Fodor Barbara tíz éve költözött New Yorkba. A fiatal, kétgyermekes anyuka élete nem volt sétagalopp sem idehaza, sem odakint, de végül családot alapított, és január óta olyan embereknek segít, akik évek óta nem takarítottak a lakásukban a depressziójuk miatt. Barbara az extrém koszos lakásokat szereti, azt mondja, azért, mert ott tud igazán nagy dolgokat elérni. Szerinte sokan félnek a változástól, attól, hogy rend lesz a lakásukban, mert már megszokták az átláthatatlan koszt és káoszt és rendetlenséget. Január óta minden héten egyszer a betegséggel küzdők extrém koszos lakását takarítja ki ingyen.
Tíz éve költöztél el Magyarországról New Yorkba. Nem egyedül mentél, hanem a barátoddal. Kalandnak indult, szerencsepróbálásnak, vagy végleges döntésnek?
Úgy éreztük, hogy Magyarországon nem tudunk annyit keresni, hogy később tudjunk belőle venni egy lakást vagy egy házat. Az volt a cél, hogy kijövünk ide, Amerikába, összeszedjük magunkat anyagilag, összeszedünk egy házravalót, aztán hazaköltözünk és új életet kezdünk otthon. Ez volt a terv. Az én akkori páromnak az anyukája már itt volt, itt élt New Yorkban. Mondta, hogy segít munkát találni, ezért is esett a választásunk Amerikára, mert itt volt segítség.
Hogyan építetted fel egyik napról a másikra az életed New Yorkban? Mit csináltál?
Azt tudni kell, hogy amikor kijönnek az olyan magyarok, mint például én is, akkor takarítással kezdünk. Elmegyünk ortodox zsidó házakhoz takarítani, ez nem szégyen, nem titok, és ott kezdünk el tízdolláros órabérért dolgozni. A férfiak pedig általában segédmunkásként kezdik az itteni életüket. Ez egy bejáratott út, valahol el kell kezdeni.
Hogy alakult a kapcsolatod a barátoddal? Ha jól tudom, akkor zátonyra futott, miért?
Azzal a fiúval, akivel kijöttem Amerikába, öt évig voltam együtt, és valóban nem alakult túl jól. Előtte is volt egy párkapcsolatom, abban volt fizikai bántalmazás is… A legutóbbiban nem, csak lelki, ami eléggé tönkre is tett. 20-21 éves voltam, amikor összejöttünk, de már a kapcsolatunk első évében átestem a depresszión elég súlyosan. Megpróbáltam megölni magam, bevettem egy csomó gyógyszert, annyira mélyen voltam lelkileg. De aztán kijöttünk együtt ide, Amerikába, az új élethelyzet rendbe rakott, és egy év után szakítottam vele. Ő alkoholfüggő volt, azt gondoltam, hogy adok neki még egy utolsó esélyt, hátha itt megváltozik. Aztán nem így történt, én meg nem akartam vesztegetni tovább az időmet, bármennyire is keményen hangzik.
Milyen volt depressziósnak lenni?
Rossz. Állandóan agyaltam, nem tudtam aludni, enni. Betegesen féltékeny voltam, ezért alakult ki nálam ez a betegség. De nem mondom, hogy nem volt rá okom. A pasim állandóan forgolódott a nők után, akkor 21 éves voltam, ő meg tízzel idősebb. Kiöltöztem, csinibe vágtam magam, dekoratív lány voltam, titkolni kellett a kapcsolatunkat. Közben meg más nőket nézegetett, emiatt kerültem nagyon mélyre és lettem depressziós. Flörtölgetni kezdett egy lánnyal, és akkor csúszott ki a lábam alól a talaj. Gyártottam a fejemben a képkockákat arról, hogy már együtt vannak. Ilyen a depresszió. Nem volt öröm az életemben, és ezt mindenki észrevette.
Hogy jöttél ki ebből a betegségből?
Először jó lány lévén elmentem egy pszichiáterhez, hogy majd megoldja a gondjaimat. De az igazság az, hogy azt magadnak kell megoldani. A pszichiáter meghallgat, bólogat, gyógyszert ad, és elkér tízezer forintot. Szedtem a gyógyszert körülbelül fél évig, egy évig. Meghíztam tőle. Azt gondoltam, hogy 21 évesen antidepresszánst és nyugtatót kell szedjek? Ne már. 21 éves koromra már olyan súlyos dolgokon voltam túl az életemben a gyerekkorom miatt, hogy azt mondtam: egy pasi miatt én ezt nem csinálom magammal. De jött egy hullámvölgy újra, és az összes gyógyszert beszedtem egyszerre, amit otthon felhalmoztam. Azt mondtam, hogy vagy elalszom, vagy valami más történik velem, de valami történjen, mert nem akarom ezt tovább csinálni.
