Egy különleges táborban tanítják meg a látásukat elvesztő ukrán veteránoknak, hogyan igazodjanak el az utcán, a tömegközlekedésben, és hogyan főzzenek. A képzésben feleségük és barátnőjük is részt vesz.
Egy nyugat-ukrajnai város nyüzsgő utcáján Denisz Abdulin megteszi első önálló lépéseit azóta, hogy több mint egy évvel ezelőtt súlyosan megsebesült és megvakult a megszálló orosz csapatok ellen folytatott harcban.
A 34 éves volt katona napszemüvegben és fehér botot szorongatva lép egy zsúfolt járdaszakaszra. Mozgása bizonytalanná és feszültté válik. Véletlenül elállja egy nő útját, aki egy bankautomatához közeledik, hogy készpénzt vegyen fel.
Mint sok más gyalogos, a nő is együttérző mosollyal válaszol, és kedvesen félreáll. Abdulin lassan hatszáz métert tesz meg egy előtte haladó edző vezetésével, aki egy kis fémcsengőkből álló karkötőt tart a kezében.
Öt másik ukrán veterán hasonló feladattal szembesült, amikor a harcban látásukat elvesztő katonák rehabilitációs táborába küldték. A férfiak több héten keresztül tanultak tájékozódni Rivne városában, főzni maguknak, azt, hogyan kell használni a tömegközlekedést, amikor egyedül utaznak.
A napi feladatok, amelyeket korábban gondolkodás nélkül végeztek, most összpontosítást, erőt és odaadást igényelnek.
„Ukrajnában mindenki megfizeti a szabadság árát” – mondta Abdulin, aki hónapokat töltött kórházi ágyhoz kötve, és ritkán veszi le sötét napszemüvegét.
„Esélyt adunk, hogy függetlenek és önállók legyenek”
Az Oroszország által 2022. február 24-én Ukrajnában indított háborúban mindkét oldalon több tízezer harcos vesztette életét. Rengeteg további ember – mind ukrán katonák, mind a hazájuk védelmében fegyvert ragadó civilek – megcsonkult vagy olyan sérüléseket szenvedett, amelyek visszafordíthatatlanul átformálták az életét.
Oleszia Perepecsenko, a tábort szervező Modern Sight civil szervezet ügyvezető igazgatója szerint jelenleg nem létezik statisztika arról, hány katona vesztette el a látását a háborúban szerzett súlyos sérülések miatt. A program iránti igény azonban egyre nő, ahogy a háború most már másfél éve tart.
A veteránok – családjuk kíséretében – több héten át egy Rivne külterületén található rehabilitációs központban tartózkodnak. A legtöbben itt kapják meg első botjukat, itt sétálnak először segítség nélkül városi és természeti környezetben, és itt tanulják meg a mobiltelefon és a számítógép használatára szolgáló hangalapú programok működtetését.
„Nem az a célunk, hogy átképezzük őket, nem az, hogy megváltoztassuk őket, egyszerűen csak esélyt adunk nekik arra, hogy függetlenek és önállók legyenek” – mondta Perepecsenko, aki maga is vak.
Abdulin önként csatlakozott a hadsereghez, amikor Oroszország közel 18 hónappal ezelőtt megszállta Ukrajnát. A hatszáz méteres séta teljesítése a felépülés új szakaszát jelentette. Azután vakult meg, hogy megsebesült, amikor néhány méterrel mögötte felrobbant egy akna a jelenleg oroszok által megszállt kelet-ukrajnai városban, Szivjerodonyeckben.
„Úgy tűnt, mintha láng csapott volna ki a szememből – mesélte arról a 2022. májusi napról. – Azonnal rájöttem, hogy elvesztettem a látásomat.”
„Természetesen mindenre számítottam, de hogy megvakuljak, azt még csak elképzelni sem tudtam – folytatta Abdulin. – Arra gondoltam, hogy elveszíthetem a karomat vagy a lábamat; egyáltalán nem akartam meghalni. Arra viszont nem gondoltam, hogy megvakulok. Ezért eleinte nagyon nehéz volt.”
„A lényeg, hogy életben vagy”
2014-ben, amikor Oroszország jogtalanul annektálta a Krímet, és fegyveres konfliktus tört ki az ukrajnai Donbász régióban, Perepecsenko arra vágyott, hogy a fronton legyen és valamilyen módon segítsen. Belépési kérelmét a hadseregbe elutasították, ezért úgy döntött, hogy új küldetést vállal: segít a látásukat elvesztő katonáknak visszaszerezni az önállóság érzését.
A Modern Sight 2019-ben tartotta első rehabilitációs táborát, és azóta még mintegy tíz tábort szervezett. A háború alatt azonban csak két táborra került sor. Bár a következő foglalkozásra harmincfős várólista van, a nonprofit szervezet legfőbb akadálya a finanszírozás: egy-egy tábor megrendezése körülbelül tizenötezer euróba (16.400 dollárba) kerül.
