg szamojéd nyelvekben hogyan megy ma végbe az orosz hatására ez a típusú szórendi változás.
Az előbb azt mondtam, hogy a nyelvek nagyon konzervatívak a rendszer megőrzésében. Ugyanakkor egy-egy szibériai közösségben a beszélőknek legalább harminc százaléka kétnyelvű, orosz és például hansi. A kétnyelvűség hatása fokozatosan átjön az írásbeliség révén is. Ma megpróbáljuk tetten érni ezeket a változásokat, melyeknek mindig van egyedi okuk. De olyasmit nem lehet kijelenteni, hogy például akik vadászgató, gyűjtögető életet éltek, azok ilyen vagy olyan típusú nyelvet beszéltek. Ilyen nincs, esetleges hatások révén alakultak a nyelvek.
A következményekről kezdett beszélni az előbb.
Chomsky átalakította a modern nyelvről alkotott felfogást. A másik változás szintén részben tőle indul el. A nyelvészet ugyanis abban is megváltozott, hogy sokkal technologizáltabb lett. Chomsky még elméletileg fogalmazta meg azt, hogy a nyelv milyen típusú algebrai rendszer, hogyan lehet matematikailag közelíteni a nyelvhez. Ma már látjuk, hogy a mesterséges intelligencia „beszélgető gépei” jönnek. Ezek valójában a nyelvészet fejlődésében ennek a hetvenéves folyamatnak a kulminációi. Gondolja végig, hogy harminc éve használjuk a Microsoft Word szövegszerkesztőt, ami kijavítja a helyesírási hibáinkat. Ha azt írom, hogy kabátből, akkor ő (a program) kijavítja arra, hogy kabátból. Ez azon alapult eredetileg, hogy Prószéky Gábor kollégánk beépített egy kis magyar nyelvtant a szövegszerkesztőbe.
A nyelvészet sikerének is tekinthető, hogy egy ember készítette technológiai rendszer a nyelv kezelőjévé, feldolgozójává vált. Az elméleti kérdések mellett ilyen, a hétköznapjainkat is óriási mértékben befolyásoló gyakorlati oldala is van a modern nyelvészetnek. Egy gyakorlati siker, a nyelvtechnológia megjelenése talán széles körben igazolta a nyelvészet értelmét és szükségét olyan emberek számára is, akik nem foglalkoznak ezzel.
Megyünk a buszon vagy megyünk a metrón, és egy picit furcsa intonációval ugyan, de egy gépi beszélő mondja meg nekünk, hogy melyik megálló következik. Húsz évvel ezelőtt még azt gondoltuk, hogy a nyelvnek ez a hangzó oldala nagyon nehezen kezelhető lesz, hiszen ott óriási információmennyiség van. Gondoljuk végig, hogy hány ezer bit egypercnyi hangzó szöveg, amikor tároljuk a számítógépünkön. Ezt mind vissza kell adni, és ez mostanra egészen jól sikerült.
Ehhez kapcsolódóan: Kapitány-Fövény Máté pszichológus: Sokan a technológiát tekintik az új vallásnak
Erre a nyelvészek sem számítottak, hogy ez ilyen hamar meg fog történni?
Kölcsönhatás volt a nyelvészet fejlődése és a nyelvészet felállította elméleti modellek és a technológia fejlődése között. Nagyon sok mindenben még harminc évvel ezelőtt is azt gondoltuk, hogy ezt vagy azt a feladatot azért nem fogja tudni egy gép megoldani, mert mi például valós időben értjük meg a beszédet, néhány tized másodperc késleltetéssel; ehhez képest a gépek memóriája és feldolgozórendszerei túl lassúak. Mára elfeledhetjük ezt a lassúságot. Ma a mobiltelefonunkban sokkal nagyobb emlékezeti kapacitás van, mint harminc évvel ezelőtt egy nagy egyetemi számítógépben.
Ma már az iskolások is használják a mesterséges intelligenciát. Igaz, hallottam olyat is, hogy időnként butának hívják. Ez jogos?
Jogos természetesen, hiszen ezek a nagy nyelvi anyagokon alapuló mesterségesintelligencia-rendszerek csak abból tudnak következtetni, amit elolvastak. Úgy kell elképzelni ezeket a mesterséges intelligenciákat, mintha lenne egy nagyon gyorsan olvasó ember, de csak arra tudna válaszolni, amit már olvasott.
Tehát nem kreál olyasmit, amit még nem ismer?
Nem kreál. Amit nem olvasott, ott a társalgás kényszere révén elkezd hadoválni. Nem csak buta, hanem mindenféle érdekes dolgokat kitalál azért, hogy lekerekítse a hiányosságait. Természetesen nagyon sok különbség van az emberi és a gépi intelligenciák között, de ez a kognitív pszichológiával foglalkozó embereket nem lepi meg. Az ezzel kapcsolatos problémákat az elméleti kognitív kutatás már ötven évvel ezelőtt, a hetvenes években megfogalmazta. Ekkor láttuk már, hogy például az akkori, kezdeti számítógépek elméleti dolgokkal – például a sakkozással – sokkal jobban tudtak megküzdeni, mint mondjuk a látással, a beszédfelismeréssel vagy a társas intelligenciával, azzal, hogy milyen kifejezések sértők vagy milyen kifejezések udvarlók a másik ember számára, és így tovább. Már akkor láttuk, hogy a technológiai rendszerek észlelési és társas beillesztése nehezen megy.
