Egyre több végtagsérülést szenvedő gyerekre számítanak a kórházakban, főleg fizioterápiás és alapvető egészségügyi eszközökre van szükség. Bucsában már újranyílt az iskola, amelynek pincéjében kínzókamra működött. Magyarországon tombol a „háborús infláció”, Ukrajnában viszont a lövészárkoktól pár tíz kilométerre is kétszáz forint körül adják a kenyér kilóját. Tóth Ákost, az Age of Hope nemrég Ukrajnában járt vezetőjét kérdeztük, aki azért ment ki, hogy feltérképezze, milyen segítséget tudnának nyújtani kint bajba jutott vagy nehéz sorsú gyerekeknek, elsősorban egészségügyi intézményeken keresztül.
Hogyan ment ki?
Kijevbe utaztam Budapestről közvetlenül, vonattal. Egy 24 órás vonatút volt, úgyhogy letöltöttem az egész Netflixet kétszer előre, mert nem volt még kinti telefonkártyám. Nagyon monoton egy idő után a vonatozás, főleg ha sötét van. Pár nappal az invázió kezdetének első évfordulóján érkeztem meg.
Mi volt a pontos célja az utazásnak?
Előző évben a Magyarországra érkező ukrajnai menekülteknek segítettünk. Rengeteg tartós élelmiszert, tisztálkodószereket, tisztasági eszközöket, iskolai eszközöket adtunk át. Ami nagyobb tétel volt, az az ellátó intézmények felszerelése.
A katasztrófavédelem ugyan jól kijelölt pár helyet, de nem volt meg az az infrastruktúra, ami akár kisgyerekes egyedülálló anyukáknak szükséges lenne. Nem volt pelenka, kis kád, mikró, mosógép. Ezekből vettünk többet.
Összesen 22 millió forint, ami átment az alapítványi számlán. Ebben benne van a magyarországi és a kárpátaljai segítség is. Ezenkívül amihez még közünk volt telefontól telefonig, szervezésben, összeköttetésben, áruk felajánlásában, azt csak megsaccolni tudom, de biztos kitettek vagy nyolcvanmillió forintot. Vittünk még egy több mint tíztonnás szállítmányt Kárpátaljára, Nevetlenfalu környékére. Itt a megnövekedett belső migrációs nyomás enyhítésére kért segítséget az önkormányzat. Ezenkívül szerveztünk egy egyhetes tábort is a menekült gyerekek részére Sopronban nyáron.
Hogy jött az ötlet, hogy Belső-Ukrajnában is megpróbálnak segíteni?
A kifelé irányuló célzott adományszállítás egyre nehezebb lett, rengeteg dokumentációval. Ezért gondoltam, hogy sokkal hasznosabb lenne felmérni az igényeket, mint megindulni egy tele teherautóval. Megbízható partnerszervezeteket akartam találni Ukrajnában, hiszen itthon is így dolgozunk vidéken, hiteles, megbízható, helyi emberekkel.
Így jött képbe Skirjak Krisztián, egy magyar srác, aki Bucsában élt, ahol a tömegmészárlások folytak nagyjából pont egy évvel ezelőtt. Ez a jól szituált kertváros Kijevtől nyugatra fekszik, nagyjából úgy tudnám leírni a viszonylatot, hogy Budapest–Budaörs távolságra van. A várost rendesen szétlőtték, a találatokból látszott, hogy a házak oldalában keresett fedezékekből lőttek az orosz tankok. Az viszont már akkor jól látható volt, hogy akár a kormányzat, akár a helyiek vagy ki tudja, kiknek az erőfeszítéséből, de gőzerővel zajlik a helyreállítás.
Sok helyen hagytak „ajándékokat” az orosz katonák: rejtett gránátcsapdákat például a hűtőbe vagy máshova elrejtve. Ez egyértelműen a lakosság ellen irányuló megtorlás volt. Ezért minden egyes lakást tűzszerészeknek kellett átvizsgálniuk, mielőtt kezdhettek vele a lakók valamit.
