A nyugállományú vezérezredes és a Magyar Honvédség egykori parancsnoka szerint a hadseregben furcsa ellentmondás tapasztalható: míg a hivatásos tiszteket nem engedik kiválni a rendszerből, bizonyos életkor felett tömegesen bocsátják el őket. A seregben komoly egzisztenciális félelem van.
Mennyi az esélye annak, hogy a háború kiterjed Ukrajnán kívülre?
Mindig optimista voltam, ezért azt szoktam mondani, hogy ennek igen minimális az esélye.
Orbán Viktor és a kormány tagjai arról beszélnek, hogy „minden héttel közelebb kerülünk a közvetlen háborúhoz Európa és Oroszország között”, és hogy „Európa háborúba lépésének előkészítése zajlik”.
Választási kampány volt, a kormány pedig beleragadt ebbe a háború-béke témába. Ezt tette 2022-ben is, és nyert. Az oroszoknak hatezer nukleáris robbanófejük van, egy atomnagyhatalomról beszélünk, ezért az elméleti lehetőség adott. A Nyugatnak is mindig ez volt a legnagyobb félelme.
Orbán Viktor azt is mondta, hogy atomtámadás árnyékában élünk, és „ha világháború lesz, akkor atomháború lesz”.
Az amerikaiak még a háború elején megmondták az oroszoknak, hogy semmiféle atomfegyver alkalmazását nem tolerálják, még taktikai szinten sem. A háborút minden kormány felhasználja saját politikai céljaira: túltolja a veszélyérzetet, biztonságot ígér, majd felhatalmazást kér rendkívüli megoldásokra. Ez nálunk is így van: gondoljunk a háborús veszélyhelyzetre. És persze vannak olyan vörös vonalak, amiket nem lehet átlépni. Biden a közelmúltban nagy nehezen engedélyezte, hogy az ukránok használhassák az ATACMS háromszáz kilométeres hatótávolságú rakétákat orosz katonai célpontok ellen orosz területen is. Persze aggódtak, hogy mi lesz a döntés következménye. Az egyik elképesztő propagandaszöveg itthon az volt, hogy Brüsszel bevonultatja a magyar katonákat, akiket majd elvisznek az ukrán frontra, és hogy a néppártelnök Manfred Weber szerint az uniós tagállamoknak be kellene vezetniük a fiatalok számára kötelező sorkatonai szolgálatot. Sok ember és aggódó édesanya komolyan vette ezeket a kijelentéseket, miközben az egész történet teljesen nonszensz. Weber többször cáfolt, a mondatait kiragadták a beszédeiből, és torzítva állították be.
Macron francia elnök márciusban viszont tényleg azt mondta, hogy akár szárazföldi csapatokat is küldene Ukrajnába.
De nem azt mondta, hogy a NATO kötelékében, hanem hogy Franciaország segítene így Ukrajnának. Ezt amúgy az ENSZ alapokmánya lehetővé teszi.
De Franciaország egyúttal NATO-tag is.
Igen, de mondhatja, hogy nem NATO-sapkában vonul be. Igaz, ezt a kettőt a valóságban tényleg nehéz különválasztani. Ezért nem is kerül sor semmilyen bevonulásra. De az események attól még zajlanak, és vannak fejlemények. Folynak az egyeztetések arról is, hogy miként lehetne a katonák kiképzését Ukrajnában és nem külföldön megszervezni. Nagy politikai viták vannak erről, nyilván az eredeti tervek nem az első politikai szándékok szerint valósulnak meg, de valamilyen előrelépés mindig történik. Az igazi probléma inkább az, hogy a Nyugat mindig lépéshátrányból támogatja az ukránokat. Ezért az ukránok katonailag – a 2022-es Harkivi és Herszoni területen történt támadó hadműveletek kivételével – eddig nem tudtak klasszikus terület-visszaszerző akciót végrehajtani. Mindig késett valami: légvédelmi rakéta, harckocsi, lőszer, repülőgép vagy épp az, amire a harctevékenység biztosításához szükség lenne.
