Nem csak a trícium miatt veszélyes a Csendes-óceánba engedhető, 1,3 milliárd köbméternyi tisztított fukusimai hűtővíz. A legolcsóbb megoldást választó Japán kármentése sokféle más baj forrása lehet; illúzió, hogy a döntések hatása pusztán a távol-keleti beltengerre korlátozható.
Augusztus legvégén sokadszorra is a nemzetközi híroldalak (CNN, Bloomberg, Reuters, BBC, Al Jazeera stb.) vezető híre lett, hogy Japán készen áll a Csendes-óceánba üríteni a fukusimai atomerőmű kármentése során elhasznált és felhalmozott, több mint egymilliárd tonna, radioaktív anyagokkal szennyezett hűtővizét. A döntésről a magyar sajtó is beszámolt aznap, a természetért aggódók azonban valójában lekésték a felháborodási hullámot.
Egyrészt mert a tokiói döntés ez ügyben már két éve megszületett (mostanra csak a gyakorlati kivitelezés megkezdését és az ENSZ nukleáris szervezetének, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek – NAÜ – a jóváhagyását hagyták), másrészt viszont a Tokió közelében 2011 márciusában leolvadt és részben fel is robbant létesítményből nemegyszer került már radioaktív anyag az élővízbe. Sok félelemre már az is elegendő igazolást adhat, hogy a több mint egy évtizede leállított atomerőmű hűtővízcsatornájának közelében idén májusban fogtak olyan sziklahalakat, amelyeknek céziumtartalma (fertőzöttsége) az érvényben lévő egészségügyi határérték több mint 180-szorosa volt.
Másrészt viszont nehéz szó nélkül elfogadni azt a japán elképzelést, hogy legalább harminc évig öntik majd a továbbra is radioaktív fluidot az óceánba, akkor is, ha a hígított szennyvízről azt állítják, hogy gyakorlatilag ártalmatlan. De akkor is ez a helyzet, ha a mérleg serpenyőjébe már az is belekerült, hogy a kínai és dél-koreai halfogyasztók rémületét állami hátterű médiakampánnyal fokozzák Kínából.
Hat blokk és 1,3 millió tonna szennyvíz
A Fukushima Daiichi erőmű 2011 márciusában bekövetkezett tragédiája ismert: a tóhokui földrengés és szökőár következményeként az erőmű négy blokkja (amelyek összteljesítménye meghaladja a paksi atomerőműét: 2719 MW) olyan súlyosan megsérült, hogy a nukleáris erőműbalesetek súlyossági besorolása alapján Fukusimában történt minden idők legnagyobb nukleáris katasztrófája. A közelben lévő két további atomreaktort is leállították, a hat blokk nem termel már áramot, leszerelik.
A tizenkét évvel ezelőtti reaktormag-leolvadások, illetve hidrogénrobbanások egyik következménye, hogy csak tengervízzel lehet megoldani a részben megolvadt üzemanyag állandó hűtését. Ezt nevezte Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézetének egyetemi tanára (a paksi bővítés egykori kormánybiztosa) egyik blogposztjában nyílt ciklusú hűtésnek. Ez azt jelenti, hogy a japánok tengervizet locsolnak a reaktorba, majd – a természetes úton, csapadékkal, illetve talajvízzel együtt a roncsokba kerülő – vizet kiszivattyúzzák. Ebből, a hűtésre már felhasznált, szennyezett léből gyűlt össze a fukusimai depóban több mint 1.300.000 tonnányi.
A mennyiség egyik része a kiszivattyúzott, de még nem tisztított folyadék, a másik része pedig az, amiről az augusztus végi bejelentés szól, a – jelentések alapján – radioaktív szennyezések jelentős részétől megszűrt szennyvíz, amelyet a Csendes-óceánba fognak engedni.