Ma ehhez még egy dolgot hozzátennék. Gondolja el, hogy az önvezető autókkal kapcsolatban állandóan felmerülnek etikai kérdések, hogy ki a felelős, amikor elüt valakit egy ilyen autó. A programozó? Ugyanakkor azt se feledjük el: az autó maga, ha nem írunk neki külön egy sort a programjába, sosem fog úgy gondolkozni mondjuk szombaton kettőkor, hogy jaj, mindjárt kezdődik a Fradi-meccs, el kell indulni itthonról. Tehát az indítékrendszerei ember által betáplált utasítások. Az ember viszont máshogy működik, az embernek van egy a saját indítékrendszere. Ha valami érdekli, akkor elindul otthonról.
Ez az indítékrendszer, gondolom, változik az ember tapasztalatai alapján. És a gépé?
A gépnek megadott programon alapuló indítékrendszere van. Szerencsére egyelőre nincs saját indítékrendszere.
Mennyire befolyásolja a nyelvünket a történelmünk? Mennyire látszik a nyelvünkön a viharos évtizedek nyoma?
Bizonyos szavak érzelmi jelentése drámaian meg tud változni a különböző politikai közegek hatására. Ennek óriási felelőssége van akkor, amikor sárdobáló kommunikációval élnek a politikusok egymás felé. Én az ötvenes években szocializálódtam, akkor lettem olvasó ember. Hiába röhögök rajta, az a kifejezés, hogy láncos kutya (ezt Titóra mondták akkor a magyar újságok), számomra továbbra is rendkívül undorító, visszataszító, érzelemteli kifejezés, bár azóta eltelt 65 év. Nagyon sok érzelmi jelző átalakul, de visszaalakulás is előfordul. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a magyar közbeszédben az a kifejezés, hogy a párt, egyértelműen egy dolgot jelentett: a Magyar Szocialista Munkáspártot. Olyan típusú tulajdonnév lett, mint például az, hogy katolikus egyház: egy konkrét intézményre, egyetlen intézményre utalt. A rendszerváltás óta ez nem így van. A párt szó egy régóta meglévő szó, ami néhány évtizeden keresztül beszűkült jelentést kapott, aminek szinte egy kis szófaji váltás lett a következménye, majd néhány évtized alatt újra kitágult jelentést kapott. Vagy ugyanígy az ellenzék szó. Egész mást jelentett a hetvenes években az a kifejezés, hogy ellenzék, amikor Magyarországra vonatkoztatva használtuk.
Vannak a politikával és a társadalmi élet nagy folyamataival összekapcsolódó nyelvi változások, de vannak kifinomultabb nyelvi változások is. Ha az utóbbi hetven év társas kommunikációs stílusjegyeit tekintjük: én a szüleimet még tetszikeztem. Nem magáztam és nem tegeztem, hanem úgy szólítottam meg őket, hogy Apuka, hát teszik tudni, el akarok menni. Ma természetesen az én unokáim a szüleikkel meg velünk, nagyszülőkkel is tegeződve beszélnek. Megváltozott a nyelvi szerkezet, ez az udvariassági szerkezet, a megszólítási rendszerek használata.
Én mindig meglepődöm, amikor a fiammal bemegyünk egy boltba, és ő tegezve szólít meg egy 25–35 közötti kiszolgálónőt, hogy: Van nektek ilyen befőttesgumitok? Számomra ez furcsa. Az én fiatalkoromban húsz év feletti ismeretlen nőt nem tegezhettem le. Ezek a megszólítási rendszerek például nagyon jellegzetesen megváltoztak, ez a társadalom demokratizálódásának az eredménye.
Ehhez kapcsolódóan: Mesterséges intelligencia: százezrek munkáját veszélyeztetheti Magyarországon
Ezek szerint levonható ebből ilyen következtetés?
Annak idején, évtizedekkel ezelőtt az indoeurópai nyelvek, a francia és más nyelvek tegezés- és magázásrendszerét vizsgálva egy Roger Brown nevű nagyon kiváló nyelvpszichológus és társszerzője, Albert Gilman mutatta ki, hogy nem csak Magyarországon, hanem általában az európai kultúrában a megszólítási rendszer eredetileg a hatalommal volt kapcsolatos, ma pedig már egyre inkább az együvé tartozással kapcsolatos. Amikor a demokratizálódásról beszélek, azt mondom, hogy a tegeződés használata a magyarban egyre kevesebb kritériumot használ arra, hogy mitől vagyunk mi egyformák.
Harminc-negyven évvel ezelőtt például az orvosok tegezték egymást, ha tudták, hogy a másik orvos, akkor is, ha nem ismerték egymást: Kolléga úr, te is tudod… Ez mára sokkal általánosabbá vált. Gondoljuk végig, nagyon furcsa, ha harmincas évekbeli regényt vagy filmet nézünk: az egyetemisták például magázták egymást.
