1989. augusztus 19-én a határon tartott osztrák–magyar szabadságpárti ünnepségen több száz keletnémet átrohant Ausztriába. A magyar kormány pár hét múlva döntött minden menekült kiengedéséről, hamarosan ledőlt a berlini fal. Mindehhez kellett az is, hogy Bella Árpád határőrparancsnokként nem lépett fel erővel az Ausztriába áttörő németekkel szemben.
Jó kondícióban lévő, ősz férfi fogad háza kapujában a nyugati határhoz közel fekvő Csapodon. Persze, maguk már nem voltak katonák – nevet félórás késésünkön. (Voltunk.)
Bella Árpád (78) határőr alezredesként szerelt le. Ő volt a szolgálatot teljesítő rangidős tiszt az 1989. augusztus 19-i Páneurópai Pikniken Sopronpusztán. Ő engedte ki konfliktus nélkül Ausztriába azt a több száz keletnémet menekültet, akik az ünnepség örvén hirtelen felbukkantak, és átszaladtak az alkalomra megnyitott ideiglenes határátkelőn. Ha Bella akkor teljesíti szolgálati kötelességét, és öt katonájával igyekszik feltartóztatni az elszánt tömeget, tragédia is lehetett volna.
Így viszont történelmi figura lett, mert a nemzetközi bonyodalmak, elsősorban a szovjet reakció elmaradt. A Páneurópai Piknik után három héttel a magyar kormány arról döntött, hogy kiengedi azt a már több tízezernyi keletnémet menekültet, akik közül sokan hónapok óta az NSZK követségén, a környező utcákon sátrakban és egyházi táborokban aludtak, bízva abban, hogy a magyar kormány nem toloncolja vissza őket az NDK-ba, és előbb-utóbb átengedi őket Nyugatra. Miután megtörtént, novemberben a berlini fal is ledőlt, és a két Németország nemsokára egyesült. A szocializmusnak vége lett Kelet-Európában.
Bella Árpád (középen) keletnémetekkel a Páneurópai Piknik helyszínén 1989. augusztus 19-én
A kezdetektől a határőrség újrafogalmazásáig
Bella Árpád Sopronban élt a szüleivel.
A mindennapjaink része volt a határőrség, ott volt laktanyájuk is egy darabig, ahol laktunk – meséli. Ez még a kemény sztálinista diktatúra ideje volt. – A mindennapok történése volt, hogy egy-egy disszidálni akaró fölrobbant az aknán, vagy behozták, vagy híre ment, hogy valakit agyonlőttek disszidálás közben.
Az aknazárat 1965-től váltotta föl az elektromos jelzőrendszer, és ekkor kezdte el katonai főiskolás tanulmányait Bella, aki igazából csak egy barátját kísérte el a felvételire. A fegyverhasználatot egyébként 1988-tól tiltották meg, ezután lényegében csak önvédelem esetén használhatta a határőr.
A főiskolán nem volt nagyon erős az ideológiai képzés, de miután szolgálatba állt, a csapatnál már dominált a szocialista ideológia – meséli.
A főiskolán inkább szabályozott vagy ütemezett politikai munka folyt. Minden komolyabb politikai bizottsági döntést megtárgyaltunk, folyamatosan vontak bele bennünket ebbe a munkába.
Az a kérdés nem merült fel egy fiatal határőrtanoncban, aztán fiatal csapattisztben, hogy tulajdonképpen miért is nem utazhatnak a kelet-európaiak bárhova?
A fenéket nem. De közben a társadalmi munkám miatt – sportrendezvényeket szerveztem, különböző vetélkedőket, meg a kollektívát, összejöveteleket, mindent – alkalmasnak találtak negyedik évben, hogy fölvegyenek a pártba. Az iskola minden végzőse közül mindig két-három ember részesült ebben a megtisztelő címben. Ha hiszi, ha nem, én olyan büszke voltam, hogy az nem igaz. Nem mintha különösebben érdekelt volna a politikai munka ilyen formátumban.