A legutóbb a katasztrófa napján (március 11-én) közölt adatok szerint a japán kormány 2011 óta évente átlagosan több mint egybillió jent költött a fukusimai romok eltakarítására. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi állapotok elérése – forintra átszámolva – mintegy harmincezermilliárdba került. Így sem látni azonban, hogyan és mikorra lehet majd vége e munkának. A fertőtlenítési költség tavaly decemberben meghaladta a négybillió jent, egy bírósági döntésre reagálva (amely az egységesen, havi százezer jenben megállapított kártérítést meghaladó összeget ítélt meg az egyik károsultnak) az erőművet üzemeltető TEPCO felülírta a kártérítési irányelvet, ami további ötszázmilliárd jennel növeli az eddigi költségeket. A lerombolt erőműrészek nukleáristörmelék-eltávolítása egy korábbi tervben további hatbillió jen költséggel számolt, a teljes leszerelési munkára nyolcbillióval – de ezek esetében már a munka megkezdése előtt biztos a jelentős költségtúllépés. A kiadások zömét a kormány állja, jórészt japán államkötvények kibocsátásával fedezi. A terület rehabilitálási munkálatai még akár harminc évig eltarthatnak.
Az Asahi Shimbun a TEPCO-ra hivatkozva közölte 2021 májusában, hogy Fukusimában az atomerőmű naponta mintegy 140 tonnányi szennyezett vizet termel. Ez az adat korábban magasabb volt, az utóbbi időben viszont jellemzően százköbméteres tételként szerepel. Mindez akkor vált fontossá, amikor a terület tisztítását végző cég legutóbb bejelentette a tárolókapacitás bővítését. A már meglévő, több mint 1,3 millió tonnás mérethez toldott, csupán harmincezer tonnás bővítés és annak bejelentése, hogy a TEPCO „nem tervezi, hogy további tartályokat épít be”, azt is magával hozta, hogy a plusz tárolási méret igen kevés további mozgásteret biztosít a helyzet kezelésére, a megoldások biztosítására. A kormány és a közüzemi cég akkor azt mondta, hogy a vízrátoló kapacitás az utolsó bővítést követően 2022 ősze helyett 2023 tavaszára érheti el a maximumot, így addig van csak idő a szűrt, radioaktív vizet előkészíteni a tengerbe eresztésre. Ez utóbbiról a kormány 2021 áprilisában döntött.
A NAÜ viszont csak idén, július elején találta úgy, hogy a kért biztonsági garanciák beépítését követően a Japán által bejelentett elképzelés megfelel a nemzetközi szabványoknak, és a kezelt víz ellenőrzött, fokozatos kibocsátása a tengerbe – ahogy a TEPCO jelenleg tervezi – „elhanyagolható radiológiai hatással járna az emberekre és a környezetre”. A szigetország szabályozóhatóságai augusztusra fejezték be a szennyvízadagoló rendszer utolsó biztonsági ellenőrzését, így a japán üzemeltető megkapta az engedélyt a tartályok óceánba ürítéséhez. Ennek kezdési dátumát azonban a cég máig nem közölte.
„Szeretném hangsúlyozni, hogy a Fukushima Daiichi erőműben tárolt tisztított víz kibocsátása a japán kormány nemzeti döntése” – mondta a helyszínre négynapos látogatást szervező Grossi, hozzátéve, hogy a NAÜ jelentése „nem ajánlás, és nem is támasztja alá ezt a politikát”. Ez azt jelenti, hogy a NAÜ nem vállal felelősséget a következményekért. A NAÜ augusztus végén bejelentette valós idejű monitoringrendszerének bekapcsolását és az adatok publikussá tételét, ami azt hivatott biztosítani, hogy a japánok megoldása észszerűnek és biztonságosnak tűnjön, ezt a feltételezést erősítse a gyakori ellenőrzésekkel. Pláne hogy Gustavo Caruso, a nemzetközi szervezet Nukleáris Biztonsági Főosztályának igazgatója azt is jelezte, hogy „a TEPCO által szolgáltatott és a TEPCO és a NAÜ által is megjelenített adatok csak egy részét képezik az átfogó megfigyelési folyamatnak és az ügynökség folyamatban lévő biztonsági felülvizsgálatának”.
