Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Amikor legutóbb lőttek a szomszédban: a délszláv háború hagyatéka


Rózsafüzérek a Vukovár melletti Ovčara tömegsírnál 2014. február 28-án
Rózsafüzérek a Vukovár melletti Ovčara tömegsírnál 2014. február 28-án

Az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – nálunk kerestek menedéket. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúnak háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat.

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai baloldali rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek irányította ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerbek többsége támogatta.

Az első lövések után elindultak a menekültek

A megszállásra jó indoknak tűnt, hogy a horvátországi szerb kisebbséget a horvát nacionalisták több helyen is igyekeztek elüldözni lakóhelyükről, legalább is a belgrádi politikusok szerint. A jugoszláv néphadsereg az ő védelmükre hivatkozva erősítette meg jelenlétét a horvát–szerb határon, és rendszeresen átlőttek a horvát területekre.

Az elkerülhetetlennek látszó háború elől menekülve augusztus 2-án éjszaka hétszáz horvát állampolgár lépett be Magyarországra az udvari határátkelőhelyen. Egész családok jöttek, ki autóval, ki gyalogosan, és volt olyan idős ember, aki a kezébe kötött infúzióval kért bebocsátást. Akkortól naponta százával érkeztek menekültek déli szomszédunktól. Odaát mindennapossá váltak a lövöldözések, a jugoszláv harci repülőgépek a horvát területek felett gyakorlatoztak, gyakran „átcsúsztak” a magyar légtérbe, és innen lőtték a horvát területeket. A feszültséget fokozta, hogy egy szerb mesterlövész lelőtte Eszék rendőrkapitányát.

Augusztus 23-tól a szerb nacionalistákból verbuvált félkatonai egységek – a jugoszláv hadsereg fedezete mellett – megszállták a Drávaszöget, a Szerémséget, valamint Horvátország Boszniával határos déli területeit, és mintegy 17 ezer négyzetkilométeren létrehozták a Krajinai Szerb Köztársaságot. A nyugati világ nem ismerte el az államot, és távozásra szólították fel a megszállókat, ám nem mozdultak. Kezükre játszott, hogy azokban a hetekben zajlott a Gorbacsov elleni puccs, majd Jelcin hatalomra jutása, a balti államok elszakadása a Szovjetuniótól és a szovjet állam szétesése. Ezek az események elvonták a nagyhatalmak figyelmét a délszláv konfliktusról.

Felszerelés, kiképzés nélkül

Így a Szerbia ellen hadakozó Horvátország egy ideig csak magára számíthatott. Tegyük hozzá, hogy az országnak júniusban még nem volt ütőképes hadserege. Bár a regurális hadsereg verbuválása-szervezése rohamléptekkel folyt, ám Horvátországnak még hónapokig nem voltak harci repülői, páncélosai, nehéztüzérsége, így gyakran katonai múlt nélküli, gyengén felfegyverzett önkéntesek vették fel a harcot a megszállókkal. A félig magyarok lakta, 1300 lelkes Szentlászló község alapvetően helybéli férfiakból toborzott egysége 152 napig állt ellen a jugoszláv hadsereg által támogatott szerb paramilitáris osztagok támadásának. A védők közül negyvennyolcan vesztették életüket, tizennyolcan pedig eltűntek a harcokban és a szerbek bevonulása után.

A legnagyobb csata Vukovárért folyt. A 44 ezer lelkes, jómódú, multikulturális városban a lakosok fele horvát, harmada szerb volt. A két etnikum között 1991 tavaszától tudatosan feszültséget keltettek a szerb és horvát politikusok, s májustól már rendszeresen lőtték egymást a horvát és a szerb félkatonai egységek. A harcokban részt nem vevő helybélieket is gyilkoltak származásuk miatt. A város lakóinak többsége nyáron elmenekült, az ott maradt civilek a pincékbe húzódva, több héten át éhezve élték túl a város augusztusban kezdődő szerb ostromát.