Tehát valójában nem volt kommunista, de elismerésnek tartotta, hogy fölvették.
Igen. Hányan ácsingóztak volna rá, meg irigyelték! A csapatnál pedig már úgy fogadtak, mint a fehér hollót: megjött az új tiszt, de már párttag.
Húha, ez egy nagy komcsi lesz, vigyázzatok!
Igen. Istenigazából a főiskolán nem volt olyan mérvű politikai agymosás, mint aztán itt, a végeken.
A csapatnál a politikai tisztek tolták nagyon?
Nagyon keményen.
Bella végigjárta a lépcsőket. Először útlevélkezelő, aztán vízumkiadó lett, aztán csoportvezető. A határsávban nem járőrözött, határsértőt nem kapott el, csak a határátkelőkön próbálkozó csempészeket. ’89-ben a soproni parancsnokságon már ő irányította az átkelőhelyek szakmai munkáját.
„Ekkor már nagyon lehetetlen helyzet volt. A határőrség ezért sebből vérzett, mert a szervezet működése alapvetően a Varsói Szerződésből fakadó feladatokon alapult.”
De közben a nyolcvanas évek elejétől megfordult a határsértők nemzetiségi összetétele. Minimális lett a magyar és egyre több a szocialista országok állampolgára, főleg román és NDK-s.
Az elektromos jelzőrendszer 92-94 százalékos eredményességgel őrizte a határt – mondja.
Ez, főleg az első időszakban, hihetetlen visszatartó erőt képviselt, mert nem ismerték a működését. Gyanították, hogy nagyfeszültség van benne, aki nem volt szakember, a drótból nem tudta megállapítani, hogy kisfeszültségű.
Azt sem tudták, hogyan reagálnak a határőrök ezekre az esetekre. Könnyű volt a reagálás, mert egy-egy őrs tíz kilométeres határszakaszt őrzött, azt elosztották jobb-bal félre, azokon belül szektorokra. Egy-egy szektor kétszáz méter volt. Bent, az őrs központjában a táblán látták, ha valaki a jobb kilences szektorban megfogta a drótot.
A magyar tisztikereszt és német megfelelője
Bella Árpád szerint a nyolcvanas évek második felére már romokban volt a határőrség.
Kezdődtek a problémák, hogy valamit újítani kell, mert azok a régi módok, amik az ötvenes-hatvanas évekből származnak, az már nem partiképes, a társadalom már nem viseli el, a közvélemény sem, a nyugati meg főleg nem. Történtek intézkedések, például a befelé irányuló határsértőre már nem lehetett lőni. Ez jutott el 1988. november 28-án oda, hogy megtiltották a kifelé irányuló határsértőre történő fegyverhasználatot is. De ez az alapeset, mert a fegyveresen, felfegyverkezve, csoportosan, erőszakosan támadókra továbbra is érvényben maradt.
1986-ban az MSZMP Politikai Bizottságának egyik ülésén (ez vezette valójában Magyarországot) a Belügyminisztérium munkáját értékelték, és Kádár János pártfőtitkár a határon átkelők ellenőrzésének lassúságát kifogásolta.
Ez tényleg úgy volt. Mert azokat az ellenőrzési technológiákat végigvinni, ami ki volt adva, időigényes. ’85-ben elindult a technikai fejlesztés, a nagy helyek kaptak számítógépet, ahova betáplálták a figyelendő személyeket. De nem volt karakterolvasó vagy odaérintés, hanem gépelés. Ezen az ülésen arra jutottak, hogy a határforgalmat meg kell gyorsítani, és a zöldhatár őrizetét is korszerűsíteni kell.
Ezután a totális ellenőrzés egyes elemeit oldották, tehát ha harminc percet meghaladta a várakozás, akkor fel kellett nyitni a sorompót, és csak a statisztikai lapot kellett elszedni, és mindenki mehetett.