Gőz és beton helyett bele a tengerbe!
A japán kormány 2019-ben kapott ajánlásokat a NAÜ-től, hogy késleltesse a kibocsátási startot, és a tárolók bővítésével, illetve a keletkező nukleáris szennyvíz mennyiségének csökkentésével és a kezelés hatékonyságának javításával nyerjen időt addig, amíg az összes lehetséges megoldás közül kiválasztható lesz, hogy melyik út vezet a leszerelés felé. Az öt alternatíva – a talajba injektálás, a tengerbe bocsátás, a kibocsátás gőz formájában, a kibocsátás hidrogén formájában és a megszilárdítás (betonozás), majd föld alatti betemetés – közül választotta a tisztított víz természetes vízbe engedését. Azzal kapcsolatban a tudományos életben is, a nukleáris iparral foglalkozók körében is megoszlanak a vélemények, hogy az ötlépcsős tisztítást végző ALPS (Advanced Liquid Processing System, vagyis fejlett folyadékfeldolgozó rendszer) valóban az elérhető legbiztonságosabb megoldást jelenti-e.
A négy elvetett lehetőség közül Tokió azzal söpörte le az asztalról a betonba öntést, hogy a betonkapszula-gyártás során trícium párologhat a levegőbe, ami kontrollálhatatlan szennyezést is előidézhet. Ráadásul a végtermék a jogszabályok alapján radioaktív hulladéknak minősülve további költségeket generálna.
A másik megoldást, a párologtatást is hiába javasolta még idén júliusban Kína és Oroszország. Nem volt foganatja annak, hogy az amerikaiak által a Three Mile Island erőmű 1979-es balesetét követően alkalmazott módszer környezetre gyakorolt hatása kisebb lehetne. A japán kormány e lehetőséget azzal utasította el, hogy nehéz feladat lenne a légkör sugárzási szintjének monitorozása és annak nyomon követése, hogy az eljárás során felszabaduló gőz merre terjedhet.
„Japán egyszerűen a gazdasági költségek csökkentése érdekében választotta ezt a megoldást, amely nem a legbiztonságosabb és nem is a leginkább megfontolt” – közölte erre a kínai külügyminisztérium szóvivője, aki szerint az elfogadott megoldás szükségtelen kockázatot jelent a világra nézve. Becslések szerint a legalább harminc évig tartó óceánba ürítés költsége megközelítheti majd 3,5 milliárd jent. Ez alig több mint a tizede annak, amennyibe a párologtatás kerülne.
Nem csak trícium
A tudósok reakciója nem egységes a Csendes-óceánba engedhető fukusimai szennyezett vízzel kapcsolatban, a kritikusok hangok mellett számos támogatója is van a japán döntésnek. A Nature a fukusimai szennyvízkibocsátással kapcsolatban júliusban közölt, tudományos megalapozottságú állításokra támaszkodó cikke arra jutott, hogy az erőműrobbanás után 64 radioaktív elemmel (radionukliddal) szennyeződött a hűtésre használt víz, és ezek közül a jód-131, a cézium-137, a stroncium-90, a kobalt-60, a hidrogén-3 és a szén-14 jelenti a legnagyobb veszélyt az emberi egészségre. Az utóbbi két izotóp, a trícium és a C-14 az, amit a 64 szűrendő elem közül nem sikerült elérni. Ennek leginkább az az oka, hogy nehezen választhatók el a víztől, Fukusimában ezt az ALPS nem is tudta megoldani.