A bucsai 3-as számú általános iskola viszont nagyon rossz állapotban volt, amikor ott jártam. A helyiek szerint az iskola, illetve a hozzá tartozó nyári tábor pincéjében működött a kínzókamra. Első körben az ottani számítógépszobát fogjuk felszerelni adományokból, mert az oroszok az összes gépet összetörték. Harminc asztali számítógépet szereztünk be ehhez céges segítséggel, amit április elején tervezünk kivinni. Ez egy közvetlen segítség, de ezenkívül kapcsolatban vagyunk az iskola igazgatójával, és szondázzuk majd az igényeket, hogy mire lehet még szükség. Valószínűleg iskolaszerekre lesz igény rendesen. Már vásároltunk is belőle háromszázezer forint értékben. Rehabilitációs eszközökre is összegyűlt már hárommillió forint, ehhez a Budapest Bike Maffia és mi is hozzáteszünk még egy-egy milliót.
A fővárostól távolabbi, a jelenlegi frontvonalhoz azonban jóval közelebbi területekre is eljutott. Ott milyen állapotok uralkodnak?
Krisztián kapcsolatain keresztül jutottunk el Odesszába, délre. A tengerparti panelból, ahol laktam, egyenesen szembenéztem az orosz flottával. Na jó, több tíz kilométerre vannak a parttól, de azért jól hangzott.
Durva kettősség van a városban, egymás mellett áll meg a piros lámpánál a több tízmilliós luxusautó és az ezeréves Lada. Csodálatos lakóparkok vannak, tőlük nem messze meg igazi, szürke, kelet-európai panelrengeteg és ipartelepek. A mélyparkolóban pedig az autók mellett felállítva a mosógép, gyereksarok és tulajdonképpen minden, amire egy tartósabb lent tartózkodás alatt szükség lehet támadás esetén. Sok helyen aggregátorral, komoly akkumulátorrendszerekkel megoldják vész esetén a világítást is.
Krisztián egyik ismerőse már 2003 óta működtet a városban egy gyerekvédelmi alapítványt, tehát meg is találtuk a partnerszervezetünket. Ennek a vezetője, Veronika vitt körbe a városban és a fronthoz még mindig elég közel fekvő Mikolajivban. Először elmentünk egy sportközpontba, ahol több mint száz belső menekült gyerek sportol. Itt felmerült az ötlet, hogy ötven focista gyereknek szervezünk egy magyarországi tábort.
Ez volt az első kapcsolódási pont, aztán meglátogattunk a két városban összesen öt gyermekkórházat (hármat Odesszában, kettőt Mikolajivban, valamint itt még egy szülészetet is) és egy gyermekotthont. Utóbbiban fekvőbeteg gyerekeket látnak el, akiket nem tudtak magukkal vinni a menekülő szülők, főleg idősebb tizenéveseket, de fiatal felnőtteket is. Ez egy baromi nehéz kérdés eleve, hogy a központi idegrendszeri sérüléssel folyamatos felügyeletre szoruló gyerekedet nem tudod se magaddal vinni, se otthon ellátni, ezért otthagyod egy ilyen intézményben. Sokan közülük palliatív (életvégi) terápiát kapó halálos beteg gyerekek. Szeretnénk itt céges partnerek bevonásával egy fizioterápiás szobát kialakítani nekik.
Meglepő volt egyébként, hogy a kórházak felszereltsége és állapota szinte jobb, mint Magyarországon, de aki ebből arra következtet, hogy akkor nincs is szükség segítségre, az téved. Elképzelni sem tudjuk azt a betegmennyiséget, ami a front mögötti intézményekre terhelődik, mert a front közvetlen közelében vagy egyáltalán nem is működnek a kórházak, vagy a sebesült katonákat látják el a frontkórházakban. Mikolajivban láttam szülészeti osztályt is, amit közvetlen találat ért. Azért elgondolkodtató, hogy vajon mi szükség volt lerombolni. Az összes ablaka kitört, statikailag is megsérült az épület.