’87-ben azt az osztrák kérést tárgyalta meg a Politikai Bizottság, miszerint kishatárforgalmi átkelőhelyeket lenne célszerű nyitni. Ez már legalább tízéves adósság volt. Hoztak egy döntést, hogy nem kishatárforgalmat kell csinálni, mert avval csak a határtérséget privilegizálnák, hanem el kell törölni az útlevélhez jutás összes tiltó kategóriáját, tehát mindenki kapjon útlevelet, kivéve a büntetőügyeseket. Ezután már nem állambiztonsági vagy biztonságpolitikai kérdés az, hogy valaki utazik, hanem pénzügyi kérdés. Van-e pénze, vagy nincsen? Ebben viszont jött a kardba dőlés.
Ez volt a világútlevél, és hamarosan majdnem devizacsőd lett a kialakuló devizahiány miatt.
Igen. ’87 nyarán kiadták, hogy be kell vezetni. Na most ha én kinyitom a kiskaput, hogy jöhetnek, akkor fölöslegesen van a ház körbekerítve, meg van farkaskutya.
Tehát felgyorsult az elektromos jelzőrendszer lebontása. ’87-ben jött az egyre durvuló diktatúrából menekülő román állampolgárok (köztük főleg magyarok) ügye.
Elodázhatatlanná vált a rendezése annak, hogy fű alatt nem adjuk vissza őket, meg kapnak tartózkodási engedélyt, esetleg állampolgárságot. Rendezzük, lehetőleg a nemzetközi jognak megfelelően. Erre ráerősített, hogy a genfi konvenció alapján – amit aztán a Németh-kormány alá is írt nemsokára – mi nem tilthatjuk meg, hogy a menekült Nyugatra menjen. Tehát a románok meg az NDK-sok nem kérhetnek tőlünk ilyet.
A románokkal tárgyalni kell, hogy ne maradjon ez a fű alatti intézés. A határőrizetre vonatkozó egyezményünknek volt egy kitétele, hogy a nyugati határon nem engedjük a kilépésüket, ezt fel akartuk mondani. De nem egyeztek bele, úgyhogy továbbra is fű alatt intéztük.
Keletnémetek a Páneurópai Piknik helyszínén 1989 aug. 19-én
Mit szól Gorbacsov?
Közben megérkezünk az emlékhelyre.
Mit tudott a piknikről?
1989. július 24. bevésődött az agyamba. Ekkor kapott a kerület felderítő alosztályvezetője egy információt az állambiztonsági szervektől, miszerint Debrecenben terveznek egy úgynevezett pikniket, valahol itt, Sopron térségében meg akarják ünnepelni a vasfüggöny lebontását. Jönnének Debrecenből, és a soproni ellenzéki kerekasztal bevonásával történne. De csak Sopron térségét jelölték meg a jelentésben.
Aztán a soproni szervezők meg is jelentek a kerületparancsnoknál, és kérték, hogy a határőrség logisztikailag segítse a rendezvény megtartását: biztosítson sátrakat, ágyakat, étkezést, tábori vécét, tehát ami ahhoz szükséges, hogy ezt megrendezzék.
Azt nem tudtuk, hogy közben a debreceniek felkérték Pozsgay Imrét fővédnöknek. Pozsgay hihetetlen leleményességgel és nagyon jól ráérezve jelezte Németh Miklósnak, hogy mi lenne, ha a németek ide lennének csődítve, és itt a nagy tömegben elszélednének, el is tűnnének. Ez egy teszt lenne, hogy mit akar Gorbacsov.
Ezt Oplatka András svájci magyar újságíró könyvéből tudjuk. Leírja, hogy amikor fölhozták, hogy ki kéne engedni őket, a kormányban egyedül Horn Gyula tiltakozott a németek kiengedése ellen, aki aztán a legnagyobb elismeréseket gyűjtötte be a németek kiengedéséért.
