Ez a cikk azt vizsgálja, mi alapján dől el, hogy érdemi segítség lesz-e az Ukrajnának ígért 61 régi F–16-os. Ehhez nagy vonalakban felvázoljuk a jelenlegi állapotokat, majd megnézzük, hogy az egyelőre még nem tisztázott felszereltségű F–16-osoknál milyen harctéri képességekre lesz érdemes főleg figyelni. Nagy lehet a szórás a szinte használhatatlan ócskavas és a jelentős előrelépés között.
Ha az orosz vezetés alul is tervezte, a 2022-es támadás kezdetekor elsöprő túlerejű légierővel támadt az ukránokra Putyin serege, csak modern harci repülőkből nagyjából 350-et vetett be azonnal.
Az orosz légierő első héten igen komoly káoszt is okozott, többek között lényegében megbénult az ukrán földi légvédelem, különösen az északi és déli irányú támadások és az elsöprő elektromos zavarás nyomán.
A lokálisan akár nyolc-tízszeres túlerővel küzdő ukrán harci repülőállomány nagyjából fele semmisülhetett meg két hét alatt, ha március elején 56 bevethető gépük maradt. Addigra viszont az ukrán mobil légvédelmirakéta-hálózat rendezni tudta sorait.
Emellé nagy mennyiségű vállról indítható légelhárító rakétához jutottak az ukrán erők. A megmaradt földi légvédelem így alacsonyan és magasan közlekedő orosz gépek számára is veszélyessé tett bármiféle mélyebb berepülési kísérletet a védett területek légterébe.
Az ukrán földi légvédelem azóta fokozatosan egyre fejlettebb nyugati légvédelmi rendszerekkel erősödött, és az orosz repülők is jellemzően csak kisebb kockázatú bombázást vállalnak, bőven a frontvonalon túlról, döntően statikus célpontok ellen.
Az ukrán légierőnek esélye sem volt nagyobb légi fölényre törekedni. A hidegháború alatt kifejlesztett gépeik darabszáma és technológiai színvonala messze alulmúlta a támadókét. Képességeik azóta is leginkább csak a kiterjedt orosz drónos és robotrepülős bombázás elleni védekezésben használhatók fel.
Zelenszkij elnök a háború eleje óta hiába próbált légtérzárat vagy fejlett vadászgépeket kérni nyugati szövetségeseitől, így nagyjából két év után
év végéig több részletben érkezik majd Ukrajnába 61 darab, a leselejtezés helyett megmenekülő F–16-os
vadászbombázó segítségként.
Az ukrán vezetés hálás volt a megállapodás tavalyi lezárása után, egyértelmű előrelépésként értékelték, noha év elején, tervezett ellentámadásuk előtt még több mint háromszor ennyi F–16-ost tartottak volna optimálisnak a teljes légvédelemhez.
Az orosz kormány ezúttal is egyszerre többféle narratívával reagált az ügyre: a rendszeresen bedobott nukleáris holokauszttal való fenyegetéstől odáig, hogy húsz nap alatt úgyis megsemmisítik az összes, Ukrajnába érkező F–16-ost.
Ezzel párhuzamosan a nyugati közvélemény egy látható részénél is szokatlanul fűtött hangvételű várakozás előzte meg a döntő, game-changer fegyvernek vagy az orosz csúcstechnológiát messze leköröző eszköznek kikiáltott gépek érkezését, amelyek ráadásul talán már azelőtt halomra lőtték az orosz vadászgépeket, hogy egyáltalán befutottak volna az országba.
Ha Ukrajna akár csak egyes frontszakaszokon tényleg teljes légi fölényt vívna ki, az nagy dolog lenne, túlzás nélkül közelebb hozhatná az egész háború végét. Viszont a várt F–16-osokról nem sok biztosat lehet tudni, a meghatározó technikai részletekről is kifejezetten keveset árultak el eddig az érintettek.
Ezért először arról lesz szó, hogy ha a beérkező gépek pilótái jó eséllyel akarják felvenni harcot a modern orosz vadászrepülőkkel, akkor legfőképp
- a helyzetismeret
- és a fegyverzet
terén lesz muszáj versenyképes szintre kerülniük. Ez irányú lehetőségeikről lehetnek elképzeléseink.
A szempontokat a RAND, a CSBA és a RUSI agytröszt orosz invázióhoz kapcsolódó tanulmányai alapján foglaltuk össze.