És mi történt?
Négy napig nagyon rosszul voltam, emlékezetkiesésem volt. Utána szakítottunk fél évre a barátommal, és magamtól letettem a gyógyszereket. Durva elvonási tüneteim voltak, de azon is túltettem magam. Onnantól kezdve soha a büdös életben nyugtatóhoz nem nyúltam. De azt mondom, hogy nem is ez volt a legrosszabb depressziós korszakom, hanem az, amikor először anya lettem. Itt voltam egész nap egyedül egy csecsemővel, és akkor nagyon sokat sírt a baba. Akkor találtam meg az összefüggést aközött, hogy mennyire hatással van ránk a környezetünk, az otthonunk, a kupi és a rendetlenség. Az én életemben ez volt a durvábbik, a szülés utáni depresszió.
Végül szakítottál azzal, akivel New Yorkba mentél. Hol és hogyan találkoztál a férjeddel, aki szintén magyar?
A másik dolog, ami szokás a magyaroknál, hogy szobát bérelnek. Azon a helyen, ahol mi éltünk az akkori párommal, élt egy másik pár, akik szintén magyarok voltak. A férfi már akkor kiszúrt magának, de én őt egyáltalán nem, tök semleges volt számomra. Amikor az ő és az én kapcsolatom is tönkrement, és elkezdett nekem udvarolni, akkor figyeltem fel rá. Sármos volt, és olyan jó poénjai voltak. Így jöttünk össze, és nyomjuk együtt most már nyolc éve két gyerekkel.
A takarítást a gyereknevelés mellett sem hagytad abba, mondhatnánk úgy: januárban újrakezdted, de ingyen. Depresszióban szenvedő embereknek segítesz rendberakni a sokszor brutálisan koszos és rendetlen lakását. Honnan jött az ötlet, és miért?
Ez az egész a YouTube-ról jött: imádom nézni a felgyorsított takarítós videókat. Nekem ez annyira tetszett, hogy azt gondoltam, én is szeretnék ilyesmit csinálni, amivel embereket tudok motiválni, de én nem szeretem ezeket a műtakarításokat, ahol a semmi port törölgetjük a polcról. Ez engem kikészít, én nagyobb dolgokat szeretnék véghezvinni. Olyan embereknek vagy olyan családoknak szeretnék segíteni, akik úgy el vannak veszve, mint ahogy én el voltam. Szeretném megmutatni, hogy ilyen nagy rendetlenséget is rendbe lehet hozni, mert a környezet nagyban befolyásolja a depressziót.
Hogy találod meg ezeket az embereket?
Januárban posztoltam egy ingyenes dolgokat kínáló csoportban, hogy ez és ez vagyok, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha segítenék valakinél ingyen kitakarítani. Aztán jöttek az üzenetek, és azóta is tart az egész.
Fellelkesülnek, felveszik veled a kapcsolatot, elkezdtek beszélgetni. Sokan mondják vissza? Ha igen, akkor miért?
Nagyon sokan jelentkeznek, nagyon sokan írnak, és sokan szokták visszamondani. Minden esetben kérek képet a jelenlegi állapotról. Muszáj látnom a lakást, addig nem tudok se igent, se nemet mondani, amíg nem látom, hogy mivel kell megküzdenem. Van, aki már itt elvérzik, és soha nem küld képet. Nem erőltetem, neki kell készen állnia erre. Van olyan, aki elküldi a képet, megbeszéljük a hétvégét, hogy megyek, aztán péntek este lemondja az egészet. Olyankor tudom, hogy ő sem áll még készen erre.
Mitől félnek? Attól, hogy odamész, vagy attól, hogy rend lesz?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Pár héttel azelőttig nem találkoztam ezzel a fogalommal, hogy valaki attól fél, hogy rend lesz. Aztán elmentem egy ADHD-s nőhöz. Mindig, amikor odamegyek, mosolygok, kedves vagyok. Láttam az aggodalmat az arcán, ami már nem újdonság, mindig így nyitnak ajtót. Mondtam neki, hogy nyugi, nem harapok, minden szuper lesz, megismerjük egymást pár óra alatt, és akkor jobban fogod magad érezni. Eltelt egy pár óra, és kérdeztem tőle, hogy még mindig ideges-e. Igen. Mondta, hogy azért, mert már megszokta, hogy átlép a dolgokon. Az a változás, hogy rend lesz a lakásban, megijeszti, megrémiszti. Úgyhogy ez nagyon érdekes, mert azzal még nem találkoztam eddig. De igen, mondta, hogy ő már egész egyszerűen megszokta ezt, és nem tudja elképzelni, hogy fog kinézni a szoba.
Gyakran találkozol gyűjtögetőkkel?
