Megalakulóban van az új kormány Németországban. A szociáldemokraták, a zöldek és a liberálisok által bemutatott 178 oldalas koalíciós megállapodás megnyitja az utat az előtt, hogy Olaf Scholz még karácsonyt megelőzően Angela Merkel kancellár örökébe léphessen.
Miközben a dokumentum szövegében számos progresszív vállalás olvasható – keményebb fellépést ígérnek a jogállamiság védelmében, illetve nagyobb hangsúlyt kívánnak fektetni az emberi jogokra a külpolitikában –, számos okból érdemes egyelőre mindezt némi távolságtartással kezelni.
Nincs kétség afelől, hogy új korszak hajnalának vagyunk szemtanúi Németország és ennek nyomán egész Európa szempontjából. A nyugati politikai rendet sokak szerint több mint egy évtizeden keresztül meghatározó Angela Merkel hamarosan a múlt része lesz, és pártja, az eddig rendkívül befolyásos jobbközép Kereszténydemokrata Unió (CDU) is sokat veszített erejéből; ellenzékben lesz az új szövetségi parlamentben. Így az Európai Unió öt legnagyobb tagállamának – Franciaország, Lengyelország, Németország, Olaszország, Spanyolország – egyikében sem lesz már kormányon olyan erő, amely a konzervatív Európai Néppárthoz (EPP) tartozik.
Erre az ismeretlen terepre lép rá a részt vevő pártok színei után közlekedési lámpának nevezett koalíció, amelyhez hasonló még soha nem volt kormányon Berlinben, ugyanis a szövetség tagjainak számos kérdésben eltérő az álláspontjuk.
Eddig azonban minden rendben zajlott. A feleknek sikerült karácsony előtt kompromisszumra jutniuk; a megállapodás meglehetősen ambiciózusnak mondható.
Számos vállalás
Láthatjuk a megállapodásba bekerülő progresszív vállalásokat, például az óránkénti minimálbér 12 euróra emelését, a kannabisz árusításának legalizálását, a kettős állampolgárság lehetővé tételét, az évi négyszázezer új lakás építését, a választási korhatár leszállítását 16 évre. A zöldpárt megnyerése érdekében számos környezet- és klímavédelmi célt tűztek ki, egyebek mellett a szénerőművek 2030-ig történő bezárását, a vasúti teherszállítás részarányának növelését, illetve azt, hogy az évtized végére legalább tizenötmillió elektromos autó közlekedjen Németországban.
Az EU-s ügyeket illetően említést tettek a „föderális európai állam” megteremtéséről, továbbá elmozdulnának az egyhangúság követelményétől a külpolitikai döntéshozatalban, és elismerték, hogy hasznos volt Brüsszel rugalmassága a közös hitelfelvétel terén a koronavírus-járvány alatt. A három párt egyértelműen kiállt a nyugat-balkáni bővítés mellett. Ugyanakkor – miközben arról konszenzus van, hogy Németország részese marad a nukleáris fegyverek megosztásáról szóló NATO-egyezménynek – a megállapodás nem tartalmaz világos vállalásokat arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben a bruttó hazai termék (GDP) két százalékára emelnék a védelmi kiadásokat, ahogy azt a katonai szövetség előirányozta.
Mégis szükség van némi távolságtartásra. Ezt a szöveget december elején még a három pártnak hivatalosan is jóvá kell hagynia. Ehhez pedig elemzők szerint jól hangzó ígéretek sokaságára van szükség, amelyek egy része nagy valószínűséggel soha nem fog megvalósulni. Ennek egyik oka például a német szövetségi törvényhozás felsőházának ellenállása lehet, ahol a CDU még mindig meghatározó befolyással rendelkezik.
Emellett nyilvánvaló feszültségek is vannak a jövőbeli koalíció tagjai között. A költségvetési fegyelmet pártoló liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) kapja a pénzügyminisztériumot, miközben a kérdésben jóval megengedőbb Zöldek vezetik majd a kibővített gazdasági és klímaügyi tárcát. Hogy fogják például újraaktiválni a járvány miatt felfüggesztett adósságféket, megnehezítve a hitelfelvételt úgy, hogy ezzel párhuzamosan ambiciózus klímapolitikát folytatnak, miközben az energiaárak és az inflációs adatok is az egekbe szöknek?
Hasonló ellentmondások tapasztalhatók a külpolitika és a jogállamiság témájában is. Utóbbi területen sokan paradigmaváltásra számítanak, arra, hogy a zöldpárti Annalena Baerbock külügyminisztersége alatt nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a demokratikus értékekre és az emberi jogokra. Kínát illetően emlékeztettek Tajvan és Hszincsiang kérdésére, kiemelve, hogy egyelőre nem adottak az EU és Peking által kötött beruházási megállapodás ratifikálásának feltételei. Aláhúzták azt is, hogy a kapcsolatnak „a partnerség mellett a rendszerszintű versengésre” kell alapulnia. Oroszország esetében szokás szerint párbeszédre törekszenek, miközben kitértek az emberi jogok helyzetére, a keleti szomszédok érdekeinek figyelembe vételére, illetve Ukrajna területi integritásának támogatására; a sokak által bírált Északi Áramlat 2. gázvezetékről azonban egyetlen szót sem ejtettek. A projektet a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) támogatja, a Zöldek viszont ellenzik.
Tettek helyett szavak?
Bizonyos tekintetben úgy tűnik, mintha Németország elsősorban retorikájában lenne szigorú a külpolitikai kérdésekben, megpróbálva egyensúlyozni értékei és exportgépezete gazdasági szükségletei között, amit Moszkva és Peking egyaránt megpróbálhat kihasználni.
Ez lehet a helyzet Lengyelország és Magyarország ügyében is. Vannak jelzések arra vonatkozóan, hogy Berlin a mostaninál sokkal keményebb lehet például az LMBT-közösség védelmét és az abortuszhoz való jogot illetően. De vajon tényleg kész lesz jelentős európai uniós forrásokat visszatartani azon országoktól, amelyekbe már oly sokat fektetett?
A koalíciós megállapodás tartalmától függetlenül minden bizonnyal újabb válságokra kell készülni, s ezek várhatóan elvonják majd a figyelmet minden más kérdéstől. Merkel egyfajta krízismenedzserként vonult be a történelembe, miután hivatali ideje alatt a migráció, a gazdasági válság, Oroszország, a Brexit és a koronavírus-járvány is kikezdte az EU egységét. E kihívások egyike sem szűnt még meg teljesen. Az egyetlen különbség az, hogy most Scholznak és a példa nélkül álló koalíciónak kell majd megküzdenie a helyzettel.