Emberi szem helyett összekapcsolt radarrendszerek
A légi harcban a kezdetektől máig a helyzetismeret messze a legfontosabb faktor. Ha egy modern fegyverrel eltalálnak egy repülőt, annak szinte biztosan befellegzett, ezért nemes párbaj helyett veszélyes bújócskaként kell elképzelni a modern légi küzdelmet.
A helyzetismeret ezért azt jelenti, hogy amelyik fél előbb be tudja mérni az ellenfél helyzetét, az óriási előnybe kerül: lényegében ő döntheti el, hogy a számára legkedvezőbb körülmények mellett bocsátkozik harcba, vagy még időben elkerül egy várhatóan rossz kimenetelű összecsapást.
A világháborúkban ezt a helyzetismeretet elsősorban a pilóták szeme befolyásolta, illetve a földi radarok kezelőitől rádión kapott információk. A pilóták szemére most is szükség van, viszont elsősorban a légi és földi radarok összehangolt rendszere dönti el, hogy ki észleli előbb a másikat, így melyik félnek nőnek jelentősen a túlélési esélyei.
A radarok elektromágneses hullámokkal – döntően rádióhullámokkal – pásztázzák az eget. Nagyon leegyszerűsítve: ha bizonyos formákról visszaverődnek, akkor lehet tudni, hogy ott nemrég még volt valami .
Az erősebb, pontosabb radarokhoz viszont jellemzően fizikailag is nagyobb antenna kell, ezért korlátos, hogy milyen képességű radart lehet beszorítani egy vadászgép orrába. Ezzel párhuzamosan a földi radarrendszerek és a légelhárítás radarjai nagyobb és speciálisabb formájú antennákkal is tudnak dolgozni.
A földi radaroknál egyebek mellett külön probléma, hogy közel vannak a talajszinthez, így egy-egy domb vagy nagyobb épület is elrejthet egy sávnyi területet a radar elől. Több száz kilométeres sávokat kutató földi radaroknál emellett a Föld görbülete is érdemi tényező.
Míg a vadászgépek radarjai jellemzően a gép orrából egy előremutató sávot tudnak pásztázni, a nagy légtérfigyelő (AWACS) repülők és drónok erősebb radarjaikkal több száz kilométernyi sugarú területeket is meg tudnak figyelni, emellett nyolc-tíz kilométer magasan repülve a domborzat mögé is könnyedén beláthatnak.
Francia E–3 AWACS gyűjt információkat a román légtérben a NATO számára 2024 januárjában
Ideális esetben a fenti radarrendszerek élőben meg tudják osztani az információikat a vadászgép számítógépével – és a vadászgépek is egymással –, így számos különböző radar és több tucat ember dolgozhat egyszerre egy vadászpilóta vagy a fegyverei szemeként.
A NATO-nál ez a hálózat a Link 16 rendszer. Az egyszerűség kedvéért képzeljük el egy zavarvédett, zárt katonai internetnek.
Kockázatos felkapcsolni a zseblámpát
Minden modern harci repülőben vannak passzív érzékelők is. Ezek azt jelzik a pilótának, hogy az adott tartományon belül milyen más külső radarok sugároznak energiát, és – pongyolán fogalmazva – ezek közül valamelyik rá van-e esetleg állítva az ő radarjára.
Ráadásul az ellenséges erők távolabbról is észlelni tudnak egy aktív radart, hiszen utóbbinál a jelnek el kell jutnia a célig, és vissza is kell verődnie.
Justin Bronknak, a Royal Norwegian Air Force Academy oktatójának hasonlatával élve úgy kell elképzelni egy vadászrepülő radarját, mintha egy sötét szobában bekapcsolnánk egy zseblámpát: amire ráirányítják, azt megvilágítja, viszont az egész szobában mindenki tudni fogja, hogy hol van a zseblámpás ember. Ehhez képest egy AWCS repülő nagy radarja olyan, mintha felkapcsolnánk a mennyezeti világítást.
Az újabb generációs repülőkbe már jellemzően nehezebben bemérhető és zavarható, bonyolultabb radartechnológiát (például AESA) szerelnek, sőt nem kizárt, hogy vannak olyan létező titkos radartechnológiák, amelyeket a laikusok még nem ismerhetnek.
Bár a radaros megoldásoknál jóval rövidebb távolságra, de egyre fejlettebb, hőmintázatokat vagy alakzatokat optikailag érzékelő passzív szenzorok is bevethetők, amelyek nem bocsátanak ki távolról is megfigyelhető energiát.