Az egykor ideiglenesen megnyitott átkelőn délután négykor sűrűn járnak az autók. Jönnek haza a munkából – mondja Bella. Fél Nyugat-Magyarország Ausztriában dolgozik, sok gyereket is oda járatnak iskolába. Naponta ingáznak.
Mindenütt emlékművek, ismertető táblák, kicsit távolabb látogatóközpont. Megállunk az egykori aknamező szélén, amelynek mind a két oldalán kerítés volt. 1949-ben szűnt meg itt a kishatárforgalom, a helyi közlekedés. A hetvenes években egy időszakra megnyílt ideiglenes átkelőhelyként, mert egy osztrák építési vállalkozó itt hordta át a fertőrákosi hatalmas sóderkészletet. De csak erre a teherforgalomra engedélyezték.
A kapu megmaradt, amikor elbontották az aknazárat, ezt nyitották ki ’89-ben. A helyén most egy szimbolikus ajtó van. A környék egy hatalmas rendezett park, de akkor félig vadon volt.
A debreceni MDF-esek úgy gondolták, hogy kitör a világbéke, mert raknak majd a határvonalon egy hatalmas tábortüzet, az osztrákok a túloldalon, a magyarok pedig innen körbeülik, és sütik közösen a szalonnát. Megmutatják a románoknak – mert végül is ez az ő ellenükben volt szervezve –, hogy míg ők ott újólag drótkerítést, akadályokat építenek, nálunk már le is bontották. A debreceniek nagyon rossz tapasztalatokat szereztek, és nagyon segítőkészek voltak az erdélyi menekültek irányában. A politikai vezetés pedig egyből rácsapott: csődítsük titokban ide az NDK-sokat, akik Pesten sátoroznak, és meglátjuk, mit szól hozzá Iván.
Mármint a szovjet vezetés.
Vadkerítés határzárnak eladva
Nem volt meg még a helyszín sem, amikor az ellenzéki szervezők megkeresték a határőrséget. Közben kitalálták, hogy ne csak közös szalonnasütés legyen, hanem azt is demonstrálni kellene, hogy megnyitjuk a kapukat. Itt volt egy kapu lánccal, lakattal. Ha már megnyitjuk, akkor menjünk is át rajta – gondolták tovább. Úgyhogy a határőröknek nemcsak azt kellett kitalálniuk, hogy hol lesz a piknik, hanem azt is, hogy hol lehet átmenni Ausztriába. A soproniak kerítést is akartak bontani, csakhogy már Horn Gyula és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyes júniusi kerítésátvágásához is nehéz volt helyet találni, mert a kerítést már elbontották addigra.
Szerencsére három és fél kilométerre, az állami gazdaság földjén a vadfogó/vadterelő kerítés (aminek az volt a feladata, hogy elterelje a vadakat a határkerítéstől, hogy ne riasszák be állandóan a jelzőrendszert) megmaradt, mert a gazdaság vadasparkot akart ott létesíteni. Úgyhogy a vadfogó kerítést bontották le határzárként.
Bella Árpád
A magyarok augusztus elején vették csak föl a kapcsolatot az osztrák határőrséggel, Bella Árpád tárgyalt velük.
Már milliószor nyitottunk ideiglenes átkelőhelyeket különböző falusi búcsúkon, ez nem volt rendkívüli. Ezt az utat is javasoltuk már megnyitni Sopron tehermentesítésére, tehát a szervezők ezzel sem találták föl a meleg vizet.
Az osztrákok egyedül a tűzrakásba nem mentek bele, mert korábban, ha az osztrák paraszt valamit égetett a földjén, a magyar fél rögtön határincidenst csinált belőle, és a Külügyminisztérium tiltakozott – meséli Bella.