Ön korábban úgy fogalmazott a NATO és Magyarország kapcsolatáról, hogy a magyar külpolitika már nincs benne az európai fősodorban és döntési javaslatokban. A korábbi NATO-főtitkár a minap mégis eljött Budapestre, hogy személyesen tárgyaljon Orbán Viktorral.
Mert fel akarta mérni, hogy Magyarország mennyire próbál meg akadékoskodni a napirenden lévő aktuális kérdésekkel kapcsolatban. Két témában – Ukrajna katonai pénzügyi támogatása, illetve a katonai támogatás koordinációjának átvétele az amerikaiaktól – már korábban kifejeztük ellenvéleményünket, de a NATO-csúcson megszavazzuk a javaslatokat. Az új NATO-főtitkár kinevezésével kapcsolatban is változott a magyar álláspont. A miniszterelnök korábban küzdött az ellen, hogy Mark Rutte legyen a szövetség új vezetője, de ebben a törekvésében nem voltak szövetségesei, egyedül maradt, és végül beleegyezett a kinevezésébe.
Miért küzdött ennyire ellene?
Mert korábban Mark Rutte úgy fogalmazott: ha a magyarok továbbra is így viselkednek, akkor ki kell minket zárni az EU-ból. Ezért, úgy sejtem, inkább érzelmi megfontolások állhattak Orbán Viktor ellenállásának háttérben. Bár más volt a véleménye, a végén nem tudott mit tenni, Stoltenberg pedig szeretett volna megbizonyosodni arról, hogy a miniszterelnök nem vétózza meg a határozati javaslatokat és a kinevezést.
Ezért nem kellett volna személyesen idejönnie.
Jogos, de a NATO-főtitkár minden tagállammal egyeztetett a washingtoni csúcs előtt. Bár tagja a csoportnak, Magyarország június 11-én mégsem vett részt a Bukaresti Kilencek rigai ülésén, így a NATO-főtitkár ideutazott egyeztetni.
Ezért?
Ez a diplomácia. Bár sok minden biztosnak tűnik, azért tenni is kell érte. De hangsúlyozni kell: nincs napirenden, hogy NATO-erők vonulnak be Ukrajnába, mint ahogy az sem, hogy kötelező határozat lesz Ukrajna fegyverekkel történő támogatásáról. Minden tagállam saját hatáskörben dönt Ukrajna katonai támogatásáról. Mindez persze tárgyalások és megállapodások kérdése.
Ahogy az is tárgyalások és megállapodások kérdése lehet, hogy a békéről szóló üzenetekkel szemben jelentős mértékben felpörgött a fegyvergyártás Magyarországon.
Magyarország korábban – a Varsói Szerződés munkamegosztása alapján – nem gyártott harckocsit, tüzérségi fegyvereket, vadászgépet, nem készült komoly harci technika hazánkban. Inkább elektronikai és híradástechnikai felszerelésekre szakosodtunk. A korábban létező magyar hadiipar pedig a rendszerváltás után meghalt. Erre a kormány úgy döntött, hogy beindítja a fegyvergyártást, hogy itthon is készüljenek „magyar” harci technikai eszközök.
Ehhez képest a német Rheinmetall giga-mega hadiipari cég gyárt nálunk hadi felszerelést.
A Rheinmetall valóban fegyveriparunk zászlóshajója, bár a hadiipari cégekben a magyar államnak is van részesedése; az ötödik legnagyobb hadiipari vállalat Európában. A zalaegerszegi Lynx-gyár készíti például a Magyar Honvédségnek szánt gyalogsági harcjárműveket.
A magyar állam a Rheinmetall-lal gyalogsági harcjárművek hazai gyártására szerződött. Korábban döntöttek arról, hogy egy kétmilliárd eurós, azaz nyolcszázmilliárd forintos program keretében 218 darab Lynx harckocsival szerelik fel a honvédséget. Ebből 172 darabot a Rheinmetall gyárt Zalaegerszegen, a többi Németországban készül.
Valóban, a Rheinmetall gyártja a Lynx páncélozott harcjárműveket, az első már tavaly decemberben legördült a gyártósorról. Az igazi kihívás a cégnek persze az, hogy hosszú távon legyen piaca, legyen exportálási lehetősége. A tervek szerint a honvédség 2027-ig megkapja a harcjárműveket.
