Miközben az elmúlt években Európa nagy részét valamilyen politikai vagy gazdasági zűrzavar sújtotta, némiképp ironikus, hogy a kontinens leginkább diszfunkciósnak tartott állama, Olaszország figyelemre méltóan stabilnak és lenyűgözőnek bizonyult. Ez a kép azonban felborulhat a január 24-én induló új elnökválasztási jelölési folyamattal.
A tét az, hogy ki foglalja el a következő hét évre a római Quirinal-palotát. A problémát súlyosbítja, hogy éppen az a politikus, akit sokan Olaszország legsúlyosabb bűneivel azonosítanak – azaz Silvio Berlusconi – esélyes rá, hogy győztes legyen.
Ehhez meg kell érteni, hogyan választanak olasz elnököt. Nem az ország egész területén tartott általános szavazás útján, hanem mintegy ezer férfi és nő, köztük az összes alsóházi képviselő, szenátor és a regionális kormányok képviselői voksolnak.
Hivatalos jelöltek nincsenek. Az egyetlen előfeltétel az, hogy az illető ötven év feletti olasz legyen, és ne legyen törvényileg eltiltva a tisztség betöltésétől, vagyis hírességek és átlagpolgárok is ringbe szállhatnak. A szavazás első három fordulójában a választók kétharmadának támogatására van szükség, de a további szavazási fordulókban egyszerű többség is elég.
Berlusconi már bejelentkezett
A procedúrák napokig is eltarthatnak a pápai konklávékhoz nagyon hasonlító folyamatos alkudozással. Ez a fajta környezet tökéletes egy olyan öreg politikai róka számára, mint a most 85 éves Berlusconi. A háború utáni leghosszabb ideig hivatalban lévő olasz miniszterelnök szakított a konvenciókkal, és nyíltan bejelentette, hogy politikai karrierjét elnöki tisztséggel szeretné megkoronázni. Saját jobbközép Forza Italia pártja mellett a nagyobb populista jobboldali erők, az Északi Liga és a Fratelli d’Italia (Olaszország testvérei) is langyosan támogatják.
Ez természetesen megkongatta a vészharangokat a politikai spektrum minden más részén, rettegést keltve, hogy az elítélt csaló és a hírhedt bunga-bunga partik házigazdája újabb politikai győzelmet arathat.
Viszont mégsem támogatják teljes mellszélességgel a nyilvánvaló jelöltet és Berlusconi ellenpólusát, Mario Draghit.
Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy ő az ország jelenlegi független és technokrata miniszterelnöke, aki nemcsak egy széles körű és eddig meglehetősen harmonikus koalíciós kormány élén áll, hanem ambiciózus gazdasági és szociális reformprogramot is vezet, amely kétszázmilliárd eurós uniós támogatást hozott Olaszország számára, amely biztosíthatja a pandémia utáni várva várt fellendülést.
Ha Draghi elnökké lép elő, vajon a koalíció kitart-e a következő, 2023-as választásokig, vagy egy előrehozott szavazás a féktelen populistákat juttatja hatalomra, és megijeszti a piacokat és az európai partnereket, mint már annyiszor?
Hirtelen már nem arról van szó, hogy a legrátermettebb személyt válasszák meg a feladatra, inkább cinikus számításokról, hogy kinek lenne a legnagyobb haszna egy hirtelen általános választásból. Ez azt jelenti, hogy Berlusconinak még mindig van esélye a győzelemre.
Nem biztos, hogy az olaszok akarják, hogy Draghi az elnökségre cserélje a miniszterelnökséget
Vélekedések szerint Draghi maga is az elnöki posztra vágyik. Bár ez sokkal kevesebb hatalmat jelent, mint a miniszterelnökség, mégis van súlya. Az olasz elnöknek jogában áll feloszlatni a parlamentet és miniszterelnököket kinevezni. Az a tény, hogy hét hosszú évig tölti be hivatalát, azt is jelenti, hogy politikai tekintélyt gyakorolhat és ellensúlya lehet a kormányoknak.
Függetlenként azonban nincs igazán nagy pártpolitikai támogatottsága. Egy nemrégiben a parlamenti képviselők körében végzett felmérés szerint mindössze egyharmaduk lenne hajlandó rá szavazni elnökként. Annak ellenére hogy élvezi az olasz üzleti szféra bizalmát, és az olaszok többsége úgy gondolja, hogy megvannak a szükséges képességei a posztra, az emberek aggódnak, hogy mi lesz a kormánnyal, ha távozik.
Olaszország történelmét ismerve az aggodalom jogos. A második világháború óta 67 olasz kormány váltotta egymást, szemben a nyugatnémet/németországi 25 vagy az Egyesült Királyság-beli 26 kormánnyal. Szinte mindegyik vagy fájdalmasan gyenge volt, vagy nevetségessé vált külföldön.
Ezzel szemben Draghi jelenleg vitathatatlanul a legelismertebb politikus az EU-ban. Az Olasz Nemzeti Bank kormányzójaként kivezette országát az euróövezeti államadósság-válságból, és hozzáértése megnyugtatta az olyan északi és takarékos országokat, mint Németország és Hollandia, annyira, hogy 2011-ben engedték, hogy ez a déli legyen az Európai Központi Bank (EKB) elnöke. Az ott töltött nyolc év alatt – mindenkinél jobban – neki tulajdonítják az euró megmentését. Nem csoda, hogy Brüsszelben Super Mario néven emlegetik.
Így az sem csoda, hogy az olaszok még egy kicsit ragaszkodnának a komfort érzéséhez, amelyet vezetése ad. Egy nemzetközileg elismert miniszterelnökkel, valamint az Eurovíziós Dalfesztiválon és a labdarúgó-Európa-bajnokságon elért győzelmekkel 2021 volt az az év, amikor Olaszország végre visszatért.
Még a tekintélyes brit The Economist magazin is az év országának nevezte, megjegyezve, hogy „a politikusok széles többsége kivételes módon eltemette nézeteltéréseit, hogy egy mélyreható reformprogram mögé álljon”, miközben megemlítette a magas Covid-vakcina-átoltottsági arányt és azt is, hogy az ország gazdasága gyorsabban áll talpra, mint más nagy uniós államoké.
Mi fog történni a jövő héten? Mindenre lehet fogadni. Lehet Berlusconi vagy Draghi, esetleg valamilyen kompromisszumos név, amelyről eddig még a sajtóban sem esett szó. Még az is lehet, hogy a jelenlegi, nyolcvanéves elnök, Sergio Mattarella szakít a konvenciókkal, és újraválasztásra pályázik, bár ezt eddig hevesen tagadta.
Sokak számára mind Olaszországban, mind Európa más részein nagyon örvendetes hír lenne valamiféle stabilitás egy olyan országban, amely annyira hozzászokott a politikai drámákhoz.