Ahogy megy a tárgyalás, egyszer azt mondja az osztrák barátom, hogy örül, hogy végre megoldódnak az NDK-s problémák, és Magyarország kiengedi őket. Hát szó sincs erről, mondtam. Hallottam azt is, hogy Kismartonban az ÖBB már a vonatokat tervezi, hogy akiket majd itt kiengedünk, mindjárt vonattal Németországba vigyék. Mondom, ne haragudjon, ezt nem tudjuk, de ha egyetért, mi ezt jelentenénk az országos parancsnoknak.
Jövünk vissza, egyből megállok az ügyeletes tiszti iroda előtt: vezérőrnagy bajtárs, jelentem, a feladatot végrehajtottuk, de azt az információt közölték velünk, hogy ki fogjuk engedni a németeket. Mire ő: ti ittatok? Nem engedünk mi itt ki senkit.
19-én reggel tudta már, hogy jönnek a németek?
Abban az időszakban a németek már türelmetlenek lettek, az egész határtérség tele volt velük. Ez májusban indult, hétről hétre emelkedett a határsértők száma. Augusztus elejétől itt a fertőrákosi őrsnél heti száz határsértő elfogása történt. Egy sikeresen átjutó NDK-s hölgy egy interjúban elmondta, hogy Mörbischben a csendőrirodában, ahol be kellett jegyeznie a nevét egy nyilvántartási könyvbe, augusztus 16-án ő volt a háromszázadik. A fertőrákosi őrs elfogott négyszáz főt augusztusban. Az NSZK bécsi nagykövete írt egy visszaemlékezést, szerinte hétezer NDK-s állampolgár jelentkezett a bécsi nagykövetségen továbbutazási kérelemmel szeptember 11-ig.
A korábbi 94 százalékos eredményességünk tehát lement ötven százalék alá. De a csinnadratta ment tovább. Hatezer ember védte itt a határt, és a határőrizet a régi értelemben megbukott. Ez megint képmutatás volt: demonstrált a kormány, gondolom a németek meg a románok felé, hogy nálunk van a határőrség.
Szóval augusztus 19-én reggel szolgálatba indult. Végeredményben számított az NDK-sokra?
Számítottam is meg nem is. Számítottam, mert mindenhol felbukkantak, mindenhol jöhettek. De hogy itt csoportban, tömegben, észrevétlen hirtelen felbukkannak, arra nem.
És ez történt.
Olyan információ is jött – én azt a géptávírót nem láttam, valószínűleg a felderítők információja volt –, hogy a következő időben lehet számítani tömegesen megjelenő határsértőkre. Na jó, de 320 kilométer a magyar–osztrák határ. Hol?
Az országos parancsnokság azt a Németh Miklós által kiadott intézkedést továbbította, hogy az átléptetés időszakában, tehát 15-től 18 óráig itt, az ideiglenes átkelőhely térségében egy kilométeren belül egyenruhás, fegyveres határőr nem lehet jelen – kivéve az útlevélkezelők.
Na most ez lehet eső, lehet hó is. Akkor tele volt felderítővel meg elhárítóval az egész térség. Tehát ha időben a mélységben már fölfedik, akkor ide el se jutnak a németek, mert időben fordítják őket vissza. De hogy idejönnek a kapuhoz az első etapban közel százan, az érthetetlen.
Ön eléjük ment valamennyire.
Öt métert mentem el, ennyi időm volt. Tovább nem akartam menni, de így is beszippantottak. Teljes szélességében jöttek, és amíg beszélek három emberrel, a többi meg már megy is mögém. És ott a vége.
De nem volt fenyegetés.
Semmi nem volt. Próbáltam előző nap mindenhol informálódni, akit csak lehetett, fölhívtam. Senki nem tudott semmiről. Gondoltam, akkor kiadták a bőrpapírt. Tudja, mi a bőrpapír? Hogy mentse a saját bőrét, kiadja a papírt, hogy én megmondtam, te meg aztán csinálsz, amit akarsz. Tudniillik az egy általános információ, hogy tömeges felbukkanásra lehet számítani – nem mond semmit.
