December elején Lucian Schepers még egyszer leporolta örökbefogadási aktáját. Átlapozta a megsárgult papírokat, és a Google segítségével lefordította, amit tudott, aztán megpróbálta újra összerakni a kommunista Romániában töltött élete korai éveinek puzzle-ját.
Úgy tűnt neki, hogy valahányszor újra átnézi az iratokat, minden alkalommal egy újabb részlet bukkan fel.
Ezúttal Schepers egy ellentmondást talált a fekete-tengeri kikötőváros, Constanța városi bíróságának beadványában, amely orvosi igazolást kért ahhoz, hogy a kiskorú fizikailag elég érett-e az örökbefogadásra. Ebben az állt, hogy Schepers 1985-ben született, nem pedig 1986-ban, ahogy az a személyi azonosító számában (CNP) szerepel.
Lehet, hogy egy mindennapi hiba volt egy apró részletben, de Schepersben kételyeket ébresztett azzal kapcsolatban, hogy mit is tud valójában a saját múltjáról. „Valószínűleg 35-40 év körüli lehetek – viccelődik barátaival. – Nem tudom, melyik dokumentumnak hihetek.”
Több ezer hozzá hasonló személy van, akiket „Ceauşescu gyermekeinek” neveznek a sztálinista vezető után, aki Kelet-Európa egyik legelnyomóbb rendszerét irányította, amíg 1989-ben drámai módon össze nem omlott csakúgy, mint a régió más kommunista diktatúrái.
Nicolae Ceauşescu közel két évtizedes uralkodása alatt a világ egyik legradikálisabb és legelnyomóbb politikáját alkalmazták a születésszám ösztönzésére, többek között azzal, hogy betiltották az abortuszt a negyven év alatti, négynél kevesebb gyermeket vállaló nők számára. Ez valóban robbanást idézett elő a gyerekszületések számában, de az elszegényedett szülők gyerekei közül sokan „nem akart gyerekek” voltak, és állami árvaházba kerültek. A kommunizmus bukása után a Nyugat bepillantást nyerhetett ezekbe az intézményekbe. Ekkor sokkoló és megdöbbentő kép tárult fel a nyomorúságos körülmények között élő, csontvázszerű gyermekekről.
Megsebezve és elveszve
Scheperst 1993-ban fogadta örökbe egy belga család, amikor szerinte hétéves volt, és egy óvodáskorú gyermekek számára fenntartott intézményben élt Constanțában. Mint sokan a romániai hírhedt gyermekotthonokban felnövő gyerekek közül, ő is arról álmodott, hogy egy amerikai család fogadja örökbe.
Csakúgy, mint sok más azok közül, akik végül külföldre kerültek, felnőttként ő is keresi a nyomokat és válaszokat romániai gyerekkorával kapcsolatban. Az örökbefogadottak sok esetben a közösségi médiához fordulnak, hogy megtalálják rég elveszett testvéreiket és szüleiket, mivel a bukaresti hatóságok nem tudnak hatékonyan segíteni.
Scheperst múltja feltárásának vágya tavaly Bukarestbe vitte, ahol egy évig élt és az informatikai ágazatban dolgozott, miközben szabadidejét a dokumentumok keresésével töltötte. A nyomozás visszavezette őt Constanțába, ahol a kerületi szülészeteken kereste az eredeti születési anyakönyvi kivonatát. Ez azonban nem hozott eredményt, annak ellenére hogy a gyermekotthonban, ahol Schepers kisgyermekkorát töltötte, azt állították, hogy születésekor hagyták ott a constanțai megyei kórházban.
A férfi a román Országos Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Hatósághoz (ANPDCA) fordult, ama állami intézményhez, amely többek között azon dolgozik, hogy az örökbefogadottakat összekössék biológiai családjukkal.
Hónapokig tartó hallgatás után az ANPDCA végül egy szűkszavú üzenetet küldött Schepersnek, amelyben közölte, hogy a biológiai anyja tagadja, hogy a fia lenne, és nem hajlandó felvenni vele a kapcsolatot.
A románnyelv-tudás hiánya még nehezebbé tette az ország gyakran bonyolult bürokráciájában történő eligazodást, ami órákig tartó, hosszú beszélgetéseket eredményezett Schepers és a román tisztviselők között, miközben a személyes aktáját kereste, amelynek tartalmaznia kellett volna a Leaganul Cernavodában, azaz a Cernavodai Bölcsődében eltöltött éveinek részleteit.