Miért van szükség ilyen mértékű hadiipari fejlesztésre?
Mondom: mert egyáltalán nem volt hadiiparunk. Amikor 2016-ban cunami volt a Csendes-óceánon, és ki kellett menteni a magyarokat, nem volt nagy szállítógépünk. Így hiába volt szerződésünk például a hollandokkal, ők csak akkor kezdték el a magyar állampolgárok mentését, miután már biztonságba helyezték a honfitársaikat. Viszont 2021-ben, az afganisztáni kivonuláskor, ezt a feladatot már sikeresen megoldotta a honvédség.
De itt gyalogsági harcjárművek gyártásáról van szó. 2022-re három új hadiipari gyár nyílt, 2027-re tíz fog. Ezekben páncélozott járműveket és lőszereket is készítenek, 2027-re pedig Magyarország lesz az egyik legnagyobb 155 milliméteres tüzérségilőszer-gyártó a NATO-n belül. Most derült ki, hogy Vecsésen – az önkormányzat tudta nélkül – a honvédelmi tárca támogatásával német–izraeli hátterű páncéltörőeszköz-gyár épül. Ezeknek nem sok közük van a cunami áldozatainak hazaszállításához.
Ezek egy nagyszabású fejlesztési, az úgynevezett Zrínyi program megvalósításának döntései, amelyek már 2017-ben elkezdődtek. Mindez szükséges ahhoz, hogy a teljesen nullára visszaszorított hadiipar fejlődni tudjon, illetve a honvédség itthon gyártott fegyverekkel legyen felszerelve.
De hogy jön mindez a békepártisághoz?
Ezt valóban nehéz összerakni, tényleg ellentmondás. A kérdéshez való hozzáállás minden országban más és más. A legnagyobb paradoxon, hogy a béke eléréséhez fegyverekkel kell támogatni Ukrajnát. És tegyük hozzá: az, hogy magáncégek mikor mit és hova szállítanak, ahhoz a gyártó engedélye kell. De a rendszert ki lehet játszani, a fegyvergyártás általában jó üzlet.
A Politico kiszivárgott iratokra hivatkozva tavaly áprilisban arról írt, hogy az Orbán-kormány titokban mégis engedélyezhette, hogy fegyverszállításokra használják a magyar légteret, így Magyarországról közvetve mehetnek fegyverek Ukrajnába.
Ez elképzelhető, de pontosan nem tudjuk. A fegyvertámogatások sokféle módon valósulhatnak meg. Ukrajna támogatásához például az Európai Békekeretet is használják. Az ebben az alapban lévő összeget a tagállamok összeadják és folyamatosan emelik. A befolyó összeg nyolcvan százalékát fegyver, húsz százalékát pedig egyéb felszerelés beszerzésére fordítják. Mi is beadjuk a részünket, csak épp megpántlikázzuk, hogy a magyar hozzájárulás a nem kinetikus kategóriába kerüljön. Nem engedélyezzük ugyanis, hogy a pénzt fegyverre költsék.
Miközben ilyen mértékű hadiipari fejlesztés zajlik, megjelent a honvédek jogállásáról szóló új kormányrendelet, amely sokak szerint visszalépés az ötvenes évek felé.