Az óriási létszám- és technikai fölényben lévő jugoszláv hadsereg totálisan rommá lőtte és 87 nap után novemberben bevette a szerémségi várost. A szerbek 1100 halottat gyászoltak, a horvátok kétezret (más adatok szerint hét és fél ezret), s a történethez tartozik, hogy a szerb oldalon harcoltak és estek el horvátok, a horvát oldalon pedig szerbek, ahogy magyarok is haltak meg a front mindkét oldalán. Az egyébként nemegyszer előfordult a délszláv háborúban , hogy a szerb–horvát vegyes házasságban született fiútestvérek – attól függően, melyik nációhoz sorolták magukat – ellentétes oldalon harcoltak.

Tízezrek menekültek el

A szerbek által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett hazánkba. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede horvát gyökerű volt, rokoni, ismeretségi kapcsolatban álltak az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a kásádiakat, hisz sokan másfél-két évig itt rekedtek. Kásád polgármestere, az 57 éves Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

Légtérsértés Magyarország felett

A Magyarországot érő legsúlyosabb atrocitás az volt, amikor 1991. október 27-én este egy, a magyar légtérbe berepülő MIG–21-es vadászgép kazettás bombát dobott Barcsra. Az országhatártól hét-nyolcszáz méterre, a somogyi város nyugati peremén becsapódó bombák egy főképp romák lakta kertvárosias negyedben és a szántóföldön szóródtak szét, mintegy 600x200 méteres területen. 122 bomba felrobbant, 14 viszont nem, ezeket a tűzszerészek ártalmatlanították.

A robbanások detonációja tucatnyi ház ablakát törte be, s a gyilkos repeszhatással bíró, két és fél kilós bombák közül kettő eltalált két házat, mindkettő áttörte a tetőt, a mennyezetet, az aljzatbetont, és fél méter mély lyukat vágott a földbe. Senki sem sérült meg, ez azonban csakis a szerencsének köszönhető, hisz az egyik bomba a család gyermekének rácsos ágyától harminc centire fúródott bele a ház padlózatába. A család vacsorázott, így az a kisgyerek, aki amúgy a nap nagy részét a kiságyban töltötte, épp a konyhában volt. Jugoszlávia sosem vállalta a felelősséget az esetért, még azt is tagadták, hogy abban az időben bármely gépük a levegőben lett volna. A magyar kormány szándékos szerb szabotázsakciónak vélte az esetet. Véletlen már csak azért sem lehetett a támadás, mert a pilóta láthatta, hogy Magyarország felett jár, mivel nálunk égtek a fények, míg a horvát oldal a légitámadások miatt el volt sötétítve. A szerbek szándéka – vélhetően – az volt, hogy elvegyék a kedvet a horvátok támogatásától.

Amikor Magyarország nem csak kiállt, segített is

Ezt a célt azonban nem érhették el. Magyarország politikailag és fegyverekkel is támogatta a horvátok harcát, és igyekezett ereje szerint fogadni és ellátni a menekülteket. Utóbbiak többségükben horvátok és magyarok voltak, ám befogadtuk a szerbeket is, akik főképp a besorozástól és a harcoktól félve kértek menedéket. Nyár vége óta valamennyi baranyai városban működött menekülttábor, ám ott szerbeket nemigen lehetett elhelyezni, mert a horvát migránsok – félve, hogy a szerbek valójában kémek vagy terroristák – hevesen tiltakoztak befogadásuk ellen. A módosabb horvátok – főleg, akiknek hozzátartozóik Nyugat-Európában dolgoztak – gyakran házat vagy üdülőt vettek bérbe. A harkányi üdülők megteltek horvát menekültekkel, ami jól jött a kisvárosnak, mert a harcok közelsége miatt a külföldi fürdőturizmus a töredékére esett.

A szerbek az elfoglalt terület határát elaknásították, így a határ megközelítése életveszélyessé vált. 1992 tavaszán egy állástalan alsószentmártoni asszony – a figyelmeztetések ellenére – csigát gyűjtött a határt jelző erdősávban, és aknára lépett, emiatt fél lábát elvesztette. Az erdők-mezők vadjai is gyakran felrobbantották az aknákat, a hangra a közeli falvakból sokan kiszaladtak, tartva attól, hogy valamelyik ismerősüket érte végzetes baleset. Aki a szerbek által elfoglalt területekről mégis át akart szökni, az általában előreküldött egy kutyát, és ha a négylábú átjutott a kritikus, tíz-húsz méter széles szakaszon, nyomain ő is átóvatoskodott. A túloldalról érkezők mindig arról számoltak be, hogy a megszállt területen teljes a nem szerb őslakosok kiszolgáltatottsága. Megverik, kifosztják és néha meg is ölik őket az elmenekült családok házát bitorló szerb fegyveresek.