A tríciumról, amelynek tizenkét év a felezési ideje, sokat nyilatkoztak, de a Nature cikke szerint a C-14 (éppen azért, mert több mint ötezer év a felezési – bomlási – ideje) nagyobb veszélyt jelent az élő szervezetre, ha felhalmozódik benne. Ez ellen a TEPCO azzal védekezik – mivel az ALPS nem szűri ki a C-14-et –, hogy a szűrés után a tartályokban két százalékban maximált koncentrációt majd jól felhígítják a természetbe engedés előtt. Ez nem teszi nulla kockázatúvá a helyzetet, azzal együtt sem, hogy a Fukusimához legközelebbi csendes-óceáni sziget úgy kétezer kilométerre található – magyarázta Jim Smith, a Portsmouth-i Egyetem környezettudósa –, de szerinte abban lényegesen nagyobb a kockázat, ha a tartályok egy földrengés vagy tájfun nyomán megsérülnek, és a tartalmuk a környezetbe kerül. (A TEPCO közlése szerint a legközelebbi, nem rutinszerű, nem ipari méretű horgászati tevékenység az erőműtől három kilométerre van, de a parttól egy kilométerre benyúló, a hígított folyadékot az óceánba juttató csővezeték a cég szerint így sem jelent veszélyt.)
A világ legnagyobb tengeri laboratóriumait tömörítő szövetség, az amerikai NAML (National Association of Marine Laboratories) korábban viszont amiatt ellenezte Japán megoldását, mert az állítások, amelyekben a tokiói kormány a biztonságra hivatkozik, szerintük nincsenek kellően bizonyítva. Tavaly decemberben kiadott közleményükben többek között azt írták, hogy az ALPS hatékonysága nem bizonyított, „továbbra is komoly aggodalomra ad okot a kritikus adatok hiánya”, mivel a vízben maradó radionuklidok között van, amelyik „affinitást mutat egyes szövetek, mirigyek, szervek és az élő szervezetekben, köztük az emberben zajló anyagcsere-útvonalak” befolyásolására. Ez pedig különösen kockázatos lehet azok számára, akik huzamosabb időn át fogyasztanak az érintett területről származó tengeri élőlényeket (kagylót, osztrigát, rákot, homárt, garnélát és halat). A károsodási kockázatok a NAML szerint a DNS-károsodástól kezdve a növekedő rákkockázatig terjedhetnek. Ennek mértékével kapcsolatban azonban éppen az a következő probléma – állítja Robert Richmond, a mānoai Hawaii Egyetem tengerbiológusa –, hogy csak az biztos, hogy az óceánok az emberiség számára ezzel a megoldással nem nyújtanak biztonságot.
Az szerinte nem megnyugtató, hogy az atomerőművek tríciumkibocsátása jól szabályozható, és az anyag például bőrrel érintkezve tulajdonképpen semmiféle hatást nem gyakorol az élő szövetre, mert ha valaki ilyen anyaggal szennyezett élelmiszert fogyaszt, pláne, ha mindez a fogyasztási szokásának része, akkor a kockázati szint is megváltozik. A trícium ráadásul úgy is koncentrálódhat a táplálékláncban, hogy a nagyobb halak megeszik a kisebbeket. A biológus szerint ezért jelent hamis biztonságérzetet a hígítás.
A magyar szál
Richmond tagja annak az ötfős, tudósokból álló Pacific Islands Forumnak (PIF), a 18 csendes-óceáni országból álló tömörülésnek, amely kormányközi szervezetként – Ausztráliától kezdve Tongán át Francia Polinéziáig – tanácsokat ad a fukusimai kérdésben. E szervezet egy másik tagja magyar származású.
Dalnoki-Veress Ferenc saját bevallása szerint a tudomány és a politika kapcsolódási pontjain dolgozó neutrínófizikus, aki a nukleáris leszerelési kérdésekben érzi igazán otthon magát. A Middlebury Nemzetközi Tanulmányok Intézetének professzora azonban Fukusimával kapcsolatban is szakértőnek számít. Már 2011-ben, a katasztrófát követően nyilatkozott az Asian Pacific Journalban – éppen az erőmű radioaktívanyag-kibocsátásával kapcsolatban –, sőt több mint négy éve kifejezetten a fukusimai szennyvíz kérdésével foglalkozik. Azt mondta: „Ehhez a munkához semmit sem vehettem készpénznek, mindent ellenőriznem kellett.” A PIF két tagja, akik februárban a fukusimai helyszínen járt, „óriási problémákat találtak” – például azt, hogy csak hivatalnokokkal és kormányzati emberekkel beszélhettek, nem kapták meg időben a kért adatokat, ami meghiúsította a vizsgálatokat, de a „nyílt tudományos diskurzust” is.