Ez azért irodalmi túlzás, de kétségtelen, hogy a régi világban is törvényi szinten voltak szabályozva a jogállási kérdések. A rendeleti kormányzás a veszélyhelyzettel függ össze, és talán az is hozzájárult, hogy a honvédelmi miniszter gyorsítani szeretné a modernizációt. A haditechnikai területen 2026-ig erre nem nagyon van lehetőség, hiszen a fejlesztéseknek megvan a menetrendjük, kötik a szerződések, jönnek a szokásos csúszások, nagy sikereket nem lehet felmutatni. A hadsereg átalakításának viszont több területe van, ebből csak egy a technikai. Másik nagy rész a humán terület, ahol a miniszter mint üzletember klasszikus piaci módszerekkel kísérletezik. De nehéz elképzelni, hogy az „embert a vasra” pénzügyi szemlélet hosszú távon sikeresen fog működni. Csak hogy érzékeljük: nyolc általánossal érkező kiskatona havi 737 ezer forintot kap, hogy Lynx páncélgránátos vagy PzH 2000 tüzér katona legyen. A sima lövész katona 450 ezret keres, a zászlóaljparancsnoknak pedig több a fizetése, mint a dandárparancsnoknak. Ezek a beavatkozások megbontják a rendszert, sérülnek a hagyományos elvek, módszerek és eljárások. Az új kormányrendelet e téren már szintet lépett, új, sávos illetményrendszert vezet be az egész honvédségben, ahol a fizetés megállapítása az eddigi szabályokon alapuló bérezés helyett a parancsnok bölcsességére bíz mindent. De Churchilltől tudjuk: a haderő nem egy kft., nem egy élettelen ház, a hadsereg élő dolog. „Ha becsapják, duzzog, ha boldogtalan, senyved, ha gyötrik, belázasodik, ha túlzottan felzaklatják, hervadttá válik és sorvad, s majdnem meghal. És amikor közeledik ehhez az utolsó, súlyos állapotához, csak sok-sok idővel és pénzzel kelthető életre.”
Ez bekövetkezhet?
A szolgálati érdeknek mindent felül kell írnia, ez így volt a szocialista világban is. Tőlem ez nem idegen, mert a katonai pályám első felében a néphadseregben szolgáltam, ahol csak feladat volt, munkaidő nem. De a rendszer olyan volt, hogy a szolgálaton kívül nem kellett semmi mással, csak a hivatással foglalkozni, amelyhez egy privilégiumi háló tartozott. Amikor annak idején áthelyeztek, az új helyőrségben kaptam lakást, a feleségem állást, a gyerek pedig mehetett a honvédségi óvodába. Nem volt gondom a hátországgal. Mára már ezek az előjogok nincsenek: véglegesen megszűnt az egyenruhásállampolgár-modell, nincs kórházunk, nincs idősek otthona a veteránoknak, még katonai szóvivőnk sincs, pedig ez minden haderőben működik. Ugyanakkor az új rendelet újabb többletkötelezettségeket ír elő, terminológiájában is riasztó – nincs szabadság, csak szolgálatmentesség –, alapvető jogbiztonságot érint. Ráadásul olyan gyorsan történik, hogy bele vannak kódolva a hibák. Az új jogállási rendre való áttérés nagy bizonytalanságot okoz, így az állomány nem a fő feladattal, a haderő-modernizációval foglalkozik, hanem az új szabályzás személyi hatásai izgatják. A kedvezőtlen változások visszavetik a kezdeményezőkészséget, az innovációt, a töretlen alkotókedvet. A rendszerváltás utáni haderőreformok egyik nagy tapasztalata, hogy az átszervezések sohasem segítették a haderő előtt álló új feladatok megoldását.
Mi az oka ennek a nagy rohanásnak?
A veszélyhelyzet miatt a kormány rendeleti úton akar szabályozni mindent, mert talán úgy gondolják, hogy így lehet legjobban előrehaladni. A miniszter azt szeretné, hogy az idősebb tiszti állomány minél előbb kiváljon a haderőből, és fiatalok vegyék át a helyüket. Fiatalítás címszóval tavaly több száz, 45 év feletti főtisztet és tábornokot bocsátottak el, egy csökkentett – úgynevezett honvédelmi szolgálati juttatás – fizetés meghagyása mellett. Engem személyesen is rosszul érintett, hiszen másfél tucat kiváló volt vezérkari diákomat, alezredeseket, ezredeseket rúgtak ki. Amellett, hogy a tiszti korfa valóban torz, a teljesen esetleges és indoklás nélküli elbocsátások kontraproduktívak voltak, mert ma már főtiszti szinten is hiányok vannak. Nem beszélve arról, hogy a pluszkiadásokkal sem számoltak, kiderült ugyanis, hogy sokba került ez a humánpolitikai „innováció”. A mostani kormányrendelet már meg is szüntette a honvédelmi szolgálati juttatást és a nyugdíj előtti rendelkezési állományt. Legújabban pedig az 55 év feletti állomány az újabb célpont: akire nem tartanak igényt, mehet az állami szervekhez dolgozni, vagy lehet belőle pedagógus.