Végül azt mondták neki, hogy ilyen akta nem létezik, ami igencsak elkeserítette.
Schepers most azt mondja, hogy be akarja perelni a román államot az örökbefogadás miatt elszenvedett traumáért. Emellett Belgium ellen is jogi lépéseket akar tenni, amiért szemet hunyt az általa gyermekkereskedelemnek nevezett tevékenység felett.
Schepers azt mondja, hogy boldogtalan volt és idegennek érezte magát örökbe fogadó családjában. Már nem akar velük semmilyen kapcsolatot, és azt szeretné, ha a belga bíróságok visszaállítanák korábbi román vezetéknevét.
„Egyértelműen emberkereskedelem áldozata lettem. Nem vagyok termék, nem vagyok hajlandó viselni a nevüket!” Schepers nemrégiben nyilatkozott a Szabad Európa román szolgálatának. Egy olyan Facebook-csoportban találtak rá, amelyet olyan románok alkotnak, akiket külföldi családok fogadtak örökbe, és most szívesen megismernék elfeledett múltjukat.
Az érdeklődés hulláma
Az ANPDCA adatai szerint 1990 és 2004 között mintegy harmincezer gyermeket fogadtak örökbe Romániából. Azt is elismeri, hogy 1994 előttről, amikor Románia nem követte szisztematikusan a bíróság által jóváhagyott örökbefogadásokat, nem áll rendelkezésre erre vonatkozó információ.
A külföldi családokba történő örökbefogadások száma 1990-ben és 1991-ben, a Ceaușescu-rezsim végét követő első két évben ugrásszerűen megnőtt, több mint tízezer külföldi örökbefogadást regisztráltak a román civil szervezetek.
Ezekben a korai időkben Bukarestnek alig volt ellenőrzése, nemhogy felügyelete az örökbefogadási folyamat felett, amelyek nagy része titokban zajlott a virágzó feketepiacon. Gyakoriak voltak azok a történetek, amelyekben kétes közvetítők több ezer dollárt követeltek a külföldiektől, miután megmutatták nekik a gyermekek fényképeit, akiknek hátterét gyakran egyszerűen meghamisították.
Az ANPDCA azt állítja, hogy mostanában rendszeresen kap megkereséseket az ebben a szabados időszakban történt örökbefogadásokkal kapcsolatban. Közölték, hogy az elmúlt két évben 755 olyan személy fordult hozzájuk segítségért, akiket többnyire külföldiek fogadtak örökbe, hogy szeretnének kapcsolatba lépni biológiai családjukkal. A szervezet szerint az örökbe fogadott emberek 149 családtagja fordult hozzájuk segítségért.
Az ANPDCA a honlapján – bár csak románul – tájékoztatást nyújt arról, hogyan lehet eligazodni a rendszerben, és miképp lehet az örökbefogadással kapcsolatos információkat megtalálni, valamint letölthető űrlapokat is kínál.
Azonban a bürokratikus akadályok és a csigalassúságú ügyintézés miatt sokan inkább a közösségi médiához fordultak segítségért és válaszokért.
A Never Forgotten Romanian Children (Soha el nem felejtett román gyermekek) Facebook-oldalt naponta árasztják el a rég elveszett szülők és testvérek bejegyzései, akiket az 1994 és 2004 közötti hatalmas örökbefogadási hullám érintett, amikor Romániában több mint százezer gyermek volt intézetben, és arra használták a nemzetközi örökbefogadást, hogy enyhítsék saját szociális ellátórendszerük pénzügyi terheit, amely akkoriban az ország kapitalista átalakulásának feszültségei alatt megroggyant.
A Ceaușescu-korszak romániai gyermekjóléti rendszerét tükröző, lesújtó portrén túl a közösségimédia-csoportok nemcsak az örökbefogadásra kijelöltek, hanem családjuk életébe is bepillantást engednek. Különösen sok édesanyát vertek át, mivel vagy azt mondták nekik, hogy gyermekük a születéskor meghalt, vagy gátlástalan közvetítők győzték meg őket, hogy adják örökbe gyermeküket. Vannak olyan, testvérektől származó beszámolók is, akik csak jóval később tudták meg, hogy szüleik anyagi az nehézségek miatt eladták fiatalabb testvéreiket.