Mire gondolt akkor?
Tudtam, hogy ilyen tömeggel, ami a tudtomon kívül észrevétlenül ideérkezik, két dolgot tehetek. Vagy megütközöm, de minél messzebb a határtól, mert itt a kapunál már nem tudok ütközni, mert átugrálnak rajtunk is meg a kapun is, hanem messzebb, ahol még van tárgyalási lehetőségem vagy nagyobb sanszom, hogy nem látják még, hogy hol a határ, és na, akkor lehet innen visszamenni, és tudom tájékoztatni a kerületet, kérek erősítést.
De gyorsan jöttek. Ha most egyedül elébük megyek, akkor ha nem állítom meg őket, úgy mennek át, mint az iramszarvas.
A parancsnoki munkák sorrendjében – amit már a kiképzésen meg a főiskolán elsőre megtanítanak, hogy amikor a parancsnok számvetést készít a kapott feladatról – az első pont, hogy megértse, hogy mi az elöljáró elgondolása arra a feladatra, tehát hogyan gondolja a főnököm, hogy én hogyan fogom megoldani. Na most amikor ezen spekuláltam még odahaza, azért az kiviláglott, hogy olyan nagy kardcsörtetés nincsen, hogy nem lóval meg karddal várjuk őket, viszont olyan sincs, hogy itt bárki is mehetne.
Tudniillik az ki volt hangsúlyozva, hogy itt átléptetni csak a magyar delegációt meg a bejövő osztrák vendégeket lehet. Tehát szó sem volt németről.
Akkor önt átverték?
Átvertek. Innen nem volt már mit döntenem. Egyet tudtam, hogy nagyon feszes küzdelem mellett sem tudom őket békésen feltartóztatni. Ha viszont tényleg megütközöm velük, akkor annak eszkalálódás a vége, tehát pánik. Csak egy figyelmeztető törlést lőjek a tömeg közepén, abban a pillanatban páni menekülés jön, és azért tipornak le, vagy célirányosan nekem vagy nekünk jönnek. Tehát nem fogom tudni megállítani őket, öt emberrel végképp nem. Nekem az öt emberemmel is el kellett számolnom, és azzal, hogy most Magyarország megnyitja a határt, és van ott egy alezredes, aki nekiáll lövöldözni.
De mint kiderült, nekem se jogom, se feladatom nem volt, hogy simán kiengedjem őket. Meg kellett volna akadályozni.
Keletnémetek a Páneurópai Piknik helyszínén 1989 aug. 19-én
Ezért eljárás is indult ön ellen.
Kijött a törzsfőnök, és mondta, hogy ezért te vagy a felelős, eljárást indítok ellened. Szerencse, hogy hazajött még aznap éjjel a szabadságról a kerületparancsnok. A kerületnél indított eljárást saját hatáskörben leállította.
Mondta, hogy várjunk. Hát persze hogy várjunk, mert az országos parancsnok is tanácstalan volt, az is várt a belügyminiszterre. A belügyminiszter is tanácstalan volt, várt a miniszterelnökre. Az volt a legtanácstalanabb…
Ő pedig Gorbacsovra várt. Hogy reagáltak az oroszok meg a keletnémetek? Utólag mit lehetett erről kideríteni?
Az oroszok semmit. Gorbacsov már akkor elengedte, amikor júniusban volt kint Berlinben, és tárgyalt Honeckerrel. A németek az utolsó percig harcoltak. Júliusban, augusztusban a Stasi-delegációk egymásnak adták a kilincset Budapesten. Egy ilyen delegáció elment Szombathelyre, lehozták ide, Fertőrákosra is, ami a határsértők fő mozgási iránya volt.
Ők azt akarták, hogy Magyarország ne engedje ki, hanem adja vissza nekik a keletnémeteket.