Mennyire életképes ötlet, hogy 55 éves kor felett átképeznék a katonákat tanárnak?
Semennyire, rendszerében ezt nehéz elképzelni. Igaz, nagyon sok a kvalifikált katona, aki tudna tanítani, de a tanári pálya is egy önálló hivatás, pedagógiai felkészültséget és oktatási tapasztalatot igényel. A HM most kísérletileg elindított egy honvédelem című tantárgyat a középiskolákban, ott szükség lesz katonai tapasztalatra. De nagy kérdés, hogy ennek tanítása hány főállású katonatanárt igényel. Sporadikusan eddig is voltak példák a katonák tanári működésére: egy történészdiplomás volt kollégám 55 évesen, nyugdíj után elment középiskolába tanítani. Három év után ő lett az igazgató, és az is maradt három cikluson keresztül. Tavaly, még nyolcvanévesen is hívták az érettségi bizottságba vizsgáztatni.
Honnan jöhetett ez az ötlet? Hisz a fiatal, akár alfa-generációs gyerekekhez egy diplománál jóval több képesség kell.
A kormányzati logikából következik: ha tanárból hiány van, idősebb katonából meg többlet, a kettőt ki lehet egyenlíteni. Miközben persze nem mindenki alkalmas a tanításra, az oktatás ennél sokkal több.
A törvényt felváltó kormányrendelet szerint akár börtönviselteket, illetve büntetett előéletűeket is felvesznek a legénységi állományba.
Igen, ez tényleg hihetetlen. Minden területről igyekeznek embereket toborozni, annyira kevés a katona. Erre háború idején láttunk példát, először az oroszok, ma már az ukránok is toboroznak a börtönökben. De békeidőszakban? Nem irigylem azokat a kollégákat, akiknek meg kell fogalmazniuk az új honvédkódexet.
Akadnak olyan értelmezések, hogy az új jogi helyzetben a katona teljesen kiszolgáltatottá vált a miniszternek és a vezérkari főnöknek.
Az igaz, hogy a kormányrendelet szerint a miniszter korlátlan felhatalmazást kapott, de az első katona hatásköre szerintem inkább gyengült. Déjà vu érzésem van, talán Czinege Lajosnak volt ekkora hatalma a régi világban, mint most a miniszternek. Egy biztos, hogy vége annak a három évtizedes gyakorlatnak, hogy a miniszter a vezérkari főnökön keresztül irányítja a honvédséget.
A korábbi jogállási törvény 280 paragrafust tartalmazott, az új 32 paragrafusból áll. Ez miről árulkodik?
Arról, hogy sok minden kimaradt belőle, amelyet miniszteri rendeletekben szabályoznak. A Magyar Közlöny 69. száma már együtt tartalmazza a kormányrendeletet és a nyolc új miniszteri rendeletet, amely a korábban törvényben meghatározott kérdéseket (szolgálati viszony, személyügyi szabályok, élelmezési, ruházati és egészségügyi szabályok, fegyelmi kérdések) szabályozza. Az alapprobléma – még egyszer – itt az, hogy míg technikai vonatkozásban zajlik a modernizáció, a humán terület teljes válságba kerülhet. A gyorsítási törekvések mindent alááshatnak: bajtársiasságot, szövetséget, jogbiztonságot, érdekvédelmet. Mindent szigorúsággal és kényszerítéssel akarnak megoldani, ami egyszerűen nem fog tudni jól működni.
A szövegből az is kiolvasható, hogy akár a testi fenyítés is lehetséges.
Ilyen szabály nincs a kormányrendeletben, ezt az olvasatot nyilvánvalóan a bizonytalanság és a félelem sugalmazza. Ha a szabályok nincsenek pontosan lefektetve, akkor bármit meg lehet tenni. Olyan ez, mint a szükségállapot: a hadsereg bevethető, de ennek részletei homályosak. Márpedig a szabályozás pongyolasága miatt sok minden elképzelhető. Mondok egy másik példát: úgy kezdte a hadsereg építeni a kerítést a szerb határon, hogy nem volt rá jogszabály. Már rég készen volt, amikor a jogi háttér elkészült. A jogbiztonság hiánya minden szinten megjelenik, még az egyes számú katonáknál is. 2010 óta három vezérkari főnököt küldtek el, pedig ötéves megbízatással rendelkeztek. Sőt még indoklás sem volt arról, hogy kit miért bocsátottak el.