Igen, sokszor. Ezeknek az embereknek a lakását úgy kell elképzelni, hogy biztos, hogy mindenhol doboz és zsák lesz. Az egész lakásban a padlótól a plafonig, amelyekben tényleg minden van. Ez a meló egy kicsit nehezebb. Van olyan, hogy megyek egy konyhába vagy egy fürdőbe, és tele van minden pakolva, ráadásul még az a fajta kosz is van, amit én igazán szeretek. Úgyhogy úgy kell elképzelni, tele van akár üres üvegekkel, üres dobozokkal, mindenfele zacskó, mindenfele ruha, amerre a szem ellát. De az még a jobbik eset, ha be van zsákolva.
Mi a jobb neked, ha otthon van a lakástulajdonos, vagy ha nincs? Megbeszélitek, hogy mit dobhatsz ki és mit nem?
Amikor kijöttem, fizetésért dolgoztam takarítónőként. Ott mindig úgy működött, hogy a tulajok kirakták a pénzt az asztalra, és elmentek, és tiszta lakásra értek haza. Hát itt nem így van, ami nekem elég fura volt. Ők minden esetben ott vannak velem; lehet, hogy átmegy egy másik szobába, hagy engem dolgozni és videózni, de ott vannak velem a lakásban. Most már rutinosabb vagyok én is, jobban kezelem ezt az egészet, és már a képek alapján megmondom nekik, felkészítem őket arra, hogy ha odamegyek, akkor a dolgok kilencven százalékát kidobom. Keménynek kell lennem. Amikor ott vagyok, akkor már nem éri meglepetésként, hogy azt mondom, hogy kezdjük el kiválogatni a felhalmozott dolgokat. Elkezdjük együtt szortírozni a ruhákat, játékokat, dolgokat, hogy mi az, ami neki nem kell. Volt már olyan, ahol kidobtam egy, a koszból kivett füldugót, aztán kereste rajtam a gazdája. Én már porszemet sem dobok ki a tudtuk nélkül. Ami mindenhol van, az a ruha. Meg ötödik sampon meg hatodik zokni. Millió zoknijuk van, de biztos, hogy van még öt csomag új zokni valahol, mert nem találják meg a párját.
Meglepődnek, amikor látják a végeredményt?
Az az igazság, hogy azért be-benézegetnek hozzám, szóval látják a folyamatot. Eddig még nem tudtam senkit annyira meglepni, pedig ez az igazi vágyam. De azért meg szoktak lepődni, és azt mondják, újra szobakinézete van vagy konyhakinézete van a helyiségnek. Épp a hétvégén volt az első olyan, hogy négy kisgyerek lakott egy olyan szobában, ahol iszonyat kupi volt. Látták a folyamatot, de igazán csak a végén látták, amikor fel volt mosva, ki volt takarítva. Egyből mindenki leült a saját kis ágyára, és csendesen mosolyogtak szégyenlősen. Az az öröm az arcukon, hogy van egy szép szobájuk, ez volt az eddigi legeslegszebb élmény ebben a munkában.
Kéz a kézben jár a depresszióval a kupi, vagy ez azért ritka?
Nem jár kéz a kézben egyébként. Az esetek kilencven százalékában a depressziós elhanyagolja a környezetét, viszont a tíz százalékuk meg a takarításban éli ki a depresszióját. A depresszió megöl belül. Nincs motivációd, nincs inspirációd, nincs életkedved. Azt gondolod, hogy majd holnap elpakolom. Majd holnap lesz egy jobb napom, de aztán nem pakolod el. Amikor nincs kezelve a depresszió, vagy a személy nem annyira erős mentálisan, lelkileg, hogy felálljon saját magáért, akkor a kupi csak még jobban rátelepszik az életére.
Mennyire nyílnak meg neked, amikor náluk takarítasz? Mi a jellemző?
Meg szoktak nyílni. Amikor ott vagyok, kérdezgetem őket. Valaki vagy magától válaszol, valaki pedig inkább bezárul, és tényleg csak azt várja, hogy rend legyen, és ennyi. Szóval van ilyenből is, olyanból is.
Miért csak heti egy alkalommal csinálod ezt? Van távlati terv arra, hogy mit akarsz ebből kihozni?
Mindig csak szobákról, helyiségekről beszélünk egyelőre, amit kitakarítok. Ez azért van, mert most még csak hétvégén csinálom, egyetlen nagyot. A férjem ilyenkor tud segíteni. De szeretném hétfőtől péntekig csinálni majd a jövőben, öt nap alatt meg tudok csinálni egy komplett lakást. A tervem az, hogy több emberrel együtt szeretnék dolgozni, legyen szó itt egy alapítványról, egy cégről, bármiről. De most még teljesen egyedül vagyok. Aztán később majd, remélem, csatlakoznak hozzám mások is.