Ha rövid a kardod, az probléma
A harci repülőket többféle feladatra lehet használni, ezért többféle fegyvert szerelhetnek rájuk. Egymás ellen azonban messze a legfontosabb eszköz a nagy hatótávolságú, aktív lokátoros légiharc-rakéta.
A légi harc ugyanis itt sem fair play küzdelem: ha az ellenséges gépet ki lehet lőni messziről, bőven azelőtt, hogy észrevehetne minket, pláne kárt tehetne bennünk, mindenki ezt a megoldást részesíti előnyben.
Ezt a rakétatípust nagyon leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, hogy miután a pilóta kilőtte, saját meghajtással felgyorsul a hangsebesség többszörösére, és felmegy a magasba.
A ritkább levegőben, íves utat bejárva messzebb tud eljutni, de típustól függően más üzemmódok is lehetségesek.
Végül – jó esetben – a cél közelébe érve bekapcsolja a saját radarját és egyéb szenzorait. Ezután már jóval nagyobb eséllyel találja el a sokkal lassabb ellenséges repülőt.
Az európai Meteor, az amerikai AMRAAM vagy az ukrán pilótákat is sűrűn fenyegető orosz R–37 rakétatípusok kortárs verziói 120-150 kilométerről is lelőhetnek egy túl lassan eszmélő célpontot. Utóbbi táv nagyjából megegyezik a Budapest–Fonyód távolsággal, ami autóval másfél óra lenne, de egy ilyen rakétának két-három perc.
Mivel a célpont általában nem nézi tétlenül mindezt, elég valószínűtlen, hogy száz kilométerről lelőjenek egy vadászgépet.
A rakéták egyik gyenge pontja az üzemanyag, így a célpont jelentősen javíthatja az esélyeit, ha messziről észleli a veszélyt, és elkezd menekülni. Az eredeti küldetés gyors megszakítását, az úgynevezett soft killt viszont nagy eséllyel el lehet érni.
Ez persze csak áttekintés, a valóságban egy sereg egyéb körülmény is szerepet játszik: a pilóták felkészültségétől kezdve az időjáráson és a repülési magasságon át a repülő formáján, festésén vagy elhárítórendszerein át például a rakéták – általában titkos – pontos képességeiig. Az F–16-os földi célpontok elleni főbb fegyvereiről később még lesz szó.
Mivel kell megbirkóznia, és milyen erős F–16-osoknak?
Az ukrán légtérre visszatérve: a repülők tehát ritkán mennek a frontvonal közvetlen közelébe mindkét oldalról.
Főképp az ellenséges légvédelemtől tartanak (noha semmilyen légvédelem nem jelent százszázalékos védelmet), de a gyenge kommunikáció mellett a saját légvédelmük is lelőheti őket tévedésből, ahogy ez mindkét oldalon előfordult már.
A Juice kódnevű ukrán pilóta egy évvel ezelőtt angolul beszél a tapasztalatairól
Ha nagy ritkán mégis egymás közelébe kerülnek, akkor sokkal jobb radarjaik és fegyverzetük révén az orosz vadászgépek bőven a látóhatáron túlról indított rakétáikkal jellemzően kockázatmentesen visszazavarhatják az elavultabb ukrán repülőket.
„A Szu–30-as és Szu–34-es gépeket vezető orosz pilóták R–77-es rakétákkal vannak felfegyverezve, amelyek hatótávolsága körülbelül 75 kilométer. Mi csak olyan rakétákkal tudunk visszalőni, amelyek hatótávolsága körülbelül negyven kilométer, ezért amikor ránk lőnek, el kell repülnünk és el kell rejtenünk a gépeket a domborzati elemek között” – írta le fő ukrajnai problémáját egy évvel ezelőtt Vagyim Vorosilov ukrán MiG–29-es pilóta.
A fejlett orosz Szu–35-ösök és MiG–31-esek Zaszlon radarjai ráadásul nagyjából kétszáz kilométerről látják az ellenfelet, míg a maradék ukrán légiflotta gerincét adó MiG–29-eseknek erre nagyjából hetven kilométerről volt esélyük.
Milyen F–16-osok érkeznek?
Az eddig megismerhető információk alapján Ukrajna 61 darab használt F–16-ost fog kapni: Hollandiától 42 darabot, Dániától 19-et, amelyeket mind leselejtezés helyett adományoznak nekik.
