Furcsa útvonalon menekülnek az orosz megszállás alá kerülő ukránok a kahovkai áradás után: Oroszországon keresztül a balti államok határára, majd vissza Ukrajnába, az ukrán ellenőrzésű területekre.
Rima Jaremenko ötezer kilométeres Odüsszeiája – az orosz megszállás előli menekülés – ott ért véget, ahol kezdődött. A 68 éves ukrán nő hat nap alatt három országot szelt át, hogy aztán a folyó túloldalán telepedjen le, ostromlott szülővárosával szemben.
Hosszú utat tett meg busszal Oroszországon, Lettországon és Lengyelországon keresztül, hogy ilyen közel kerüljön otthonához. Az ukrán ellenőrzésű Herszon városából, ahol most él, már valamennyire látszik Oleski halvány körvonala, de a háború előtt huszonötezer lakosú település már olyan, mintha egy másik világban lenne.
Jaremenko 15 hónapig élt Moszkva uralma alatt, és csak azért tűrte az állandó ágyúzást, hogy szeretett otthona és kertje közelében lehessen. Aztán mindez eltűnt, amikor a kahovkai gát júniusi pusztulása katasztrofális áradást okozott, gyakorlatilag iszappá változtatva a telket.
A nő nehéz döntés előtt állt: elviselni a hajléktalanságot, miközben a közelben tombol a háború, vagy az egyetlen kiutat választani – egy hosszú, kerülő és bizonytalan utat Oroszországon keresztül. „Nem akartunk menni, de miután elárasztott minket az árvíz, úgy döntöttem, nincs miért maradni” – mondta.
Több száz másik ember is elindult, elhagyva vízzel elárasztott otthonát, hogy a megszállt területek hatalmas vidékein, az idegtépő kihallgatásokat jelentő ellenőrző pontokon át, Oroszország városközpontjain keresztül utazzon, majd elérje az Európai Unió határait.
Most, hogy kívül kerültek az orosz hatóságok hatókörén, a szökésben lévők első kézből származó beszámolót adtak az Associated Pressnek a megszállás alatti életükről és gyötrelmes menekülésükről a Kreml által ellenőrzött területről. Néhányuk azzal a feltétellel beszélt, hogy csak a keresztnevén említik, mivel még mindig élnek rokonaik a megszállt területen.
Miközben a két fél egymást hibáztatta a gát lerombolásáért, a vízszint csökkent, és újrakezdődött a tüzérség mennydörgése. A Dnyeper folyó mentén fokozódtak a harcok – ez jelenti egyben Kijev és Moszkva harcoló hadseregeinek egyik határvonalát.
Oroszországon keresztül az EU-ba, majd haza, a front másik oldalára
A folyamatos ágyúzás túl soknak bizonyult azok számára, akik már így is hajléktalansággal és ivóvízhiánnyal küszködtek az áradás nyomán A legtöbbjüknek nem volt pénzük az újjáépítésre. A megszálló hatóságok mindössze tízezer rubel (száz dollár) kártérítést ajánlottak fel.
„A házam lakhatatlanná vált. Mindent sár borított. A vízvezetékek eltörtek és piszkosak voltak. Szennyvíz árasztott el – mondta a 43 éves Lana, aki június 19-én hagyta el Oleskit, és alig több mint egy héttel később érkezett meg Herszonba. – Lehetetlen volt lélegezni. Szinte megfulladtunk.”
A helyiek kezdetben abban reménykedtek, hogy egy gyors ukrán ellentámadás kiszabadítja őket, de minél tovább maradtak, annál jobban féltek a nyomástól, hogy orosz útlevelet kell igényelniük.
„Bár a víz visszahúzódott, a szerencsétlenség maradt” – mondta Jevhen Riscsuk, Oleski száműzött polgármestere, aki kapcsolatban áll a lakosokkal.
Az AP kilenc emberrel beszélt, akik június 13. és július 1. között elhagyták Oleskit. A Herszoni terület megszállt részéből csak a Krím félszigeten keresztül lehetett kijutni, amelyet Oroszország 2014-ben annektált.
Az utazók adatait Armjanszk városban dolgozták fel: itt ellenőrzik a telefonokat, összegyűjtik az e-mail-jelszavakat és kihallgatják vagy őrizetbe veszik azokat, akiket az ukrán erőkkel való együttműködéssel gyanúsítanak. Van, hogy soha többé nem látják őket.
Néhányan egyszerűen azért nem tudnak továbbmenni, mert elvesztik az irataikat, és nincs pénzük – mondta Nelli Iszajeva, a Segítünk Távozni nevű szervezet igazgatója, amely távolról támogatja a keleti parton rekedt, menekülni vágyó ukránokat.
„A fiatalok elmentek, a nyugdíjasok pedig maradtak” – mondta az 54 éves Natalija Szkakun, aki nemrég hagyta el Oleskit férjével, Szerhijjel, és a Herszoni területen található Mikolajivban telepedett le.