Az a közeg, amiben most élünk, ez a fajta politikai kommunikáció fog komoly nyomokat hagyni? A nagy plakátokra írt kirekesztő stb. politikai üzenetek például.
Én ezt nagyon negatívnak látom. A kölcsönös sárdobálás és a nagyon csúnya kifejezések használata a plakátokon még nem jelenik meg, de feliratokon és az interneten nagyon, és számos rádióműsorban is. Amikor dehumanizálják a másik embert, megvonják tőle az ember mivoltát. Amikor féregként, patkányként és így tovább beszélünk a másik emberről, az nagyon hosszú távú negatív következményekkel jár.
Az előbb arról beszéltem, hogy a modern nyelvészet szerepe az is, hogy megmutassa, hogy az ember, az emberiség biológiai értelemben egynemű. Ezek a gyűlölködő kommunikációk azonban azt sugallják, hogy meg lehet vonni az emberi mivolt jegyeit a másiktól. Az emberi létből való kitaszítással egyenértékű, ha féregnek, patkánynak és egyébnek nevezünk valakit.
Ezért mindent meg kellene tenni azért, hogy az ilyen típusú kommunikáció ne jelenhessen meg. Azt mutatja a történelmi tapasztalat, hogy évtizedekig is megmarad az emberben, azt sugallja, hogy valakiknek szabad gyűlölködő módon beszélni másokról. Nem szabadna elfelejtenünk, hogy a szellemesség, a kifigurázás, a gúny nem ugyanaz, mint a gyűlölködő beszéd. A gyűlölködő beszéd és a gyűlölködő vizuális kommunikáció azért veszélyes, mert azt a benyomást kelti, hogy van jogunk arra, hogy ne tekintsünk embernek másokat.
Melyek most a nyelvészet, a pszichológia és a pszicholingvisztika új útjai? Az új kutatások milyen területekkel foglalkoznak leginkább?
A pszicholingvisztikában meg a kognitív tudományban is három új mozzanat van, ami az utóbbi húsz évet jellemzi. Az idegtudomány forradalma: a képalkotó rendszerek és a nagy időbeli felbontású agyi aktivitás elemzése révén többé-kevésbé működés közben is jól tudjuk vizsgálni a sértetlen idegrendszert. Ennek következtében nagyon sok mindent megértettünk. Amikor még egyetemista voltam, a nyelvben érintett agyi rendszereket elsősorban a bal félteke elülső és középső, tehát homloklebenyi és halántéklebenyi bizonyos részeihez kapcsoltuk. Ma már tudjuk, hogy a nyelvben nagyon nagy szerepe van a fali lebenynek, az agytörzsi magvaknak vagy a kisagynak is.
A másik nagyon fontos dolog, hogy a fejlődés folyamatát sokkal kifinomultabb módszerekkel vizsgáljuk. Ennek révén sok újat megtudtunk a nyelvi fejlődésről, az érzelmi fejlődésről és a gondolkodás fejlődéséről. A CEU budapesti meg bécsi laboratóriumában, az ELTE budapesti laboratóriumában sok fiatal és tapasztalt kutató foglalkozik azzal például, hogy a hét-nyolc hónapos gyerekek mit értenek meg a nekik szóló beszédből annak alapján, hogy hová néznek. Ez egy nagyon fontos és izgalmas kérdés. Kiderült, hogy nagyon sok mindent. Nem tudnak beszélni, de sokkal okosabbak, mint korábban feltételezték. A fejlődést ennek köszönhetően sokkal komplexebben látjuk. Egy másik életkort véve: Kovács Ilona a Pázmány Péter egyetemen meg az ELTE-n dolgozva kimutatja, hogy serdülőkorban milyen drámai változások mennek végbe a 12. és a 18. év között, és hogyan változik meg nem csak az ember teste, hanem az ember egész gondolkodásmódja.
A harmadik mozzanat, hogy mindezt evolúciós keretben értelmezzük. A beszélgetés elején említettem, hogy Chomsky nagy gondolata az volt, hogy az emberi mivolt egységét is mutatja a nyelvrendszerek egyetemessége. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan is alakult ki ez az egész rendszer, az emberi természet, mik a döntő mozzanatok ebben. Szintén a CEU kutatóinak, Csibra Gergelynek és Gergely Györgynek nagy szerepe van ebben a kutatásban, meg az ELTE-n Király Ildikónak és Forgács Bálintnak. Ők mutatják ki, hogy már a kisgyerek is állandó gondolatértelmező lény. Mi nem egyszerűen gondolkodunk a világról, hanem állandóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit gondolunk s hogy a másik mit gondol. Társas értelmező lények vagyunk, és ennek a társas értelmező mivoltnak a keletkezése központi kérdése az emberré válásnak. Mennyire képesek a háziállataink és a rokon állatfajok – csimpánzok, orangutánok, gorillák – hasonló típusú társas gondolkodásra? Ennek a részletes megértése lesz szerintem a jövő izgalmas, új fejezete a pszichológiában meg a nyelvészetben is.
