Immár hajszál híján fél éve tart a háború, sokaknak már nem is lenne hova hazatérniük, mások pedig az ukrán ellenőrzés alatt álló területeken sem éreznék magukat biztonságban.
A 36 éves Tajszija Mokrozub az invázió február 24-i megindítását követően nem sokkal, március 8-án hagyta el a megtámadott országot. Akkor hat hónapos fiával a szomszédos Lengyelországba távozott, hátrahagyva férjét, abban bízva, hogy májusban már hazatérhet.
A harcok azonban nem csillapodtak, jelenleg is összecsapások zajlanak szülővárosuk, Zaporizzsja közelében, több csapás is érte az ottani atomerőművet, így ez egyelőre nem lehetséges. A nő most abban reménykedik, hogy télre már véget ér a fegyveres konfliktus, méghozzá Ukrajna győzelmével – írta beszámolójában az AP amerikai hírügynökség.
Sok menekült kénytelen volt belátni, hogy nem fog egyhamar hazatérni, már amennyiben megvan még egyáltalán az otthona. Ráadásul a frontvonaltól távol is gyakoriak az orosz rakétatámadások, így a legtöbben az ukrán hadsereg által ellenőrzött területeken sem éreznék magukat biztonságban. Ezért mindössze annyit tudnak tenni, hogy várják a háború végét és vágyakoznak az otthonuk után.
Az új tanév kezdete is közeleg, számos gyereket a szülei vonakodva íratott be az iskolába külföldön, hogy ne maradjon le a tanulmányaiban, míg másoknak képzettségüknek nem megfelelő munkát kellett elvállalniuk. A menekültek nagy többsége nő, sok esetben kisgyerekkel, ők nem tudnak dolgozni.
„Úgy tűnik, hogy az idő megállt, nem pusztán számomra, hanem az összes ukrán számára. Egyfajta bizonytalanságban élünk” – fogalmazott Mokrozub.
Európa a második világháború óta nem tapasztalt léptékű menekültválsággal nézett szembe tavasszal. Az ENSZ menekültügyi ügynöksége arról számolt be, hogy a lakosság mintegy harmada elmenekült a lakóhelyéről, több mint 6,6 millióan külföldre távoztak, nagyjából ugyanennyien pedig az országon belül költöztek el a harcok miatt.
Az előbbi csoporthoz tartozó embereket a kontinensen politikai felzúdulás nélkül fogadták be, nem úgy, mint a Közel-Keletről vagy Afrikából érkezőket az elmúlt években.
A legtöbben Lengyelországban kerestek menedéket, becslések szerint körülbelül másfél millió ember. Számuk Németországban is meghaladta a kilencszázezret, viszont azt nem tudni pontosan, hogy közülük hányan tartózkodnak még az országban.
Egyedül Varsóban 180 ezer ukrán menekült él, ez a lakosság tíz százalékát teszi ki. Helyszíni tudósítások szerint gyakran hallani ukrán vagy orosz szót az utcán és az üzletekben, az újonnan érkezők szinte minden fennakadás nélkül beilleszkedtek.
Sokak számára a szláv nyelv és kultúra ismerősnek és megnyugtatónak számít, Lengyelország Ukrajnához való közelsége pedig lehetővé teszi a rövid hazalátogatást.
„Nem akartunk messzebbre menni – jelentette ki a 42 éves Galina Inyutina, aki Dnyipróból érkezett Varsóba. – Anyu, ha messzebbre megyünk, akkor több idő lesz hazajutni” – idézte fel 11 éves fia szavait.
A bevándorlóáradat tovább súlyosbította a lakhatási válságot a lengyel fővárosban, ahol az elmúlt évben harminc százalékkal emelkedtek a bérleti díjak, de hasonló jelenség figyelhető meg más városokban is, ahova sok menekült érkezett.
A háború kezdeti időszakában lengyel családok százezrei fogadtak be átmenetileg az otthonukba ukránokat, sok esetben teljesen idegeneket, így nem volt szükség menekülttáborok felállítására – húzta alá Okszana Pesztrikova, a varsói Ukrán Ház konzultációs központjának vezetője.
A rövidre tervezett tartózkodás azonban jócskán elhúzódott, így egyesek azzal hívják most fel őket, hogy segítsenek elmondani vendégeiknek ukránul, hogy ideje távozniuk. „A vendégszeretet gyengül. Megértjük, számítottunk is erre” – mutatott rá.
Több vállalat is úgy döntött, hogy beszáll a segítségnyújtásba. A Siemens elektronikai cég például közel 160 embert szállásol és lát el átalakított lengyelországi irodaközpontjában.
Köztük van az 52 éves, zaporizzsjai Ljudmila Fedotova is, akit elmondása szerint rémülettel tölt el, ami a hazájában történik, ugyanakkor örül, hogy tető van a feje felett és van mit ennie.
Bár az újonnan érkezők számára nehézséget jelent a lakhatás megoldása, munkahely bőven van az utóbbi években is gyorsan bővülő gazdasággal rendelkező országban. Az állás- és lakáskeresésben a már az inváziót megelőzően Lengyelországba költözött ukránok is segítik honfitársaikat.
Oleh Jarovji hat évvel ezelőtt települt át, és feleségével létrehoztak egy kávézóláncot. Több dolgozójuk hazatért harcolni, de gyorsan talált a helyükre újonnan érkezőket. „Minden második úgy tervezi, hogy haza fog menni, ezért meg sem próbálnak megtanulni lengyelül. Csak egy egyszerű munkát akarnak bármiféle kihívás nélkül” – mondta.
Egyikük, a 46 éves Tatyana Bilusz rövid távú lakáskiadással foglalkozott Vinnicijában, mielőtt február 26-án külföldre menekült Varsóban élő lányához. Hiányzott neki a férje, ezért később hazament, de csak két hétig volt ott, ugyanis nem bírta a bombázásokkal és légiriadókkal járó stresszt.
Marina Galla informatikatanár volt Mariupolban, március vége óta 13 éves gyerekével a németországi Schwerinben él, ahol nyugalmat találtak a heves ostrom és a hosszú menekülés után. Hatalmas könnyebbséget jelent számára, hogy itt nincsenek holttestek az utcán, és nem kell olvadt havat inniuk, ugyanakkor fájó szívvel gondol hátrahagyott rokonaira.
Táskájában Mariupolból való távozása óta ott van egy kézzel írott papírlap anyja, apja és nagyanyja telefonszámával és címével. Eredetileg a cetlit halála esetére írta, de még most sem hajlandó nélküle kimenni az utcára.
Fia eleinte sokat csetelt otthoni barátaival, azonban mostanra egyre kevesebbet, ahogy már azt sem kérdezgeti, hogy mikor mehetnek haza. „Talán megértette, hogy nem fogunk tudni visszatérni” – vélekedett Galla.