Abdulin sérüléseit majdnem egy évig kezelték, többek között a repeszek által összetört állkapcsát, amely a látását is elvette, és légzési és egyensúlyi problémákat okozott. Felesége, Oleszia Abdulina két gyermekükkel együtt tért vissza Litvániából, ahol menedéket kerestek Oroszország teljes körű inváziója után.
„A szeme még mindig duzzadt volt, rajtuk a kötéssel, vattakorongokkal” – mesélte Abdulina arról, hogyan látta férjét a kórházban hónapok óta tartó különélésük után először.
„A lényeg, hogy életben vagy” – mondta neki, amikor közölte vele, hogy soha többé nem fogja látni.
Az ezt követő hónapokban kanállal etette, és ritkán hagyta magára.
A Modern Sight-táborban mindketten megtanulták, hogyan integrálják a férfi fogyatékosságát családi életükbe.
Amíg Denisz fizioterápiás vagy főzőtanfolyamon van, Abdulina és más nők, akiknek férje vagy barátja részt vesz a programban, edzésre mennek. Perepecsenko szerint a tábor egyik célja, hogy emlékeztesse a házastársakat, hogy nem dadák, hanem férjük élettársai.
Az egyik ilyen foglalkozás során Abdulinának bekötik a szemét, és hosszú botot adnak a kezébe. Óvatosan tapogatja a padlót, miközben egy másik résztvevő fogja a kezét. A gyakorlat célja, hogy jobban megértsék, mit tapasztalnak partnereik, és mire van szükségük.
„Mi ugyanazok maradunk. Ugyanazokkal a képességekkel rendelkezünk – mondta a 27 éves Ivan Szoroka, aki az orosz megszállás napján lépett be az ukrán hadseregbe, és már másodszor vesz részt a táborban. – Fel kell állnunk, át kell vennünk az irányítást, és azon kell dolgoznunk, hogy fejlesszük magunkat.”
Szorokát egy lövedék sebesítette meg Bahmut közelében 2022 augusztusában, amikor a háború eddigi leghosszabb csatája éppen csak elkezdődött. Az orosz erők végül májusban, több mint nyolc hónapos intenzív harcok után foglalták el a kelet-ukrajnai várost.
„Azonnal elvesztettem a látásomat, amint eldobott a robbanás lökéshulláma. Úgy éreztem, hogy haldoklom – mesélte Szoroka. – Körülbelül két percig feküdtem ott. Aztán rájöttem, hogy nem, valaki nem enged el.” Ahogy visszaemlékszik ezekre a pillanatokra, arra utal, hogy menyasszonya, Vlada tartotta életben, aki most mellette ül.
A pár akkor ismerkedett meg, amikor Szoroka tavaly tavasszal részt vett a kijevi régió védelmében. Szerelmük gyorsan kivirágzott a háború hátterében. Mielőtt Szorokát nyáron a Donyecki területre vezényelték volna, megkérte Vlada kezét, aki igent mondott.
Nem sokkal később azonban már kórházban töltötték a napokat és az éjszakákat, ahelyett hogy az esküvőre készültek volna. A nagy eseményt, amelyet Szoroka sérülése miatt elhalasztottak, most szeptember elejére tervezik; a több hónapos rehabilitáció után fizikailag és lelkileg is erősnek érzi magát.
„Rájöttem, hogy ha nem állok fel magamtól, és nem kezdek el tenni valamit, semmi sem fog változni” – mondta.
A férfiak és partnereik a tábori szüneteket és az estéket a rehabilitációs központ területén lévő pavilonban töltik. Nyugodt a légkör, amelyet időnként megszakítanak a katonakorukból származó, szívből jövő nevetések és viccek.
Közös élmények egy nagyobb családban
Mire elhagyják a központot, a férfiak már tudják, hogy megvannak az eszközeik az eligazodáshoz a városban, és valami hasonlóan fontos dologra tettek szert: a közös élmények és a közös trauma által kovácsolt közösségi érzésre.
Egy este, amikor a napi tevékenységek befejeződtek, a tábor résztvevői összegyűltek az udvaron, hogy megünnepeljék Olekszandr Zsilcsenko születésnapját. Tavaly év végén vesztette el a látását, bár a körülményekről nem mesélt sokat.
„Egy körbe húzlak benneteket, a családotok körébe. Körülbelül ötvenen vagyunk itt – mondta Perepecsenko, miközben átnyújtott Zsilcsenkónak egy szív alakú lufit, amely Ukrajna nemzeti zászlajának sárga és kék színében pompázott. – Ez a mi közös szívünk.”
Az edzők és a gyakornokok körbeálltak, és egyenként osztották meg az ünnepelttel születésnapi jókívánságaikat: Gondtalan napokat! Fényes jövőt! Türelmet, bizalmat, hűséget! Békés égboltot!
Az utolsó kívánság pedig: Győzelmet mindannyiunknak és Ukrajnának!
Zsilcsenko meghatottan tartotta még egy pillanatig a léggömböt, és csendben felidézte saját kívánságát.
Aztán elengedte a lufit, anélkül hogy látta volna, amint gyorsan felemelkedik az égbe.