Dalnoki-Veress legutóbb a Nikkei Asiában megjelent cikkében azzal összegezte a japán döntést, hogy a PIF mint a fórum országai és Japán közti közvetítő nem tudta elvégezni a feladatát. Ennek oka szerinte az, hogy a japán kormány és a TEPCO nem volt partner benne. Hiába kértek például mérési adatokat a Fukushima Daiichi erőmű körül épült tartályrendszerben lévő radioaktív anyagok koncentrációjáról, a TEPCO, a tríciumon kívül semmilyen más radionuklidjelenlétnek nem tulajdonítva jelentőséget, nem akarta megadni. Végül amikor megtette, kiderült, hogy a tartályoknak csak a negyedéből vettek mintát, amelyeken csak korlátozott méréseket végeztek, és „inkonzisztens radionuklidanalízist tartalmaztak”. Ez azt jelenti, hogy az elemzések hosszú időszakokat jellemeztek anélkül, hogy ehhez megfelelő időközönként mintát vettek volna. Ugyanakkor bár a mérések során például a stroncium-90 és a cézium-137 „vadul változó koncentrációban bukkant fel”, ennek nem tulajdonítottak jelentőséget.
„Hogy mi van a vízben? Nem igazán tudjuk” – mondta Dalnoki-Veress a Science kérdésére még januárban. A professzor szerint a nyers adatok alapján abban is kételkedni lehet, hogy ezzel akár a japánok, akár a NAÜ tisztában lenne. Augusztusban a szakember azt is megírta, hogy amikor ez a mulasztás/csúsztatás/hiányosság kiderült, a TEPCO, de a NAÜ is azzal hárította el a felelősséget, hogy mindez nem fontos. Azért nem, mert a tartályok tartalmát az óceánba öntés előtt úgyis megvizsgálják, és e mérés alapján hígítják majd, hogy az élővízbe jutva már ne legyen vészes a kibocsátási szint. Ezzel az érveléssel viszont két fő probléma van. Az egyik, hogy a legalább harminc évig tartó szennyvízkibocsátás során mennyire valószínű, hogy semmi nem fog elromlani ez idő alatt az utolsó mérési pontra épített biztonsági rendszerben. A másik probléma maga a TEPCO, illetve a cég hitelességi deficitje.
Luk Bing-lam, a Hongkongi Nukleáris Társaság egyik vezetője a Financial Timesnak elárulta, hogy a NAÜ jelentésével – amely alapján a TEPCO a szennyvizet az óceánba szivattyúzza – az a fő probléma, hogy a TEPCO adataira támaszkodik. Ami azért okoz gondot, mert a cég nem hiteles és nem megbízható biztonsági kérdésekben. Többször kiderült már, hogy vezetői hazudtak, jelentéseik hamis információkat tartalmaznak – leginkább a saját biztonsági adatairól. Már a 2011-es katasztrófát megelőzően is visszamenő hitelességi problémák jellemezték a vállalatot.
2002-ben leváltottak a TEPCO elnökét és négy további felső vezetőt, miután kiderült, hogy meghamisították a cég biztonsági nyilvántartásait. 2006-ban az derült ki, hogy a TEPCO voltaképpen a nyolcvanas évekig visszamenőleg hamisította meg ezeket az adatokat; majd egy 2007-ben megismételt ellenőrzés további adathamisítási esetekre bukkant. 2018-ban bizonyítást nyert, hogy a megtisztított víz mégsem olyan tiszta, mint ahogy a TEPCO állította, így az addig átminősített folyadék hetven százaléka kényszerűen visszatért a kiindulási pontra. De az is többször előfordult, hogy a szennyezett fukusimai víz a védelmi intézkedések ellenére mégis a tengerbe került – és olyan is volt, hogy a TEPCO csak évekkel később ismerte el: ez valóban megtörtént.