„Elvették tőlem a kisgyermeket. Kétszer küldtek fényképeket, aztán ennyi.” „Nem akarok tőle semmit. Csak látni akarom őt, és tudni, hogy jól van.” „Ha meg akarja ismerni a származását, mi rendelkezésére állunk, és szívesen látjuk a gyönyörű családunkban.” Ez csak néhány a The Never Forgotten Romanian Children oldalon nemrégiben közzétett hozzászólások közül.
„A szőnyeg alá söpörték”
Romániában a családjuktól elszakított gyermekek történeteit nagyrészt elhallgatták – állítják érdekvédők, köztük a Racines and Dignite (Gyökerek és Méltóság), amely a Romániából származó francia örökbefogadottakat képviseli.
A Marion Le Roy Dagen által alapított csoport részt vesz a bírósági vizsgálatok és egyéb nyomozati cselekmények elindítására irányuló erőfeszítésekben, hogy felkutassák azokat, akik esetleg tisztességtelenül profitáltak az örökbefogadásból, vagy akár bocsánatkérést is kicsikarjanak az érintett államoktól. Emellett az érintettek számára az információkhoz való könnyebb hozzáférést, továbbá jogi és pszichológiai tanácsadást is szorgalmaz.
Dagent 1982-ben fogadta örökbe egy francia család, miután hat évet töltött egy romániai árvaházban. Húszéves koráig azt hitte, hogy biológiai szülei már régen meghaltak, mert ezt mondták neki. A kommunizmus bukása után Dagen egyre inkább megkérdőjelezte identitását, és végül visszatért Romániába, ahol kiderült, hogy édesanyja nemcsak hogy él, de meg volt győződve arról, hogy lánya röviddel a születése után meghalt.
Akkoriban Dagen még semmit sem tudott a romániai nemzetközi örökbefogadási ügylet nagyságrendjéről, amely egyes becslések szerint a világ összes dokumentált örökbefogadási esetének körülbelül egyharmadát tette ki a kilencvenes években.
Röviddel azután, hogy 2018-ban megjelentette emlékiratait, Dagen több száz örökbe fogadott román állampolgártól kapott üzenetet, akik a segítségét kérték a múltjukkal kapcsolatos információk felkutatásában. Ez arra késztette, hogy mélyebbre ásson Románia sötét múltjában. Kutatásai nyomán tisztább képet kapott a romániai örökbefogadási rendszer korrupciójáról, sőt az emberkereskedelemről is. Mindenekelőtt azonban az igazságtalanság érzése öntötte el.
„A rendszer gyökereit nehéz volt megfejteni” – mondta a Szabad Európának Dagen, aki szerint Roelie Post író Romania For Export Only (Románia csak exportra) című könyvének elolvasása után nyílt fel igazán a szeme.
Postot az Európai Bizottság nevezte ki a romániai gyermekjóléti rendszer reformjának felügyeletére. Post, aki 1999 és 2005 között töltötte be a tisztséget, naplót vezetett, és nyíltan bírálta a korrupciót, amely szerinte táplálta a nemzetközi nyomást az örökbefogadásokra.
„Rájöttem, hogy mennyire összetett a téma, és hogy az örökbefogadottak nem kapják meg a szükséges jogi és pszichológiai tanácsadást, mert történeteiket a szőnyeg alá söpörték” – mondta Dagen megismerve Post megfigyeléseit.
Post közölte: kiderítette, hogy a romániai reformokra szánt uniós támogatások nagy része olyan civil szervezeteknek jutott, amelyek nemcsak az intézmények átszervezésében és az átképzésben, hanem az örökbefogadási üzletben is részt vettek, akár a nemzetközi örökbefogadási ügynökségek partnereként, akár maguk közvetlenül nyújtották a szolgáltatást.
„Az elhagyatottság narratívája”
2001 júniusában Bukarest elrendelte a romániai csecsemők nemzetközi örökbefogadásának tilalmát, miután Emma Nicholson, az Európai Parlament akkori romániai jelentéstevője bírálta az országban az intézeti gyermekekkel való bánásmódot, és jelezte, hogy egyes tisztviselők esetleg részt vesznek a gyermekkereskedelemben is.