És ne tekintsen el az útlevélbe pecsételéstől, hogy el tudják számoltatni őket otthon. Nem akarták megígérni, amit mondtunk: hogy mi akkor engedjük vissza a menekülőket, ha megígérik, hogy nem fogják őket bezárni.
Mikor jött rá, hogy történelmi dolog fontos szereplője lett?
A következő évben. Akkor már Antall József volt a miniszterelnök, és augusztus 19-én az egész kormány lejött, és itt, a barlangszínházban csináltak egy hatalmas népgyűlést.
Keletnémetek a Páneurópai Piknik helyszínén 1989 aug. 19-én
A nagypolitika játékszere
A piknik után voltak még határincidensek. Egy családjával menekülő keletnémet férfi dulakodni kezdett az őket megállító határőrrel, akinek véletlenül elsült a gépfegyvere, és megölte a férfit. Ő volt a vasfüggöny utolsó áldozata. Kópházán is összecsaptak a több busszal érkező menekülők (egy német tévétársaság szervezte őket, hogy felvételeket tudjon csinálni) a határőrökkel, riasztólövések is dördültek.
Ez hogyan illett az enyhüléses politikába?
Németh Miklós az interjúiban ki is mondta, hogy a piknik után erőt kellett mutatni az NDK-sok miatt, tehát olyan jelentést írni, hogy a határőrség most már megemberelte magát, augusztus 19. kisiklás volt. Na, itt már működött az állambiztonság, mert az volt aztán a mesebeszéd, hogy az operatív szervek nem fedték fel, hogy idáig jönnek az NDK-sok, meg hogy ilyen sokan jönnek. Tehát a szerv befuccsolt 19-én. Konkrétan van információm arról is, hogy küldtek le abszolút civil embereket – akiknek korábban volt közük a rendőrséghez, határőrséghez, állambiztonsághoz – mint turistákat, és ők este leadták a jelentést, hogy minden rendben megtörtént. Ennyit az állambiztonságról. Tudtak azok mindent, a szervezők fele is be volt hozzájuk kötve.
A piknik e szerint egy kormányzati teszt volt arra, hogy mit szól a szovjet vezetés, ha kiengednék a határon a keletnémet menekülteket, amit egy ideje már meg akart lépni a kormány. Nemcsak humanitárius okokból, hanem jelentős német kölcsönökre is számíthatott a csődközelben lévő magyar állam. Miután nem jött érdemi válasz a tesztre, szeptember 11-én megszületett a kormánydöntés a keletnémetek kiengedéséről.
A német kormány viszont tartott a helyi helyőrségek beavatkozásától – mondja Bella Árpád:
Németh Miklós is azt nyilatkozta, hogy aznap izgatottan várta a nagykövet telefonját. Rákérdeztek, hogy nem tartott-e attól, hogy a határőrség majd valamit intézkedik. Mondta, hogy Bella Árpád nem kapott konkrét feladatot, ezért az egyetlen helyes dolgot csinálta: nem csinált semmit.
Nagyon féltek az indiszkréciótól, hogy ha ez napvilágra kerül, akkor az NDK és a román kormány tiltakozni fog, mondván, a magyar kormány embercsempészkedik a állampolgáraikkal. Végül is korrekt volt Horváth István belügyminiszter. Kiadta kommentár nélkül a rendőrségnek a politikusi utasítást, hogy nehogy telerakják az utat géppuskafészkekkel. Nálunk egy kilométeren belül nem lehetett egyenruhás, ők nem rakhattak ki puskafészkeket. Nagyon jól tudta, hogy a katona fehéret vagy feketét, igent vagy nemet ismer. Az nem működik, hogy esetleg meg talán. Így pedig gondolták, hogy beáldozzák a lenti állományt.
Your browser doesn’t support HTML5
Bella Árpád: „Szó sem volt a németek átengedéséről”
Ehhez kapcsolódóan: Rúdugrással, létrával, sportrepülővel is próbálkoztak a határsértők – harmincöt éve bontották el a vasfüggönyt