A The Asahi Shimbun napilap tavaly év elején is arról számolt be, hogy egy belső felmérés eredményei azt mutatják: a TEPCO vállalati kultúrája azóta sem változott. A lap azt írta, a dolgozók nagy hányada vélekedik úgy, hogy a cég nem ismeri a nukleáris biztonságot, az egyénre hárít minden felelősséget, miközben a vezetők egy része ma sincs is tisztában a létesítmények tényleges helyzetével.
Dalnoki-Veress szerint azért jelent gondot, hogy a TEPCO csak a tríciumra koncentrál, mert így leegyszerűsítik a kérdést és a problémát arra, hogy ezt az izotópot – akár a Japán által megszabott éves kibocsátási szintnél nagyobb mennyiségben – más, akár az ázsiai térségben működő atomerőművek is az óceánba eresztik. A leegyszerűsítéssel nem az a gond, hogy így könnyen kimondható, hogy a fukusimai szennyezés teljesíteni tudja a nemzetközileg elfogadott kibocsátási normát, hanem az, hogy az atomerőművekből normál üzemmenetben a pihentetett hűtővizet visszaengedik a természetbe, Fukusimában viszont a közvetlenül az olvadt nukleáris üzemanyaggal érintkező hűtő- és csapadékvizet – ami a legfőbb magyarázat a folyadékba kerülő radionuklidokra. Ennek figyelmen kívül hagyása Dalnoki-Veress szerint „szörnyű precedenst teremt a jövőbeni nukleáris balesetek számára”.
A fizikus úgy véli: még most sem késő másképp dönteni, mivel az a terv, miszerint az eddig felhalmozott és eztán keletkező tisztított szennyvizet még évtizedekig hígítják majd az élővízbe, bármikor felülírható, megállítható. Szükség lenne rá – közölte a magyar származású tudós –, mivel a tengeri ökoszisztémák enélkül is végletesen túlterheltek, ráadásul a fukusimai szennyezés eleve ellentétes az ENSZ most végleges formát öltő óceántudományi céljaival is.
Dél-Koreáig és Kaliforniáig
Az a hiedelem, hogy óceánjaink korlátlan mennyiségű szennyezőanyagot képesek befogadni káros hatások nélkül, bizonyíthatóan hamis – írta a The Jakarta Post. Példaként a Fukusimából egészen Kaliforniáig radionuklidokat szállító tonhal kerül elő, meg az, hogy az óceánban szabadon lebegő mikroszkopikus organizmus, a fitoplankton képes befogni és felhalmozni a fukusimai hűtővízben található különféle radioaktív elemeket, köztük a tríciumot és a szén-14-et. A fitoplankton az összes tengeri tápláléklánc alapja.
Dél-Korea 2021 óta számít világelsőnek az egy főre jutó, tengeri eredetű élelmiszer fogyasztásában. A fukusimai vész ellen az ország egyelőre a mezőgazdasági- és a tengeriélelmiszer-import tilalmával védekezik, de a tengeri áramlásokat is figyelembe véve azzal számolnak, hogy a japán erőműhöz legközelebb fekvő Csedzsu-szigetnél a TEPCO első szennyvízürítését követően fél évvel később megérkezik hozzájuk a szennyezés. Shaun Burnie, a Greenpeace vezető nukleáris szakértője, aki rendszeresen jár Fukusimába, azt mondta a The Guardiannek, hogy tudományos értelemben csődöt mondtak azok az állítások, amelyek szerint a trícium nem jelent veszélyt az emberi egészségre. „Nem a külső hatás miatt aggódom, a trícium a szervezeten belülre jutva okozhat problémát. Amikor a halakba, a tenger gyümölcseibe, majd az emberbe kerül, a trícium a sejteket károsíthatja” – magyarázta. Hozzátette: a TEPCO és a japán kormány döntése szerinte tudatos tengeri szennyezés, amiről „fogalmuk sincs, hová vezet”.