Ezzel hogyan egyeztethető össze, hogy közben a honvédségnél 2020 áprilisától felmondási tilalom van érvényben? Pedig lejárt a Covid miatt elrendelt egészségügyi veszélyhelyzet. Aztán a kormány egy Alaptörvény-módosítással lehetővé tette, hogy „szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet vagy humanitárius katasztrófa” esetén is elrendelhesse a veszélyhelyzetet. Így a katonák nem mondhatnak fel.
A kettő nehezen egyeztethető össze, de van egy kényszerhelyzet. Nincs ember, kevés a katona, ezért a szerződés lejárta előtt a szerződéses katonákat sem engedik el. Furcsa ellentmondás: amíg egyik oldalon a hivatásos tiszteket sem engedik kiválni a rendszerből, a másik oldalon bizonyos életkor felett tömegesen bocsátják el. 2012-ben a kormány megszüntette azt a lehetőséget, hogy az idősebbek öt év korkedvezménnyel nyugdíjba mehessenek, 65 évre emelték a nyugdíjkorhatárt. Ennek az lett az eredménye, hogy a főtiszti létszám feltorlódott a felső korhatárnál, mert nem tudnak kimenni a rendszerből. A tavalyi listázás csak tüneti kezelés volt, mert az alapproblémát nem tudták megoldani, a kormány nem nyúl hozzá a nyugdíjtörvényhez. És amitől az egész még érthetetlenebb: mindezt háborús helyzetben. Lényegében ma egy humánpolitikai kísérlet zajlik a honvédségnél. A fura az, hogy a rendvédelmi szerveknél nincsenek ilyen típusú mozgások, mintha a háborús veszélyhelyzet csak a honvédségre lenne igaz.
Humánpolitikai kísérlet?
Igen. Hisz nekiestek ennek a területnek a következmények mérlegelése vagy bármilyen hatástanulmány nélkül. Nem értem, hogy miért. Mindeközben teljesen elbizonytalanítják a katonai hivatást, csökkentik a hosszú távú kiszámíthatóságát, gyengítik a hadsereg reputációját. Idén a főiskolai tisztképzésre már harminc százalékkal kevesebben jelentkeztek, mint tavaly. Hiába javítják a pénzügyi kondíciókat, a pénzzel nem lehet mindent megoldani. Már a katonaszülők sem ajánlják a pályát a gyermekeiknek. A fiatalítással megtörték a tiszti kar gerincét, a mostani kormányrendelettel pedig teljesen elbizonytalanítják a katonai pályát.
Az ön tanácsát nem kérik ki egy-egy ilyen jelentős döntés előtt?
Nem, ezeket a döntéseket nagyon szűk körben hozzák meg. A honvédelmi tárcánál – bár tervezik – még nincs tanácsadó testület.
Mennyire szűk ez a kör?
Nagyon, de pontosan nem tudom, a HM szervezeti és működési szabályzatából ez nem derül ki. Legutóbb a vezérkari főnök menesztése meglepte a minisztérium több vezetőjét is.
A kormány Oroszországgal kapcsolatos külpolitikai irányultsága mennyire csapódik le a katonák körében?
Direktben nem, de külföldön már érzékelhető. Kint szolgáló KFOR-os diákom mesélte, hogy a külföldi tisztek kérdezgetik tőle: Mi van nálatok? Miért nem szavaztátok meg az ENSZ-határozatot a srebrenicai népirtásról? Miért adtok el fegyvert a szerbeknek? Ilyen kérdések a nemzetközi szolgálatban gyakran előkerülnek. Bár az állomány tudja, mi a politika, azért bizonyos követelmények vagy elvárások begyűrűznek a seregbe is. Ilyen például a lojalitás követelménye, amit elvárnak, miközben sehol nincs leírva, mit értenek alatta. Közben már a parancsnokoktól is hallom a szöveget: Ha nem vagy lojális hozzám, kirúglak. Ez a szemlélet szivárog lefelé.