Amiben ezen a környéken sokat tudnánk szerintem segíteni, az a fizioterápiás ellátások fejlesztése, elsősorban eszközökkel. Sok a végtagsérült gyerek a bombázások miatt például, nekik ez nagyon fontos elem a gyógyuláshoz. Kell még kötözőanyag, infúzió és pelenka is, nem csak gyerekeknek. Antidecubitus matracokat is kértek felfekvés ellen, meg kiságyakat, de nagyon nagy igény van a szülészeti osztályokon például az intenzív gyerekműtő asztalokra is felszereléssel együtt.
Terveztem, hogy szakembereket is segítek kijuttatni, hogy részt vehessenek az ellátásban, de az az érdekes, hogy az orvosok, ápolók és az egészségügyi személyzet nagy része otthon maradt, és emberfeletti erővel vesz részt az ellátás biztosításában.
Azért ezek nem olcsó eszközök, és a kiszállítás sem lesz egyszerű, gondolom.
Nemcsak az a fontos, hogy mi mit viszünk ki, hanem hogy összekössük például a kinti igényeket a hazai adományozási hajlandósággal. Itt elsősorban cégekre gondolok, akik szeretnének segíteni, de nem tudják pontosan, hogyan és kinek. Én most már nagyjából látom, hogy mire van kint igény, és melyek azok a kinti szervezetek, partnerek, akik garantálni tudják, hogy minden eljut pontosan oda, ahol szükség van rá.
Beszélt helyi egészségügyi dolgozókkal is?
Persze. A kormányzó asszisztense vezetett minket végig Mikolajivban. A kórház maga régies, kicsit retrónak tűnt magyar szemmel, viszont minden tiszta volt. Az ottani gyermekkórház igazgatója például elmesélte, hogyan láttak el száz beteg gyereket több mint egy hónapig a föld alatt. Mindezt úgy, hogy leköltözött a szülészet, a traumatológia, az összes osztály. Csak műteni jártak fel. A kórház a komolyabb támadások alatt hatvan súlyos, életveszélyes sérültet látott el. Négy embert nem tudtak megmenteni.
Elképesztő körülmények között kellett dolgozniuk, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a környék összes lakója, akik nem menekültek el, náluk találtak menedéket, idős emberek, sokszor kutyával, macskával együtt. Az egyik fiatal orvos felesége eközben mindenórás terhes volt.
Betegekkel is találkozott?
Velük természetesen nehezebb volt. Pont akkoriban került be az a két gyerek, akiknek a házát az egyik éjjel rakétatámadás érte. Az egyik 13 éves fiú valószínűleg elveszíti a látását, a testéből rengeteg szilánkot, repeszt műtöttek ki. A nagymamájuk aznap tudta meg, hogy a gyerekek anyukája és apukája is meghalt a támadásban, a kicsiknek még nem mondták el, amikor ott voltam. A gyerekek nagybátyja, a nővérük férje állt oda az ajtó elé, amikor épp csak bekukkantottunk hozzájuk. Nagyon határozottan kért, hogy ne menjünk most be. Tűzoltóként dolgozik, ő fogja befogadni a gyerekeket. Mindezt úgy, hogy már van egy tartósan beteg kisfiuk.
Ön elsősorban gyerekvédelemmel foglalkozik itthon is. Hogy látta, hogyan traumatizálja a gyerekeket a háború?
A kórházban a főorvos azt mondta, hogy meglepően jól viselték a beteg gyerekek a pincében töltött időszakot is. Az idősebbek segítettek a kisebbeknek, nyugtatgatták őket sokszor. Azt, hogy milyen traumák alakultak ki a mindennapos légiriadók, rakétázások hatására, nem tudom megítélni, de félek, hogy óriási károkat okoztak a gyermeki pszichében, a szüleik ingerlékenységéről nem is beszélve. Már ha életben vannak még a szüleik.
Itthon sokan meg szokták ilyenkor kérdezni, hogy miért nem menekülnek el, miért maradnak ott, ha már az alapvető infrastruktúra sem működik, és a háború is a közelben dúl.
A menekülés abszolút pénzkérdés. Ha ott van két gyerekkel egy harmincas anyuka, akinek a párja a fronton harcol, és nincs kocsijuk sem, akkor alig van esélye elmenekülni.