Nőtt az orosz szigor
Egy Oleskiben maradó nő elmondta, hogy az idő múlásával egyre nehezebbé vált az élet a megszállás alatt.
Az oroszok „keményebben kezdtek eljárni, mint korábban” – mondta a nő, aki biztonságát féltve névtelenséget kérve nyilatkozott. Az orosz katonák most például ellenőrzik a helyiek iratait, amikor piacra mennek.
Emiatt a nő és családja kerüli, hogy elhagyja a házat. Sokan abból az élelmiszerből élnek, ami a többiek távozása után megmarad. „Nekünk adják a készleteiket” – mondta az asszony.
A Krímbe menekült városlakók többsége az oroszországi Rosztov-na-Donun keresztül folytatta útját Moszkvába, és végül vagy a lett, vagy a litván határig jutott. Sokan továbbmentek Lengyelországba, onnan átkeltek Ukrajnába, vagy menekülttáborban maradtak. Az AP két olyan emberrel is beszélt, aki közvetlenül Belgorodba utazott, amely az ukrajnai Szumi területtel határos.
Armjanszkban egy ötvenéves, Alla nevű nőt hallgattak ki: Támogatja-e Oroszország különleges katonai műveletét? Vannak-e kapcsolatai az ukrán kormányban? Ki robbantotta fel a gátat szerinte?
A nő alaposan átgondolta, hogyan válaszoljon.
Alla azért maradt, mert 74 éves, ízületi gyulladásban szenvedő édesanyja nem akart menni. Mivel nem bírta tovább, minden óvintézkedést megtett, törölte a gyanús kapcsolatokat és üzeneteket. Még az orosz katonáknak is azt mondta, hogy Szimferopolba, a Krím félsziget fővárosába megy, nem tovább.
Az elmúlt 15 hónap volt élete legnehezebb időszaka.
„Oleskiben minden nap kockázatot jelentett. Mindennap arra gondoltam, hogy elmegyek, de nem tudtam rávenni magam. Ott van az édesanyám, a házam, amelyet szerettünk, amelynek felépítésére életünk nagy részét áldoztuk” – mondta.
Néhány hónappal a megszállás után bevezették az orosz rubelt mint fizetőeszközt. Alla csak tízszázalékos díj ellenében tudta átváltani ukrán hrivnyáját. Legutóbb, amikor a kórházban cukorbetegség elleni gyógyszert akart vásárolni, azt mondták neki, hogy legközelebb mutasson be orosz papírokat.
Elvesztette a barátait: néhányan elfogadták a felajánlott orosz útlevelet és ingatlantulajdoni lapot, hogy lakást vásárolhassanak Oroszországon belül. Jaremenko két ismerőse is így tett. „A barátaink például azonnal elfogadták az útlevelet. Azt mondták, úgy érzik, könnyebb lett az életük.”
Az árvíz volt az utolsó csepp a pohárban. Otthonok sokasága rongálódott meg, sok, még álló épület lakhatatlanná vált, és a víz által terjesztett betegségek veszélye fenyegetett.
Az ellenőrző ponton Alla felnézett az orosz katonára. „Nem tudom, ki robbantotta fel a gátat – mondta. – Én csak békét akarok.” A férfi átengedte.
A lett határon ismét félreállították, és egy olyan szobában kérdezték ki, ahol egy pár bilincs lógott egy széken. Miért ment el? – kérdezték. – Miért nem várta meg a kártérítést? Miért nem keres házat Oroszországban?
Aztán azt mondták, hogy tudják, hogy hátrahagyta az anyját. Ha vissza merne menni érte, másodszorra nem engednék át – figyelmeztették.
„Ez pszichológiai nyomás volt” – mondta a lány.
Ami régen húsz percig tartott, az ma három nap
Azok, akiknek volt kollaboráns múltjuk, nagyon igyekeztek eltitkolni.
A 28 éves Jurij, egykori újságíró, eltemette a sajtóigazolványait és törölte telefonjának névjegyeit. Hónapokon keresztül az orosz hadsereg mozgásának koordinátáit adta át az ukrán erőkkel kapcsolatban álló barátainak.
Elmondása szerint Oleskiben egy olyan savarmaboltban talált munkát, amelyet orosz katonák látogattak. „Mindennap elhagyod a házad, és nem tudod, hogy visszatérsz-e” – mondta.
A túlélés érdekében udvarias volt, és beszélgetésbe elegyedett a katonákkal. Néhányan azt mondták neki, hogy a végsőkig harcolni fognak a területért, mások azt, hogy haza akarnak menni. Úgy tett, mintha együttérezne velük.
Armjanszkban átengedték. Mint oly sokan mások, ő is oda ment, ahol a legjobban otthon érezte magát: a folyó túloldalára, Herszon városába, ahol pedig folyamatos az orosz bombázás.
„Bizonyos szempontból abszurd – mondta nevetve. Alig néhány hete még egy megszállt területen álló épületből nézte az ukránok által ellenőrzött várost. – Csak húsz percig tartott átmenni Oleskiből Herszonba. Most már három napig.”