Ez a szemlélet hogyan köszön vissza akkor, amikor a kormány katonákat küld az afrikai Csádba? A Honvédelmi Minisztérium ugyanis októberben terjesztette a parlament elé a Honvédség csádi katonai szerepvállalásáról szóló törvényjavaslatot. A misszió egyik hivatalos célja a helyben lévő magyar érdekeltségek védelme.
A missziónak nagyon ellentmondásos visszhangja van. Ráadásul úgy, hogy tényleg semmit nem lehet tudni a valós célokról, valamilyen biznisz lehet a háttérben. Mint nemrég kiderült, a misszió már 817 milliót kapott, mielőtt az Országgyűlés az előterjesztést egyáltalán tárgyalta volna. Az ország fővárosában, N’Djamenában már működik a Hungary Helps Ügynökség kétfős irodája. Csád igen nehéz helyzetben lévő ország, óriási szegénységgel, rossz közegészségügyi helyzettel, változó terep- és időjárási viszonyokkal, polgárháborús állapotokkal. Ráadásul még nem is jelentős migrációkibocsátó ország, ezer főből tizenkettő megy el onnan. A hatalmas közép-afrikai ország keleti területén legalább tíz nagy menekülttábor van, amelyeknek a segélyezésében részt vehetne az ország, de ehhez az ENSZ-nél kellene bejelentkezni. A gazdasági segítségnyújtásról nem sokat tudni, mezőgazdasági és nyersanyag-kitermelő projektek jöhetnek számításba.
Ön a misszióról úgy fogalmazott, hogy pokol vár a magyar katonákra Csádban.
Igen, nagyon veszélyes misszióba mennének a magyar katonák. Csak hogy tisztán lássuk: 1,2 millió négyzetkilométeres ország, amelynek Niger kivételével nincsenek nemzetközileg jóváhagyott határai, törzsi rendszerrel rendelkezik, a lakosság fele mélyszegénységben él. Az országban kizárólag fegyveres kísérettel mozoghatnak a külföldiek. A többségében muszlim lakosság miatt a francia és az arab a hivatalos nyelv. Egyik nyelvet sem beszélik sokan a seregben. Államformáját tekintve köztársaság, de a területén terrorszervezetek, az ISIS, az al-Káida tevékenykedik, kíméletlen törzsi háborúk zajlanak. Katonailag (terep, időjárás, egészségügyi helyzet) rendkívül veszélyes misszió lenne. Nem beszélve arról, hogy a honvédség ilyen módon történő önálló nemzeti alkalmazása egyik stratégiában és katonai doktrínában sem szerepel.
A kormány azt kommunikálja, hogy háborús helyzetbe semmiképp nem megy bele, és kizárólag a békére koncentrál.
Ezt nehéz elképzelni. Az ügyet még a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság sem tárgyalta, Kósa Lajos elnök is csak annyit mondott az országgyűlési vitában, hogy ha bármilyen veszélyhelyzet alakulna ki, majd kihozzák a magyar katonákat. De mi van akkor, ha ne adj isten terroristatámadás éri valamelyik kiküldött csoportot? Óriási a kockázat. Ki vállalja majd a felelősséget? Gondoljunk csak a tavaly májusi koszovói zavargásokra, amikor két tucat magyar katona megsérült az összecsapásban a szerb nacionalistákkal. Az egész misszió egyébként ellentmond minden hivatalos kormányzati célnak: kommunikációnak, jogszabályoknak, biztonsági előírásoknak.
A katonák mennyire látnak ebbe bele, és mennyire politizálnak?
Nem jellemző, a honvédség pártsemleges, katonák nem lehetnek politikai pártok tagjai. Sokkal inkább egzisztenciális félelem van. Amit a hadseregben tesznek most az új kormányrendelettel, az ugyanaz a modell, mint amit a tanároknál az oktatásban alkalmaztak: aki elfogadja, szolgálhat tovább, aki nem, mehet. Teljesen ugyanaz a logika.