Odesszában viszont nem csak kórházakban járt. Hogy zajlanak ott a hétköznapok?
Az egyik legmeghatóbb része volt számomra az úton, amikor egy helyi kultúrházba mentünk, ahol idős nénikék kötögették az álcahálót. Ők ugye önkéntesként dolgoznak, de mindig visznek nekik ebédet, és van fűtés is az épületben. Ott mesélték, hogy a fehér álcahálók egyébként sok esetben esküvői ruhákból készülnek. A hálókba mindig tesznek meglepetést, csokit, édességet, tartós élelmiszert is.
Általánosságban lehet érezni az apátiát, vagy hogy belefáradtak az emberek a háborúba?
Nem. Az egész ország az utolsó sejtjéig beleáll a háborús erőfeszítésekbe érzelmileg, fizikailag, minden téren. Például ha metrójegyet vásárolsz Kijevben, akkor megkérdik, hogy kéred-e a visszajárót, vagy felajánlod a hadseregnek. Számos étteremben működik ugyanez az opció. Sőt vannak nagy rave-bulik is kazamatákban, elhagyatott épületekben, és ott is a háborúval kapcsolatos karitatív célokra gyűjtenek a belépőkből. Mivel 23 órakor életbe lép a kijárási tilalom, ezért a bulizók csak reggel 6-kor hagyhatják el a helyszínt. A buli vége felé bejelentkezik egy katona a frontról – ők már tulajdonképpen influenszerként is működnek –, és a szervezők élőben megvásárolják nekik interneten azt a felszerelést, amire éppen szükségük van. Így néz ki egy ukrán buli mostanában.
De működnek nagyon az óriásplakátok is. Sok ilyenen szerepel Patron kutya, aki már több száz alkalommal kutatott fel robbanóanyagot. Egy gyerekeknek szóló plakáton az ő képe mellett írják, hogy ne nyúlj hozzá, várd meg, amíg Patron megvizsgálja.
Említette a kijárási tilalmat. Van esetleg másmilyen korlátozás is a mindennapokra?
18 órától nem lehet alkoholt vásárolni. Aztán tele van az ország ellenőrző pontokkal. A katonákat meg közben mindenféle szedett-vetett járművekkel is szállítják, hol iskolabuszokon, hol pick-upokon, amiket anyagáron fóliáznak terepszínűre az ezzel foglalkozó cégek. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha az egész egy nagy partizánháború lenne.
Itthon minden attól hangos, hogy tombol a háborús infláció. Ott is felmentek az árak?
Nem tudom, korábban milyen árak voltak, de olyan pénzekért vásároltam be a szupermarketben, hogy szinte szégyelltem magam. Kétszáz forint átszámolva egy kiló kenyér a boltban harminc kilométerre az orosz flottától. Általánosságban harminc-negyven százalékkal olcsóbbak a dolgok, mint nálunk. A legdrágább taxizásunk harminc kilométer volt, ötezer forintnak megfelelő hrivnyát fizettem érte. Nem hergelni akarok senkit, csak ennyit a háborús inflációról. Áruhiánnyal sem találkoztam, de ellátási problémák azért időnként vannak, de inkább Kárpátalján, ha jön egy-egy felvásárlási láz.
Nem tart a közfelháborodástól, hogy miért nem itthon segítenek?
Egyrészt mi elsősorban itthon segítünk, mindenki megnézheti az elmúlt tíz év eredményeit, másrészt egyszerűen nem reagálok az ilyen beszólásokra. Annyi mindennel kell törődnünk, ami fontos, ez nem az. Ha valaki ezzel fedi el a szemét, ahelyett hogy segítene, az az ő dolga. Nekünk ezzel nincs mit kezdenünk.
Érzett negatív reakciót, amikor kiderült, hogy Magyarországról jött?
A civil, a szociális és az egészségügyi szférában szerintem a szakmaiság gyorsan felülírja az ilyesmit, még ha lenne is ilyen hozzáállás.