Nem tudni, hogy ezek közül hány lesz repülésre is használható, vagy csak alkatrésznek. A dán F–16-os flotta harmada például már eddig sem volt üzemeltethető állapotban.
Ezek ugyanis mind nagyon öreg, első generációs F–16-osok lesznek, amelyeket 1979-től, döntően a nyolcvanas években gyártottak le a két országnak.
Az érintett gépek 20-25 évvel ezelőtt átestek egy jelentősebb felújítás (Mid Life Upgrade – MLU) különböző szintjein, így F–16 A/B MLU (Block 20) kategóriába esnek.
A felújítással a gépek repülési tulajdonságai és számítási kapacitásai is sokat javultak, de nem lehet mindent kicserélni. Egy modern levegő-levegő rakéta önmagában sokkal erősebb számítási kapacitással bír, mint egy ilyen régi F–16-os, azaz modernebb fegyvereket egyáltalán nem mindig vagy épp a fejlett képességeiktől megfosztva lehet ezekkel összekapcsolni.
A gépek alapjáraton egy nyolcvan-száz kilométerre ellátó (APG–66(V)2A) radarral érkezhetnek, ami önmagában majdnem kétszeres előrelépés lenne a MiG–29-esek radarjaihoz képest, de még mindig nem lenne közel sem a modern orosz gépek kétszáz kilométerre is használható radarjaihoz.
Ukrajna lobbizik is lényegesen modernebb radarokért, ugyanakkor az átépítés – a költségein túl – újabb hónapokkal tolhatná el a gépek tényleges szállítási időpontját.
A megérkező gépek elvileg képesek lennének összekapcsolódni a NATO információs hálózatával, de az sem egyértelmű még, hogy kapnak-e hozzáférést a már említett Link–16-kapcsolathoz.
Ha meg is kapják a segítséget, nem ismert, hogy ezek az idős F–16-osok milyen mértékben lennének képesek kihasználni. Tom Cooper légi hadviselési elemző szerint nagyon kevéssé.
Fegyverzet tekintetében szintén nem valószínű, hogy versenyképessé válna Ukrajna ezekkel az F–16-osokkal, csak egy szinttel veszélyesebbé.
Amerikai AGM–88 HARM radar elleni rakétát szerelnek egy ukrán gépre 2022-ben. Némi pluszfejlesztéssel sikerült összekapcsolni az amerikai rakétát az orosz rendszerű ukrán gépekkel, de nem minden lehetséges funkciót beleértve
Egyrészt az ötödik generációs, több száz kilométeres hatótávolságú orosz SZ–400-as légvédelmi rakétarendszert speciálisan az F–16-osok ellen fejlesztették. Az ez ellen is hatékony eszközökkel a régi F–16-osok nem kompatibilisek.
Repülők ellen a legnagyobb hatótávolságú új fegyver az AIM–120 AMRAAM középtávú levegő-levegő rakéta régebbi (AIM–120C) változatai lehetnek. Feltehetőleg ezeknél sem minden elérhető funkció mellett, ötven-hatvan kilométeres tényleges hatótávolságban érdemes gondolkozni.
Értelemszerűen így is ki lesznek téve annak, hogy az orosz gépek olyan távolról lőhetnek rájuk, amilyen messziről az F–16-osok nem fogják tudni veszélyeztetni sem őket.
Az amerikai kongresszus számára készített tavalyi forgatókönyv nem látta reális lehetőségnek a légi fölény elérését velük, illetve légi fölény nélkül földi célpontok elleni csapásokat vagy érdemi megfigyelési tevékenységet sem várnak ilyen idős F–16-osoktól.
Fentiek alapján úgy néz ki, hogy a beérkező F–16-osok fő feladata továbbra is a drónok és a robotrepülőgépek vadászata lehet, csak eggyel jobb lehetőségek mellett.
A legfőbb előnye ezeknek a gépeknek várhatóan az lesz, hogy egyáltalán léteznek, amikor minden más szinte teljesen elfogyott Ukrajnában, illetve segítenek az ukrán légierőnek beletanulni a NATO-rendszerű, angol nyelven, más doktrína és más elvárt kiszolgálókörülmények alapján zajló működésbe.
Már csak azért is, mert legfeljebb két-három évig lehetnek még működésképesek ezek a gépek. Nyolcezer repült óra után mindenképp le kell selejtezni ezt a típust, és a beígért gépek hétezret valószínűleg már maguk mögött tudnak.