Boszniából is megindultak az emberek

1992-től Boszniában is kitört a polgárháború, és egyre több bosnyák menekült telepedett meg Baranya megyében. Harkányban a tehetős bosnyákok üdülőt, házakat, boltokat és kocsmákat vásároltak vagy vettek bérbe, sokan irigykedő gyanakvással figyelték mindezt. Jöttek koszovói albánok is, ők az ottani szerb–albán viszály elől menekültek. Ha a muszlim menekültek imádkozni akartak, akkor Malkocs bég XVI. században emelt – amúgy múzeumként szolgáló – siklósi dzsámijában tehették meg.

1995 nyarán a horvát hadsereg a Vihar hadművelettel kiszorította Krajina egy részéről a szerb félkatonai csapatokat (akik akkor már nem kaptak védelmet a jugoszláv hadseregtől). Horvátország az ENSZ csapatainak felügyeletével 1998-ra kapta vissza a szerbek által megszállt területeket. Ezt követően a szerbeknek kellett atrocitásokat elszenvedniük a horvát félkatonai alakulatoktól, ezért többségük elmenekült. Az ezredfordulóra Boszniában is befejeződtek a harcok és Koszovó is függetlenné vált. Feltárták az etnikai tisztogatásról tanúskodó tömegsírokat, így a srebrenicait, ahol 8700 bosnyákot, főleg férfit és fiút végeztek ki. Nemzetközi bíróság elé állítottak több, népirtással vádolt nacionalista politikust és katonát, volt, akit örökre bezártak, mint Mladićot és Karadžićsot, s volt, aki megúszta, mint Gotovina.

A háború hagyatéka

Hogy hány áldozata volt a háborúnak, azt pontosan talán sosem tudjuk meg. Hozzávetőleg háromszázezren vesztették életüket, s köztük lényegesen több volt a civil, mint a katona. Hozzávetőleg egymillió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét örökre.

A horvátországi magyarságot megroppantotta a délszláv háború. 1991-ben még 22 ezren vallották magukat magyarnak Horvátországban, a 2011-es népszámlálás szerint viszont már csak 14 ezren. Friss adatok nincsenek, a horvátországi magyarok azonban biztosak abban, hogy azóta legalább ezerrel kevesebben maradtak, mivel sokan Magyarországra vagy – jól fizető munkát keresve – Nyugat-Európába települtek.

A drávaszögi magyar falvak lakóinak kollektív emlékezetében örök nyomot hagyott a háború és a négyéves szerb megszállás. Ha beszélünk az ott élőkkel, előbb-utóbb ilyen történetfoszlányok szakadnak fel:

„Bacsa Ernőt és Balog Józsefet 1991 szeptemberében a szerbek feltuszkolták egy buszra, és azóta egyiküket se láttuk, József 34, az Ernő 47 éves volt” – mondják a sepseiek.

A kórógyiak is sok rémtörténetet őriznek, íme az egyik: „Az Eszti férje, a Józsi fenn silbakolt a templomtoronyban. A szerbek ágyúval belelőttek a toronyba, és az óra elszabadult sétálója eltalálta a Józsit. Két darabba vágta szegényt, két darabban is hozták le onnan…”

Kopácson meg ezt halljuk: „Tóth Sándornak bajonettel vágták el a torkát, Péteri Julianna éjjel nem engedte be az egyik szerbet a házába, erre belelőttek egy sorozatot az ajtajába, akkor kapott halálos találatot. Dékány Ferenccel pecázás közben végeztek. A hóna alján volt a seb, nyilván megadta magát, magasban volt a keze, akkor lőtték meg.”

  • 16x9 Image

    Ungár Tamás

    Ungár Tamás a Szabad Európa pécsi tudósítója. Újságírópályáját a Békés Megyei Népújságnál kezdte 1983-ban, majd a Népszabadság Pécsett élő, dél-dunántúli munkatársa volt 1988-tól 2016-ig, a lap bezárásáig. Azóta nyugdíjas szabadúszóként független lapoknak dolgozik.

XS
SM
MD
LG