Elena, akit egy francia orvos fogadott örökbe, a Gyökerek és Méltóság nyújtotta kapcsolatok révén fedezte fel, hogy több örökbefogadottnak is az övéhez hasonló a története. Őt és testvérét egy állami árvaházban helyezte el biológiai anyjuk, remélve, hogy ez csak ideiglenes lesz. Elena elmondta, hogy más romániai anyákhoz hasonlóan, akik ugyanígy jártak el, az ő édesanyja is abban reménykedett, hogy visszakapja a gyermekeit, amint anyagi helyzete jobbra fordul.
Ehelyett amikor édesanyja meglátogatta őket az árvaházban, a személyzet megtiltotta, hogy találkozzon velük. Elena úgy véli, hogy egy akkori törvény motiválta őket, amely kimondta, hogy az állami árvaházban élő gyermekek szüleinek a bíróság visszavonhatta szülői jogait, amennyiben hat hónapig nem látogatták a gyermeküket. Egy ilyen döntés megnyithatta az utat az örökbefogadás előtt. Pont ez történt Elenával és testvérével.
„Anyám elvesztette a gyermekeit, és soha nem tudta meg, mi történt – mesélte Elena. – Olyan emberek vették körül, akik abban voltak érdekeltek, hogy elvegyenek tőle. Megkönnyebbülés volt ezt megtudni, és hogy ezt mások is megerősítették. Így sokkal könnyebb megértenem őt. Úgy éreztem, hogy kötődöm hozzá. Ez a részlet alapvetően átírja az elhagyatottság narratíváját az anyáról, aki nem akart téged, és elhagyott. Ez egy teljesen más történet, amiről senki sem beszél.”
Ez az oka annak is, hogy Dagen most azért száll síkra, hogy az örökbefogadottaknak több joguk legyen megismerni a múltjukat, és hogy az állami bürokrácia és az intézmények megértőbbek és gondoskodóbbak legyenek.
„A rendszerben dolgozó szakemberek nem igazán értik az örökbefogadás érzelmi terhét vagy a gyermekkorban tapasztalt elhagyatottság érzését (…) Úgy bánnak veled, mintha valami problémád lenne, felkavarnád a múltat, és megkérdőjeleznéd” – mondta.
Dagen nemrég Bukarestben találkozott Schepersszel, hogy megvitassák többek között azt a pert, amelyet Románia és olyan, más államok ellen akarnak indítani, amelyek szerintük részt vettek az illegális nemzetközi örökbefogadásokban.
Úgy érzik, hogy ügyüket megerősítette az ENSZ szakértőinek szeptemberben közzétett nyilatkozata, amely szerint az ilyen örökbefogadások „sérthetik a gyermekrablás és a gyermekkereskedelem, valamint az erőszakos eltűnések tilalmát”.
Az ENSZ emberi jogi főbiztosának szakértői csoportja felszólította az államokat, hogy „tegyenek lépéseket az ilyen tiltott gyakorlatok megelőzésére és felszámolására”.
A közös nyilatkozatot annak fényében adták ki, hogy számos országban kérdéseket vetett fel az illegális nemzetközi örökbefogadás kérdése, mivel egyre több örökbefogadott fedezi fel, hogy az örökbefogadási folyamat során ellentmondások vagy hibák történtek, vagy hogy amit a származásukról és az örökbefogadásuk okairól mondtak nekik, az hamis volt.
Sikerült némi sikert elérni a gyermekkereskedelem áldozatainak kártalanítása terén. Guido Fluri alulról szervezte meg szülőhazájában, Svájcban azt az alapot, amely kártérítést nyújt azoknak az áldozatoknak, akiket igazságtalanul választottak el biológiai szüleiktől. Eddig mintegy tizenegyezer ember – többségüket svájci családok fogadták örökbe Romániából – kapott hivatalos bocsánatkérést és fejenként 25.000 svájci frank (tízmillió forint) kártérítést.
Scheperst lehangolták azok az akadályok és a közömbösség, amellyel elmondása szerint az elmúlt évben szembesült, amikor romániai múltjának részletei után kutatott.
Mint mondja, szinte mindenhol, ahová információért vagy segítségért fordult, azt mondták neki, hogy az örökbefogadás már régen történt, hogy Románia akkoriban ilyen volt, és a múlt felforgatása nem hozhat számára semmi jót.
„Soha nem fogom megtudni az igazságot. Soha semminek nem lesz értelme – sóhajtott fel, bár hozzátette, hogy még mindig reménykedik. – Kell lennie valakinek valahol, akit a rokonomnak fogok érezni. Erre mindenkinek szüksége van, nem igaz?”
